Legutóbbi bejegyzések

Négy részen át próbáltam összegezni, hogy hol tartunk - szerintem - mi, magyarok. Fontosnak éreztem bő lére ereszteni, mert a záró blokkot, ami valójában a tét és a legérdekesebb téma, nem lehet anélkül tárgyalni, hogy ne néznénk objektíven az ország és a társadalom jelenlegi állapotára. A tét az, hogy jövőre meg lehet-e verni választásokon Orbán Viktor sleppjét. A logika szerint eljutottunk az utolsó ki nem próbált módszerig és annak sikerülnie kell. Kéne. De amiből ki tudunk indulni az a jelenlegi és múltbéli tudásunk, ami nem biztos, hogy érvényes lesz jövő áprilisban is.

A régi vidék–város ellentét mára nemcsak kulturális vagy gazdasági törésvonal, hanem egyfajta egymás iránti vakság is. Mintha két külön ország lakói lennénk, akik ugyanazon a térképen élnek, de nem hallják meg egymást. Ebben a részben erről írok – és arról, mit jelent ma „lemennünk vidékre”.

Tizenegy éve még csak arról írtam, hogy hiába dolgozunk, nem jutunk egyről a kettőre. Mostanra viszont már nem is az a kérdés, mire futja – hanem hogy mi maradt abból, amit egyáltalán megvehetnénk. Ez a bejegyzés egy személyes leltár arról, hogyan tűnt el mögülünk a szolgáltató állam – észrevétlenül, de visszafordíthatatlanul.

Milyen állapotban van a magyar társadalom 2025 nyarán? Milyen mintázatok ismétlődnek újra és újra a politikában, és miért tűnik úgy, mintha mindig a kisebbik rossz lenne az egyetlen opció? Ebben a blogposzt-sorozatban megpróbálok végignézni mindent: társadalmi mozgásokat, értelmiségi viselkedésmintákat, politikai kényszereket és történelmi reflexeket.

A múlt év végén elfogott egy ragadós mélabú. Úgy éreztem, hogy itt Pannónia földjén már megbaszta a fekete fene az egészet. A Tisza persze reménytkelt: Orbánéknak egyszer vége lehet, de azt az országot ők sem kívánják - vagy nem hangoztatják, amit én szeretek. Szeretnék.

Az én liberalizmusom sokkal szikárabb volt annál mindig, mint hogy a bármilyen irányú kilengéseket támogassam. Nem szeretem a tolakodó, a ripacs üzeneteket, sőt ezektől kifejezetten és zsigerileg ódzkodom. Az én liberalizmusomba nem fért sosem bele a túltolt feminizmus, ahol pozitívan diszkriminálunk, mert az én liberalizmusom csak egyenlőséget ismert, ami olyan mint Bulgakov minősége: nincs belőle […]

Balatonon voltunk, nyár vége volt talán amikor Gyurcsány Ferenc átvette Medgyessy Pétertől a miniszterelnöki széket. Mindenesetre ott ültünk a TV előtt és néztem ezt a túlmozgásos faszit, aki láthatóan ugyanolyan populista volt, mint Orbán, a nagy ellenfél. Nem sok jót néztem ki akkor belőle.

Jövőre, ha lesznek még választások a demokráciának csúfolt Magyarországon (alaptörvényileg nem köztársaság, ugye), akkor az nagy valószínűséggel éppen egy év múlva, április 5.-én lesz megtartva. Egy év jó nagy idő, érdekes lesz végigélni, de lehet, hogy fájdalmas is.

Ezen a napon

Nincs borítókép

Nyári szünet utáni első nap az oviban. Megyek Ciliért, teljesen fel van pörögve. Az öltözőben nem találjuk a cipőjét. Ekkor még többen vannak az öltözőben. – Hát hol van a cipőm, a fjancba? Megtaláljuk, beszélgetünk. – Mit játszottatok a szőnyegen, amikor megérkeztem? – Nem játszottunk semmit, csak leültünk, mejt az Ilu néni mondta, hogy üljünk […]
Nincs borítókép

A Foursquare kérte, hogy értékeljem az egyik helyet, ahol jártam, a Jónás sörházat a Bálnában. Mivel én egy délelötti gyereksétáltatás közben egy bögre forró csokit ittam nem veszkődtem a dologgal igazán. De a tippek közt megragadta a figyelmem az alábbi: Én nem vagyok kézműves sör fan, az már kiderülhetett, de teljesen objektíven nézve is sznobságnak […]
Nincs borítókép

Mentem keresztül a Körtéren és egy padon színes bőrű család ült, a gyerekek a felnőttek ölébe hajtották a fejüket és aludtak. Köröttük szatyrok és hátizsákok. Kellemesen sütött a nap és pihentek. Szívesen leültem volna melléjük egy kicsit, de egyrészt időm se volt, másrészt tolakodni se akartam, mindenesetre azóta rengeteget járnak a fejemben. Megvolt a személyes találkozás, az első, az Európát fenyegető hordával.