Eljutottunk arra a szintre, amikor bunkónak lenni nem ciki

Évek óta nem írtam blogot arról, hogy mit gondolok az emberek műveltségéről és ezzel kapcsolatban az oktatásról is. Nem tettem, mert minden alkalommal azon kaptam magam, hogy a környezetem félreérti amit mondok, jobb esetben szimplán fölényesnek tart, rosszabb pillanatokban magukra vették a szavaimat. Ma azonban olvastam egy hírt az Origon, Fekete György gondolatairól műveltség és közoktatás terén. Ez a cikk elérte, hogy feladom évtizedes önmérsékletemet.

A felvezető alapján azért sejthető, hogy nem túl sok pozitívumot fogok írni.

Ha dióhéjban akarnám summázni a véleményemet, akkor valahogy így hangzana: az alapvető probléma ott van, hogy eljutottunk arra a szintre, amikor bunkónak lenni nem ciki.

Életem egyik meghatározó élménye volt amikor a suliban az osztályelső srácnak (aki jó cimborám volt) felajánlottam egy megmaradt színházjegyet estére. Jóformán kiröhögött, hogy minek menne ő színházba. És itt van a kutya eltemetve, a srác nem sok inspirációt kapott otthonról és pechére úgy ment végig a közoktatáson (kitűnő eredménnyel), hogy nem olvasott (szép)irodalmat, nem járt színházba, a mozi pedig az akciófilmek és idétlen vígjátékok szintjén merült ki.

De irodalomból is jeles volt. Ez nonszensz.

A félműveltség halmozódása szerintem egyrészt az iskolarendszer hibája. Nincs meg az a kellő rugalmasság, amivel az oktatásügy ki tudná válogatni a szükséges és átadandó tudást. Ha tudtál biflázni, akkor nyert ügyed volt. Visszautalnék az osztálytársam sztorijára. A mi tanításunkban legalább volt valami egységes vezérelv, de a rendszerváltás óta nincs keretrendszer sem, igen a NAT hiányáról beszélek, és ez már 25 elbaltázott évet jelent. Ez alatt a rengeteg idő alatt 2-4 évente új koncepciókat dolgoztak ki és kezdtek el megvalósítani. És egyet sem fejeztek be. Több olyan volt köztük, amivel még így jártunk jobban.

Szagok vs illatok

Valószínűleg elég vacak lehet a szaglásom, jöttem rá ma délután. A buszmegállóban egy idősebb, jól szituált hölggyel várakoztam. Olvasás közben, mikor jött egy szellő, mindig megcsapott a kölnije illata.

Illatot írok, de csak tiszteletből teszem, mert ritkamód utálom az ilyen pacsulikat, nekem ezek inkább szagok. Számomra teljesen mindegy milyen márka, milyen aroma, az az igazság, hogy sosem éreztem a különbséget. Indul valami alattomos illatdömpinggel, ami olyan intenzív, hogy esélytelen vagyok bármit kiérezni belőle, de ennek a csillapultával mindig ugyanaz jön, enyhe alkoholos aroma, és kicsit száraz kesernyés íz a szájban.

Utálom. Ha hosszan kell szagolnom mindig fejfájást kapok.

A buszon egy sorral messzebb ültem le, de leszállásnál megint megcsapott a parfüm illat. Hazafelé ezen töprengve azon csudálkoztam, hogy az ellenérzés a mesterséges szagok/illatok mindegyikére igaz nálam. A gyárak jellegzetes szaga, a tömény műanyag és sorolhatnám tovább, mind ugyanúgy zavar, mint a kölniaurás nő.

És közben semmi bajom a természetes szagokkal. Még a büdössel is megbírkózom általában, bár néha felkavarja a gyomromat. Az embereknek van saját szaguk, amivel általában nincs is baj, bár van akinek már a “szagát sem bírom”. A feleségem, a gyerkőcök bőrének illatát kifejezetten szeretem, de az utóbbiaknál utálom mikor idegenek összepuszilgatják őket és a parfümjük a bőrükre kerül.

