A Panda működik

Élőben láthattam, hogy milyen királyul megírt frissítés a Google Panda. Adott egy online szolgáltatásokat nyújtó csapat, tipikus reklám alapú cucc, ahol kicsit segítettem kereső optimalizálni. Az egyik weboldalt tartalmilag egy az egyben másolták egy komolyabb gyűjtőoldalról és hetekig remekül ment. Aztán jött a napokban az új Panda frissítés és láss csodát kivágták őket az első ezerből.

Szerintem jól van ez így, hosszú idő óta újra elégedett vagyok a Google akciójával. (Értelemszerűen az ismerős kevésbé nyugodt.)

Facebook Lite

Eluntam, hogy a Facebook app több, mint 250mb helyen terpeszkedik a telefonom, gondoltam teszek egy próbát a Facebook Lite verzióval, amit kifejezetten gyenge telefonokra és lassú netre terveztek. Teljesen jó cucc. Gyors, minden funkciót ismer és ha le tudsz mondani az árnyék és beúszó effektekről, akkor gyakorlatilag nincs több kompromisszum. Nem is értem, hogy minek a másik verzió, ez pontosan annyit tud, amennyi a Facebookból kell.

Amerikai Nagymama

Anyai ágról elég furcsán alakult az életem nagyszülők vonatkozásában. A nagypapám 3 éves koromban halt meg, pont abban az évben, hogy megismertem a nagymamámat. Hát igen, hosszú sora van ennek, Ő kivándorolt még ’56-ban és legközelebb ’83-ban jött csak Magyarországra.

Persze három éves koromból még nincs róla emlékem, csak pár fotó. Ha jól emlékszem, akkor hat éves voltam amikortól elkezdett rendszeresen, minden nyáron, hazalátogatni. Most, hogy leírtam a szót jöttem rá, hogy milyen naivak voltunk mi ezzel kapcsolatban családilag. Mindig azt mondtuk egymásnak és neki is, hogy hazalátogat, pedig ez csak nekünk volt haza, Ő valószínűleg inkább minket látogatott.

Életem folyamán állandóan visszatérő kérdés volt, hogy a mi családunk hogyan bocsáthatott meg neki. Ezt mindig baromságnak éreztem, már csak azért is, mert nekem nem volt miért haragudnom rá. Anyunak és Évának lett volna erre jogalapja, de ők inkább rendezték az életüket vele és szerintem ez sokkal értelmesebb döntés volt, mintha évek hosszú során át inkább haragban éltek volna. Így, ha nem is sok időt, de közösen tölthettünk. Megismerhettük őt is, az új családját, az Új-világban nevelkedett nagynénénket. Sok élménnyel és ismerőssel lennénk kevesebbek.

Fura viszonyom volt a Nagymamámmal, jószerivel semmi. Illetve ez nem igaz, inkább úgy pontos, ha azt mondom: semmi bensőséges. Nehéz is lett volna annyira szoros kapcsolatot teremteni egy óceán távolságról, de ő nem is volt rá képes. Minden bántás nélkül írom, de nem tudott mit kezdeni a gyerekekkel. Kaptunk tőle csodálatos ajándékokat, remélem nem sértek meg senkit, de gyerekkorom legszebb ajándékai mindig tőle érkeztek. Lego kastélyok, távirányítós autók, sport sárkány, Märklin kisvasút. Komolyan mondom, hogy a környezetemben senkinek nem voltak olyan különleges játékai, mint nekem. A Technik legomnak a csodájára járt az összes barátom és emlékszem arra a karácsonyra, amikor megkaptam és Apuci, a nagybátyám meg apám a konyhában ülve építettek belőle valami darut. Vagy a matt fekete Porsche távirányítósom, amit szintén Apu és Attila addig hajtottak a karácsonyfa körül, míg lemerült az eleme, aztán vadászhattunk bele újat az ünnepek között.

