A legjobb 5 android app – 2015

Tavaly év végén jóval nyugodtabb napjaim voltak, jutott idő a blogra is, többek közt készítettem egy #ilyenvolt2014 hashtages sorozatot. Idén is terveztem, de top 10 helyett csak top 5 lesz.

Az idei év volt az, amikor a Windowsos PC marginálissá vált az életemben az Androidos Samsung készülékek mellett. Az Android és a mobileszközök az elmúlt években már kiszorítósdiztak, de csak idén triumfáltak nálam. Lett tabletem és új okostelefonom és majdnem 100%-ban mindent meg tudok velük oldani, amit a laptoppal, leszámítva (még) a videóvágást. (Programozni kicsit könnyebb a nagy képernyőn, ez igaz.)

Mindenesetre teljesen szubjektíven válogatva összeszedtem az idei kedvenc 5 alkalmazást a telefonomról és a tabletről (mindegyiknél jelölöm, hogy hol használom, ha mindkettő fel van tüntetve, akkor az első az amin inkább futtatom). Íme a legjobb 5 android app, szerintem:

5. Google Keep (tablet, telefon)

Nagyon sok rendszerező, listázó alkalmazást próbáltam, de egyértelműen a Google féle Keep nyert nálam. Egyre okosabb, miközben a gyorsasága és a kezelhetősége megmaradt. Ha sikerülne rávennem a feleségemet, hogy a bevásárló listát helyből Keepben ossza meg velem és nem kéne Gmailből másolgatni (ami egyébként 2 plusz mozdulat), akkor végtelenül boldog lennék.

4. Chrome (telefon, tablet)

A Chrome a legjobb böngésző megalkotása óta. Sajnos a kezdeti elegáns gyorsaságából és kicsi méretéből sokat vesztett, de olyan mennyiségű kiegészítő épült bele, amik nélkül ma már nem nagyon tudnék meglenni. A Chrome a legjobb átjáró a PC, a tablet, a telefon és a TV között. Amit itt megnyitok, használok, elmentek az ott is megy, átdobható, menthető.

A Chrome a munkám során is szinte a legfontosabb program. A konzolja, a javascript hibakeresője, az elemző részei nélkül nem tudnék dolgozni. (A lapozás után jönnek a dobogósok.)

Karácsony otthon

Ülök a laptoppal az ölemben, a gyerekek a fenyőfa mellett a karácsonyi ajándékaikkal játszanak, mellettem szól Zsófi karácsonyi YouTube lejátszási listája, végtelenítve. Békés életkép, pedig az elmúlt tizenvalahány óra tartogatott némi feszültséget, visszagondolva kicsit janikovszkys a sztori.

Azzal kezdeném, hogy az elmúlt napokban sem igen sikerült kialudni magunkat ez már eleve könnyen vezet feszültségekhez. Ennek ellenére jól tartottuk magunkat, a karácsonyfa volt az érisz almája idén (is).

Tudni kell, hogy kevés dolgot utálok jobban, mint karácsonyfát faragni. Elsősorban azért, mert nincs hozzá eszközöm. Minden évben megbeszéltem Zsófival, hogy faragtassa bele a talpba, de valahogy sosem jött össze. Vagy nem vitte el a talpat, vagy nem voltak hajlandóak rá, a lényeg az, hogy mindig a hideg erkélyen találtam magam, ahogy egy széles fejű csavarhúzót ütök a húsklopfolóval és forgácsonként faragom a talpba a fenyőt. Ezért tavaly nem kevés pénzmagért vettem egy állítható, bowdenes talpat. Sajnos, ha a fenyőfa törzse nagyobb, mint a talpban a lyuk, akkor cseszhetem a szupermodern talpat.