Szóval a kölni nem az esetem, ennyit akartam mondani.

A népvándorlásba belebukott Európa

Augusztus 20.-án a hosszú hétvégét kihasználandó, a szüleim azt javasolták, hogy menjünk el családilag valahová kirándulni. Szlovákiát néztük ki úticélnak, Apu helyből tudott is egy jó helyet, ami nincs túl messze, a gyerekek is élvezni fogják, van tó, lehet fürödni. Remek.

Éppen szépen beleéltük magunkat, mikor rájöttem, hogy a két gyerek közül egyiknek sincsen útlevele, vagy személyi igazolványa. Valamelyikre pedig szükség van ahhoz, hogy átmenjünk egy másik országba. Irány az Okmányiroda, hamar kiderült, hogy a legkorábbi időpont augusztus 25., pont azután, hogy hazaértünk volna. (Lett volna egy olyan opció is, hogy odamegyünk reggel nyitásra a gyerkőcökkel, húzunk sorszámot és várunk míg sorra kerülünk. Ez azonban egy 3 és 1,5 éves gyerekkel nem csak a mi türelmünket, hanem az összes várakozóét is próbára tette volna. Úgy éreztük egy szlovák hétvége nem éri meg a dolgot.) Így aztán a külföldi mini-vakációból nagyon kellemes családi kirándulás kerekedett, voltunk Győrben, elmentünk az Állatkertbe egyik nap. Jó volt, nem bántuk meg.

A fenti történettel nem véletlenül fárasztottalak. Egy teljesen átlagos, mindennapi eset, ahol teljesen hétköznapi arcok tiszteletben tartják, hogy az országok közti közlekedésnek szabályai vannak. Ha nincs papírod, akkor hiába nem kérik el az autópályán, de nem mehetsz máshova. Ez az alap. Vannak olyan esetek, mint a menekülteké, akik nem egy vidám és gondtalan vakációzás miatt akarnak átjutni a határokon, hanem mert eltűnt az országuk, az egzisztenciájuk, az életük. Sokan vannak és nagyon szeretnének biztonságba és relatív jólétbe jutni. Ez érthető. Azt viszont nekik is meg kéne érteniük, hogy a formaságokra szükség van. Nekik is és nekünk is.

Nekik azért mert a papírjaik nélkül soha a büdös életben nem fognak boldogulni egy olyan rendszerben, mint Európa. Semmi segély, letelepedés, semmi. Ha nem a karitatív szervezetekből akarnak élni (amit nem hiszek), akkor kénytelenek lesznek valahol bekapcsolódni a bürokratikus papírgyártásba. Ha nem tetszik egy útjuk marad, ami a feketézés és az alvilág felé vezet, de a hírekből úgy tűnt, hogy egy középosztály vándorol éppen kontinensről kontinensre, nem valószínű, hogy itt más életszínvonalat és környezetet szeretnének, mint otthon.

(Persze pont azért, mert nem regisztráljuk őket igazából fogalmunk sincs, hogy ki tart erre és ki van már itt. Ijesztő.)

Nekünk is égető szükségünk lenne arra, hogy ezek az emberek regisztrálva legyenek. Nem nyomkövetőre gondolok természetesen. Tudnunk kell, magyarként, EU állampolgárként, hogy hányan jönnek segítséget kérni, hogy ők mihez értenek, mivel tudnak segíteni itt, hogy fognak beilleszkedni. De mindezeknél sokkal fontosabb, hogy tudjuk: hol vannak.

Mert jelen pillanatban az egész menekült-válság legfélelmetesebb része a buszoztatás, a tagállamok egymás közti felelősség dobálása. Fogalmunk nincs igazából, hogy ez a rengeteg ember hol van az Unió területén belül és mit csinál. Egyáltalán még itt vannak? Magunktól mi, az országaink pedig az állampolgáraiktól megkövetelik, hogy ezekről a dolgokról információt szolgáltassunk.