Emlékszem azokra a napokra, amikor hazaértünk és várt minket az értesítő, hogy csomagunk jött a postára. Elsétáltunk érte és mindig valami közepes nagyságú kartondoboz várt, egzotikus pecsétekkel és általában újraragasztva, mert a posta, a vámosok már belenéztek, hogy a hanyatló nyugatról mi érkezik hozzánk a Hajdú Gyula utcába. (Olykor ez a belenézés annyira sikerült, hogy ez-az eltűnt a dobozból, például a Märklin vasutam sínpályáiból az összes egyenes.) Aztán otthon mi is bontogathattunk. Farmer, Reebok cipő, játékok kerültek elő. Emlékszem életem egyik legnagyobb csalódására, ami egy ilyen bontogatás után ért. A dobozból egy magas szárú Rebook kosárcsuka és egy márványosra koptatott szürke farmer került elő. Állatira vidám voltam az új cuccaimmal és már másnap abban mentem az iskolába. Mikor a szünetben az egyik osztálytársam kérdezte, hogy honnan van az új szerelésem és én büszkén elmeséltem, akkor nem hitték el és kiröhögtek. Amikor tartottam magam az igazsághoz otthagytak.

De a szép ajándékokon túl sok közös programunk is volt. Amikor a Nagymama hazalátogatott akkor eljártunk kirándulni. A felvidékre, de legtöbbször belföldön. Az átlagos kirándulásokhoz képest ezek meglepően újszerűnek bizonyultak, mert Apu (és Karesz) nem akartak spórolni a szálláson, ahogy egyébként szokták és étteremben ettünk meg szobában aludtunk a sátrazások helyett. Mi gyerekként ezt imádtuk. :)

Minden látogatásakor egy napot mi, unokák kaptunk. Elmentünk a Vidámparkba és azt csináltunk, amit akartunk. Mi gyakorlatilag mindent akartunk. Addig dodgemeztünk, míg már untuk. Beültünk a rakétába, a mese csónakba, a mittomén… mindenhova. Aztán a végén a bejáratnál kaptunk héliumos lufit, meg vattacukrot és taxival elmentünk hasét enni a Ruszwurmba.

Amikor nagyobb lettem és nálunk is megváltozott a világ, volt, hogy évente többször is találkoztunk. Meghívott minket egy hajó kirándulásra az Égei-tengeren, de volt olyan is, hogy csak én mentem Vele és Valival Angliába. Na ez a kirándulás elég vegyesen sikerült, ami csak az én hibám. Elég későn érő, anyám szoknyáján ülő kölyök voltam és nehezen viseltem, hogy nem a szüleimmel töltöttem a karácsonyt.

Addig és utána nagyon élveztem. Egyedül repülni remek volt. Londonba érkezve nekem csak egy órányi időeltolódásom volt, amit meg sem éreztem, de ők komoly jetlaggel küzdöttek. Este elmentünk vacsorázni egy olasz étterembe és Curttel ketten tanították meg, hogy kell normálisan enni a spagettit. Ezért örökre hálás leszek, mindig szent borzadállyal nézem mit művelnek mások az éttermekben. Szóval vacsora után visszamentünk a hotelbe és mielőtt lefeküdtek a lelkemre kötötték, hogy ne menjek messzebb, mint a földszinti bár. Unatkoztam kissé, lementem a bárba, de az sem volt izgalmas. Kilenc tájra járhatott és sétálni volt kedvem, hát meglógtam.

Borzasztó izgalmas volt az egész. Mikor rájöttem, hogy van a zsebemben egy 10 napos, mindenhova jó londoni bérlet elkezdtem metrózni. Elmentem a belvárosig, sétáltam egyet aztán elégedetten tértem vissza a hotelbe. Mai eszemmel tudom milyen baromság volt, de egyben egy szép élmény is.