Nehezen aludtak el a gyerekek, így 11 múlt, mire nekiláttunk a karácsonyfa állításnak…

Még egy kitérő. Ígérem az utolsó. Mivel nagy a család és földrajzilag is viszonylag távol vannak, a karácsonyi ünnepek nálunk feszes programmal zajlanak. 24.-én reggel-délelőtt négyesben karácsonyozunk otthon, ezért már 23.-án este felállítjuk Zsófival a fát, hogy reggel már bontogathassanak alatta a gyerkőcök. Így van csak esélyünk saját karácsonyra, mert délután már a budapesti nagyszülőkhöz megyünk, ahonnan hajnalban indulunk a pécsi nagyszülőkhöz, aztán onnan 26.-án a nagykovácsi nagyszülőkhöz. Ha Apámék a válás után külön költöztek volna megoldhatatlan helyzetben találjuk magunkat.

…és rá két másodpercre kezdett eldurranni a fejem, mert a fa törzse jó másfél centivel volt nagyobb, mint a talp. Elsoroltam a szintén egyre idegesebb feleségemnek, hogy minden évben egy dolgot kérek tőle (legalábbis karácsonyfával kapcsolatban), hogy férjen bele abba a tetves talpba. Ő elég el nem ítélhető módon arra hívta fel a figyelmemet, hogy akár vehetném is én a fenyőt és ezentúl ezt intézzem én, ő ugyan még egy karácsonyfát nem vesz meg. Megállapodtunk, mint minden évben eddig, hogy ezentúl én vásárolom a fát. (És hozom haza a hátamon – így Zsófi)

IMG_6903-ANIMATION

Miután túllendültünk azon, hogy fél 12 tájban én nem kalapálok és nincs is mivel és egyébként is, tele a hócipőm az egész világgal, találtam egy kalapácsot és egy spaklit, amikkel kb. 5 perc alatt középhangosan lefaragtam a felesleget. Zsófi fogta a fát és programbeszédet tartott arról, hogy nem is nehéz, szerencsére elég vizes a fatörzs. Ebben egyébként igaza volt – mindkettőben – de nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy ezt elismerjem. Végül a konyhapapírba tekert spatula elég hangosnak bizonyult, hogy az utolsó ütésnél Dávid felébredjen rá.

Innentől a békés karácsonyfa díszítés és ajándék csomagolás vibráló idegrendszerünk játékává vált. Valamelyikünk altatta mindig az elég élénk fiút, míg a másik igyekezett haladni. Negyed egy tájt úgy éreztem, hogy ez parttalan, és Dávidot kiültettem a kanapéra, instruáljon minket. Innentől gyorsan haladtunk, csak az öröm kurjantásokat hallató Dávidot pisszegtük folyton le. Meg leszedtük a nyakáról a gyöngyfüzért mikor igyekezett megfojtani magát vele, meg kiszedtem a kezéből a gömböt amikor labdázni akart vele. Élt a gyermek, na.

Negyed kettő körül kerültünk ágyba, az aggasztóan eleven Dávid közénk került. Innentől egy óra feszült idegállapotú birkózás következett, az aludj már büdös kölyök, ne ugrálj a hasamon, ne csípj, ésatöbbi jegyében.

Hajnalban Zsófi arra ébredt, hogy Cili rázza a kezét, ekkor ők keresztbe fordultak a lábunknál az ágyban amit nem értettem mert innentől állandóan azon aggódtam, hogy arcon rúgom valamelyikőjüket. Egyébként Dávid kiszorított az ágy szélére, így oldalt fekve kellett aludnom, rajtam a fiú, mellettünk egy lovashadosztálynyi üres ágyfelület. Ja, lábunknál a lányok.

Aztán fél nyolc tájban megkaptam a feladatot: mikor Zsófi köhög gyújtsak csillagszórót, indítsam el a telefonról a lejátszási listát és fényképezzem a gyerekeket. Ja, meg csöngessek a Jézuska helyett, ugye. Ez legalább 6 kezet feltételez.

  • Első köhintés, még éppen félúton jártam a konyhából, a csillagszóróhoz a korsó vízzel.
  • Második köhintésnél a második gyufa kezdett a körmömre égni, de a rohadt csillagszóró nem égett még mindig
  • A harmadik köhintésnél a YouTubenak nincs hangja, a csillagszóró háromnegyednél tart.