  • Hol lakunk.
  • Mit dolgozunk.
  • Kivel élünk.
  • Mit veszünk.
  • Miből élünk.
  • Merre járunk. (Ez utóbbi mondjuk elég laza érdeklődés már.)

És ezekben a dolgokban azt kell mondani, hogy megbukott az EU. Kollektíven. Megbuktak a közös határt felügyelő országok, köztük mi is. De megbuktak a belső régiók is, akik ugyanúgy tudták, hogy mi várható, de még egy plakátkampányra se futotta nekik. Lehet szidni a Fideszt, akár magát Orbán Viktort is (én magam is megtettem), de ebben a sztoriban nekik sok igazságuk van és volt. Hogy más hogyan oldotta volna meg a helyzetet, ha pozícióban van hozzá egyrészt nem igen tudjuk, mert nem szólt róla a fáma, másrészt meg feltételezésekkel reálpolitikában nincs nagyon értelme foglalkozni.

Azzal, hogy az elején erre nem készültünk fel, nekünk európaiaknak sikerült a legrosszabb helyzetbe navigálni magunkat. Lejátszódott az, ami már nagyon sokszor ezen a kontinensen: egy népvándorlás elsöpört mindent.

A hangnemváltás álboldogsága

Persze, hogy a Facebookon botlottam bele egy zenei blogba, ahol egy dúr-moll hangcserével igyekeznek bemutatni, hogy lehet szomorú dalból vidámat játszani.

Ahogy hallgattam a három számot az a vélemény alakult ki bennem, hogy: sehogy.

A Loosing My Religion sikerült a legjobban, valóban sikerült több helyen is átértelmezni a hangulatát a dalnak, de összességében nem lett vidámabb. (Viszont sokkal rosszabbul szól, bár tudom ez most nem számít.) A Riders on the Storm hallgathatatlanná vált. Az ének és a zene disszonanciája túl erős lett. Hiába igyekeztek, ez a dal egyszerűen nem tud vidámabb lenni. A Nothing Else Matterst legalább végigtudtam hallgatni. Szörnyű volt, mintha agyon tömörített mp3 szólna, nem éreztem vidámabbnak a dalt.

Kétségtelen, hogy mindhárom szám alaposan megváltozott a váltástól. Még hallottam is, hogy mit akartak prezentálni az egésszel, de egyszerűen nem működik. Jó számokból (mindhárom darab kitűnő eredetiben) borzasztóak lettek.

Vidám délután Cilivel

A nyáron a lányom nem sokat foglalkozott velem, megszűntek a közös rituáléink, a reggeli munkába/bölcsibe járás. Éppen ezért nagyon élvezem, hogy most az ovi beindulásával Cili is felvette az elejtett fonalat.

Reggelente rohanunk a buszhoz, megnézzük a munkába loholó várost. Ül a nyakamban és próbál meggyőzni  hogy nem is akar oviba menni. Sikerült már kétszer megbeszélni, hogy én megyek érte délután. Ma is ez történt.

Szüreti mulatság volt az oviban…

Nem akarok ünneprontó lenni, de ezer forintba és egy-egy kiló szőlőbe fájt ez a szülőknek.

…az udvaron találtam rá egy csapat süvölvény között, az óvónéni után mászkált egy lufibáb egérkével, vadul morgott, hogy az egér meg akarja harapni a pedagógust. Bepakoltuk a cuccait és elindultunk a dolgunk után. A terveim a következők voltak:

  • Megnézni a lakást, hogy áll a csempézés.
  • Elmenni a közös képviselőhöz, hogy visszaadjam a padlás kulcsot és megtudjam végre a közös költség pontos összegét.
  • Mihamarabb hazaérni.

Az ovi utáni első utcasarkon a nyakamban üldögélő Cili kijelentette, hogy ő bizony megéhezett és enne egy kis sült krumplit. Mondtam neki, hogy rendben van, itt a KFC a szomszéd utcában kap egy kis krumplit. A körtér felé sietve egyre-másra jöttek a pizzát majszoló emberek szembe és a lányomat elkezdte izgatni a kérdés.