Azt hiszem ez az utazás tette be a kapcsolatunknak a kaput végleg. Egyik este ketten maradtunk Nagymamával és addig kérdezgettem, míg elmesélte az életét. Borzasztó érdekes volt, kalandos és a felére mégse emlékszem. Szóval kezdtünk jóban lenni, mikor jött a karácsony és én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Welsben voltunk, egy fogadóban és semmi karácsonyi hangulatot nem éreztem. Hiányoztak a szüleim, a dunaújvárosi esti szertartások. Hamar megléptem a vacsoráról és a kertben sajnáltam magam. Elég kis hülye voltam. Pár nap múlva hazautaztam, de a korábbi hangulat már nem állt helyre.

Utána már nem kaptam meghívást egymagam és beszélgetni is csak felszínesen tudtunk. A nagyanyám egy kedves, de távoli ismerős maradt nekem. Őszintén érdekelték a dédunokái, de sosem nálam kopogott infók után, hanem Anyunál.

Ősszel láttam utoljára, hétközben jöttek, Pécs és Budajenő voltak porondon, kétszer pár órát futottunk össze munka után. A második alkalom után sétáltam haza a Margit szigetről és azon töprengtem, hogy következő évben lesz-e még ereje egy ekkora útra. Azt hiszem talált volna, de már nem volt rá ideje.

A notórius csendháborítók

Az elmúlt estéken ültem a fotelben, ölemben az altatandó gyermek és azon morfondíroztam, hogy nincs az az Isten, amiért én a kertvárosba költöznék. Még hogy csend, nyugalom! Hol? Három percenként riasztják fel egymást a kutyák a kertekben és vadabb lármát (és idegesítőbbet) csapnak mint egy csapat részeg egyetemista két kocsma közt.

Egyébként nem értem a dolgot, de őszintén. Én mindig elleneztem a városi kutyatartást, szerintem két kárvallottja van a kutya és az ember. Egy kutyának tér kell, füves-földes terület nem pedig aszfalt és szűk lakások. Az embernek (magamból indulok ki) viszont nincs szüksége szőrre, büdösre és összeszart közterületekre. Senkinek se jó ez.

Persze láthatóan egy csomóan máshogy vélekednek a dologról.

Viszont azt nevetségesnek érzem, hogy egy városban nem zenélhetünk este 10 után, mert hangos és zavarja az embereket a pihenésben, de a kutyák még hajnali hatkor is bátran ugathatnak. Én például ember vagyok és zavar a pihenésben, de ezek a notórius négylábú csendháborítók valahogy megússzák az ügyet. Hallottam olyanról, hogy megműtik a kutya hangszálát, hogy ne legyen hangos és akkor ez megoldás. Nem, egyértelműen nem lehet megoldás korccsá tenni egy állatot a kényelmünkért (én pont ezért ellenzem a sterilizálást is), szóval még mindig az lenne a legjobb, ha a kutyatartást valahogy komolyabban szabályoznák. Az ugatós, renitens állatot tessék bezárni éjszakára, ha meg nem teszi meg a gazdi, akkor fizessen csendháborítási bírságot. Na!

Rekviem egy műkincsért

Zsófi szüleinél az egyik szobában áll(t) egy régi számítógép. Talán 486-os vagy 386-os lehetett. Jogtiszta Windows 3.1 futott rajta, ha jól emlékszem. Mikor utoljára láttam bekapcsolva tökéletesen működött. Eredeti billentyűzet, egér, mátrix nyomtató és egy tökéletes, bár kicsi kijelzős monitor. Egy ipari műemlék.

Tegnap volt a lomtalanítás, a hétvégén kérdezték tőlem Zsófi szülei, hogy kell-e a gép, mert ők kidobják. Futottam egy kört, hogy hátha van valami gyűjtő, aki bevenné, de semmit nem találtam hirtelen. Szóval tegnap este szétszereltük és levittük az utcára. A lomisok tisztes távolból figyelték az ügyködésünket, aztán lecsaptak. Ma reggel, mikor kiléptem a kapun nem láttam sehol a dobozt amiben a gép volt csak a a három darabra tört és szétrugdosott monitort.

Nézzetek hülyének: majdnem sírtam.