Feladtam, jöjjenek. Most békesség van, megérte az egész. Ideje valami rövid után nézni.

El Cid

Az elmúlt időszakban nem volt még net az új lakásban, de tegnap óta ez se probléma már, újra tudok blogolni. (Éppen tegnapelött volt 14 éve, hogy elkezdtem az első blogomat.) Igyekszem behozni az elmaradt bejegyzéseket.

covers_271967Helyből itt van az El Cid könyv, amit a múlt hónapban kezdtem el olvasni és a napokban fejeztem be.

Ha jól emlékszem Zsófi kapta névnapjára a könyvet, pedig ez inkább rám van szabva: történelmi regény. Szerencsére ez most a jobbik, klasszikus fajtából való mű, Allen Newman (írói álnév) nem követte az aktuális trendet, amiben a történelm csak háttér a véres csataleírások és fülledt hálószobajelenetek között.

Meglepődve olvastam a moly.hu kritikák közt, hogy van, aki sosem hallott Cidről, hol volt ez az ember irodalom/történelem órán? Abban viszont egyetértek a többi olvasóval, hogy egy ilyen hispán középkort bemutató könyv hiánypótló.

Rózsabimbó

Talán az Isten Rabjaiban van egy pár bekezdésnyi elmélkedés a rózsáról, a sokféleségéről, hogy egy bokron mennyi különféle rózsa lehet egyszerre. Ha jól emlékszem ott Jancsi barát szorgosan nyesegeti az átlagtól eltérő darabokat, ebben hasonlít egy másik irodalmi (mellék)szereplőre, Angus McAllisterre, aki Lord Emsworth fő ellenfele a Psmith lapjain. Angus szerint az a szép, ha a rózsa tömött és gömbölyű, míg a szórakozott Lord Emsworth inkább a naturális, szétbomlott, kissé laza szirmokra esküszik.

Jómagam úgy vagyok vele, mint Psmith, egy egészséges mértékig szívesen elnézegetem ezeket a gyönyörű virágokat, de nem tudnék állást foglalni a vitában.

Finisben a költözés: összeraktam az akasztós szekrényt is

Az persze csuda jó dolog, ha az embernek akkora lakása van, amiben külön gardrób szoba is elfér, de ha nincs bele bútor, akkor egy szekrény sokkal praktikusabb. Holnapután költözünk át az új lakásba és végre meglett (nagyjából) minden alkatrész és csavar az egyetlen akasztós szekrényhez.

A történet dióhéjban annyi, hogy a Zsibói utcában, ahol még csak ketten laktunk Zsófival az ominózus akasztós szekrény meg egy másik polcos elég volt kettőnknek. A Lágymányosi 13-ban már örököltünk egy nagy akasztós és polcos beépített szekrényt, ami nagy mázli volt, lévén a gyerekek hiába kicsik valahogy ruhából sokkal több van nekik, mint a felnőtteknek. Most meg itt van a gardrób szoba, ami egyben az én dolgozóm is.

Ez egy jó sztori egyébként.
Amikor megvettük a lakást én már láttam, hogy ebből a szobából remek dolgozó lenne nekem, Zsófi meg látta, hogy ebből a szobából remek gardrób lenne. A nyár folyamán a kezdeti
megfér a két funkció egymás mellett verziót akkurátusan kezdte erodálni az, hogy ebből csak egy szimpla gardrób lesz. Próbáltam némi szarkasztikus humorral védekezni, de egy idő után megadtam magam. Aztán a költözéskor kiderült, hogy Zsófi szerint a szüleitől örökölt számítógép asztal nem illik a hálószobához. A gardróbba lett száműzve szegény és ezzel megvalósult az eredeti terv.
A következő honlapok már a ruhák társaságában fognak megszületni.