– Inkább pindzát kéjek, Apa!
– Jó, de megeszed? – kérdeztem kicsit gyanakodva, az eddigi pindza evések abból álltak, hogy ő a szélét rágcsálta el, míg én a közepét, ahol a feltét is volt. Most azonban fogadkozott, hogy ő pizzát szeretne és meg is fogja enni. Én kétségek közt vásároltam, aztán kiültünk a Körtéren egy padra (más pizzát burkolók mellé) és a lányom, a legnagyobb elképedésemre felfalt egy egész szeletet.

Közben csacsogot, vihorászott a galambokon, megtanulta, hogy “Pindza Funghi”-nak hívják, amit eszik és végül közölte, hogy mindennap menjek érte az oviba aztán együnk pindzát. Végül beült a nyakamba és elindultunk a lakás irányába. Vidám, napsütéses idő volt, igazi vénasszonyok nyara és Cilitől megtudtam, hogy a gomba a levesben az fúj, de a pindza gomba az finom.

A lakásban megcsodáltuk a csempéket, már csak az utolsó sor hiányzik a konyhából és a fuga, holnap elkészülnek. Cili kicsit megszólta a kivitelezőket, hogy milyen port hagynak a lakásban, aztán elindultunk a közös képviselőhöz. Alaposan megcsúsztunk, a pizzázás nem volt betervezve.

A Lágymányosi utcán lefelé haladva épp azt magyaráztam a lánynak, hogy szépen rendesen viselkedjen majd, pár percig leszünk csak a közös képviselőnél, de addig üldögéljen az ölemben.

A Bölcső mellett elhaladva Cili indítványozta, hogy üljünk le egy kicsit azokra a kényelmes székekre, mert ő elfáradt és egy pillanatra engem is megkísértett a dolog, az ajtó melletti tábla ugyanis azt hirdette, hogy a csapon éppen Francin van. Elképzeltem, ahogy elnyúlok a párnázott-fonott széken és belekortyolok a hideg sörbe. 

De nem, mentünk tovább.

Elégedett is lehettem a lányommal, nagyon szépen viselkedett, még azt is pléhpofával tűrte, hogy ezeregyedszerre is elmondták neki: nem kéne ilyen nagylánynak már cumiznia.

Nem értem miért nem bízzák ezt a gyerekre és a szülőre. Az emberiség nagy része úgy érzi, hogy joga van beleszólnia a dologba. Engem speciel egyáltalán nem zavar, hogy a lányom cumizik. Majd kinövi. Én például – szintén külvilági nyomásgyakorlás miatt – úgy jártam, hogy a húsvéti nyuszi elvitte a cumit, erre elkezdtem rágni a körmömet. Azóta nem tudok leszokni róla, pedig többször próbáltam. Verjen meg a fene, ha elveszem a lányom cumiját, de már nekem is nyílik a bicska a zsebemben mikor bárki elkezdi piszkálni szegényt, hogy köpje ki a cumit. Pedig piszkálják, utcán, buszon, családi ünnepségeken. Mindenhol.

Baromság.

Megállapodtak, hogy amikor Cili beköltözik az új lakásba majd abbahagyja. Ebben úgy tűnik a közös képviselő is megnyugodott és elintézhettük a hivatalos ügyeket. Indultunkban javasolta Cilinek, hogy tegyék a cumit a hátizsákba, de a lányom mondta, hogy most nem, és azzal a mozdulattal a helyére cuppantotta a megvetett eszközt. Én megsimogattam és elköszöntünk. Nagyon büszke voltam rá.

Hazafelé szívtunk a dugóval, így inkább villamossal indultunk el, aztán átszálltunk a buszra mikor már kijutottunk a forgalomból. Alaposan elfáradva értünk haza, volt mit mesélni mindenkinek.