Zenon Kosidowski – Bibliai történetek

Az enyhén megviselt borító - Bibliai történetek
Az enyhén megviselt borító – Bibliai történetek

Már másodszor fordul elő velem, hogy találok – pontosabban nem találok – hiányzó könyvet a moly.hu adatbázisában. Mindenesetre feltöltöttem az adatokat, szóval nemsokára ez is elérhető lesz a népszerű honlapon.

Szóval szerettem volna újraolvasni a Bibliát, de nekünk nincs otthon, meg ha lenne is valahol egy doboz mélyén heverne, így Anyuhoz fordultam, aki ezt adta helyette. Bár elsőre kicsit morcos voltam miatta, de nem volt egy rossz tipp, érdekes munka. A lengyel szerző érezhetően Marxista szemszögből, de érzéssel nyúlt az Ószövetséghez. A metódus annyi, hogy végigmegy az eredeti szövegen, amit kicsit tömörít, saját szavaival “mesél” újra, aztán emészthető blokkonként megszakítja a sztorit és elmondja a hozzá kapcsolódó régészeti-nyelvészeti kutatások eredményeit.

Igyekszik a Biblia legtöbb pontját történelmileg alátámasztani, ez néha csak érezhetően erőltetve megy, de ettől függetlenül tiszteletreméltó és érdekes próbálkozás. Érdekes egyébként, hogy az elmúlt 40 esztendőben mennyi minden lett evidens a témakörben, amit a könyv még újdonságként, vagy bizonytalan információként kezel.

Mivel nagyon szépen tartja magát az eredeti szövegekhez, ezért nincs újat mondani a könyv tartalmáról, ha ismered az Ószövetséget, akkor semmi újat nem fogsz hallani, már a történet szinten. Mert Zenon Kosidowski tényleg borzasztó alaposan utánament a korabeli forrásmunkáknak, a kutatásoknak. Valószínűleg a könyv mára túlhaladottá vált több ponton, de kiindulásként még mindig remek. Nagyon jó lenne egy hasonló munka Újszövetség témakörben is.

Viszont ezennel kívánságlistára teszem a Flavius féle Zsidók történetét és a Zsidó háború című köteteket is.

Jules Verne – A Rejtelmes sziget

Mostanában valahogy az a rendszer alakult ki, hogy van egy e-bookom és egy valódi könyvem, amiket egymás mellett olvasok. Az e-book nagyon jól használható a buszon, a munkahelyen, utazgatások közben, de van vele egy bazi nagy probléma, hogy nincs pénzem állandóan újakat venni, így a Play áruház meglepően nagy ingyen könyvtárából szoktam szemezgetni. Persze a választék itt igen behatárolt, az önsegítő könyveken kívül leginkább a jogdíj nélküli klasszikusok maradnak. Soha rosszabbat! Így került újra a kezembe jó húsz év után a rejtelmes sziget is.

Ile_Mysterieuse_54

Gyerekkorom meghatározó olvasmányainak jó részét Anyu ajánlotta, de a kalandos-mesés-(tudományos) fantasztikus alapműveltségemet nem ő, hanem Apu inspirálta. Örökké hálás leszek ezért neki, mert bár azt hiszem az ő ízléséhez képest ez a rajongás nálam túlszaladt, de az biztos, hogy nem lennék ezek nélkül a könyvek/élmények nélkül az aki. A rejtelmes szigetet is ő nyomta a kezembe. A regény szép színes rézkarcos borítója, a megsárgult lapok, a kicsit dohos szag máig előttem van. Akkor, tizenévesen, jóval nagyobb élmény volt Smith mérnök és társai kalandja, mint most 35 évesen, és éppen ezért nem is biztos, hogy a mai eszemmel kéne minősítenem a regényt.