Amikor költöztünk ki a 13.-ból én minden bútorra ráragasztóztam a csavarjait. Az akasztós szekrényről a ragasztó éppen akkor engedett el, amikor a költöztetők futkároztak vele a teherautóhoz. A ragasztó a csavarkészletet egyben tartotta (mint ma este kiderült csak majdnem 100 százalékosan) és én eltettem egy dobozba. Mutattam Zsófinak is, hogy mi történt és lelkére kötöttem, hogy ő is jegyezze meg melyikbe suvasztottam el a csavarokat. Ő éppen egy szomszéddal beszélgetett, mondta, hogy jó. Mindketten meg voltunk győződve, hogy emlékezni fogunk.

Ez nem így történt. Amikor a múlt héten a költöztetők átvitték a lapra szerelt bútort, akkor hiába keresgéltem a csavarjait sehol nem találtuk. Az volt csak a biztos, hogy valahol meglesznek. Napokig agyaltunk és a helyzet kezdett elkeserítő lenni, mert az új gardróbba ugyan örököltünk a sógornőmtől egy szekrénysort, de annak se ajtaja, se akasztós része, így erre a régi bútordarabra égető szükségünk volt.

Végül tegnap Zsófi kezébe akadt a csomag összeragasztózott csavar és megkönnyebbültünk. 

Itt a nyár!

Emlékszem erre a verőfényes májusi délelőttre, aznap bevittem a fényképezőgépet a munkahelyemre, hogy az új termékeinkről termékfotókat készítsek. Ez mindig nagyon macerás munka, pár éve ugyan kaptam egy fénysátrat, ami sosem készült el teljesen.

Ez a fénysátor furnérlemezből készült, elég masszív és nagy doboz, azt terveztük, hogy majd anyaggal borítjuk az oldalait. Csakhogy textilt sosem vettünk hozzá, egy ideig pausz papírt használtam, de túl kékesre színezett mindent így leszedtem az oldalfalakról.

A fényt, ami elengedhetetlen lenne a fotózáshoz, három mini-reflektor adja, amik klímaszerelési rézcsövekre vannak felerősítve. Fix mélységig lógnak be a sátor oldalán és csak le-fel tudom őket nagy nehezen álltani. Ráadásul a három fényforrásból az egyik elég hamar kiégett, azóta kettővel kell dolgoznom. Kettővel, főleg, hogy az egyik a tetőről, a másik meg jobbról világít, nem tudom eltüntetni az árnyékot. Jobb híján így aztán egyedi fehéregyensúlyt mérek és aztán igyekszem Photoshoppal kijavítani a hibákat. Az irodám ráadásul sötét is, csak neonok vannak benne, megette a fene az egészet. Ezért tavasztól ősz közepéig ha tehetem kivonulok a parkolóba fotózni, vagy valami közeli parkba.

Május 19.-én a Daróci utca végén levő körforgalmat néztem ki magamnak, volt ott egy piros pad, amit fehér kartonnal takartam le és az áldott napfényben gyönyörű képeket sikerült készítenem az új terméksorról, a VMC fűcsomókról. Jó két órán keresztül tartott a procedúra, aminek egy helyi muslinca nem nagyon örült, mert sikerült a kedvenc padját befoglalnom, ahol az ebéd előtti söreit szokta volt elfogyasztani.

A Főkert emberei még nem jutottak el a környékre és hatalmas nagy fű volt, amiben egy szürke cica hempergett. Meleg volt, a nyár már ott szaglott a levegőben. Összeszedtem a cuccaimat, a nyakamba akasztottam a fényképezőgépet és vidáman indultam vissza az irodába: jött az év jobbik fele. Visszafelé haladtomban elő-elővettem a fényképezőt és az utca növényzetét fotóztam, a rózsákat, bokrokat, fákat. Ekkor készült ez a kép is, míg ellőttem és elégedetten néztem vissza a fényképezőgép kijelzőjén a fotót azon töprengtem, hogy tegyek-e céklát az aznapi salátámba vagy ne.

Valószínűleg tettem.