Mert sajnos már korántsem az a hibátlan és letehetetlen olvasmány, mint egykor volt. Kövezzenek meg, de a rengeteg technológiai leírást legszívesebben átlapoztam volna. Másrészt határozott rokonságot mutat a könyv és egy Tower Defense játék élményfaktora is. Gondolok itt arra, hogy a kezdeti nehézségek, a birkózás a túlélésért, a terep meg- és kiismerése egészen lebilincselő. Aztán ahogy kezd sínre kerülni a sztori az izgalom faktor jócskán veszít, majd a végjátékra a god-mode marad, amit leginkább azért nem hagysz ott, mert annyi időt feccöltél már bele, hogy ezt be akarod fejezni.

Cyrus Smith is hasonló ívet jár be. Élvezetes, ahogy felfedezik a Lincoln-szigetet, ahogy betelepítik, élhetővé teszik, de onnantól, hogy elhajóznak a Tabor-szigetre és befogadják Ayrtont már túl vagyunk a csúcson. És kb. itt ér véget a Robinzonád műfaj is. A következő rész, a kalóztámadás, Harbert sebesülése már nem túl izgalmas. Valószínűleg az se javított a drámai feszültség fenntartásán, hogy a titokzatos jótevő menetrendszerűen húzza ki a bajból a telepes-hajótörötteket. Ha tudod, hogy úgyse lesz gond, mert újra jön majd a deus ex machina, akkor óhatatlanul nem izgulsz annyira a hősökért.

A végjáték, a sziget pusztulása és a csodálatos megmenekülés meg egyszerűen szánalmasan összecsapott. Meg kellett felelni annak, hogy Nemo kapitány még halála után is elrendezi a sorsukat. Számomra sokkal jobb lett volna egy olyan lezárás, ahol a nem tökéletesen befejezett hajóval, kétségbeesett körülmények közt kell menekülniük és így jutnak valami kiúthoz. De emlékszem, hogy gyerekként mennyire izgultam és micsoda megkönnyebbülés volt a befejezés.

A rejtelmes sziget egy remek ifjúsági regény, de ha már kinőttél a kamasz korból, akkor nem érdemes újra kézbe venni. A legnagyobb hibáját abban látom, hogy két dudás van egy csárdában: Cyrus Smith és Nemo kapitány. A Rejtelmes-sziget ügyesen köti össze Verne három történetét, ezzel a másik kettőnek is komplex lezárást adva, de sajna ennek oltárán feláldozta a regény főszereplőjét.

Viszont amíg nézelődtem a regénnyel kapcsolatban az Interneten megtaláltam azokat a rajzokat, amik annyira elbűvöltek gyerekkoromban, ezeket láthattad a blogbejegyzésben is.

"
“‘The Mysterious Island’ by Jules Férat 039” by drawing: Jules-Descartes Férat (1819—1898?), engraving: Charles Barbant (?—1922)

“Újságíróknak jó lesz”

Minden tiszteletem a sajtó lelkes munkatársaié, de életemben nem egy alkalommal fordult már elő velem, hogy amikor valami hírértékű esemény közvetlen közelében voltam akkor megdöbbenve figyeltem, hogy micsoda légből kapott, ám általában baromi jól hangzó, meséket toldanak a sztorikhoz. Ilyenkor mindig azon töprengek, hogy ha ez az üzemszerű működés, akkor jobban járnánk tán, ha a vélemény cikkek olvasására szorítkoznánk. Esetükben is inkább/főleg az irodalmi faktoruk miatt.

Aztán van az a trend, amit általában a tech rovatok gerjesztenek. Úgy képzelem, hogy az egyik munkatárs rájön valami olyan funkcióra, amit addig a szerkesztőségben senki sem ismert és helyből címlapsztori lesz belőle. Az elmúlt napokban ilyen például, hogy a Google az androidos telefonokon keresztül idővonalat rajzol arról, hogy merre jártál.

A helyelőzményeim 2009 óta
A helyelőzményeim 2009 óta

Na és? Nekem lassan 6 éve van okos telefonom és ez már akkor is így volt. Bármikor meg tudtad nézni merre flangáltál. Most kapott egy kis ráncfelvarrást a UI, de ennyi. Uborkaszezon van, oké, de azért a szakmai hitelességnek az ilyen cikkek nem igen használnak szerintem.