Stanisław Lem teljes science-fiction univerzuma I.

A sci-fi az egyik gyengém, de Stanisław Lem művei közül eddig csak a Solaris jutott el hozzám. Évek óta szerettem volna elolvasni a gyűjteményes köteteket, amikben a teljes életművet feldolgozták, de azt hiszem az első kötet után (5 regény) már eleget olvastam tőle.

Az elmúlt években nagy örömmel láttam, hogy az emberiség figyelme újra kinyílik a világűr irányába. Szerintem elég aggasztó volt, hogy főleg a hatvanas-hetvenes évek fellángolása után milyen gyors hanyatlás következett be ezen a téren. És ezzel az érdeklődéssel együtt mintha a nívós sci-fi is eltűnt volna. A helyére lépett a fantasy, a kétezres évekre megkaptuk a vámpírokat és zombikat. Nincs ezzel bajom, de a Marsi az első évtizedek óta, amit a sci-fi le tudott tenni az asztalra.

Nekem egyébként a sci-fi atyja Asimov marad. Elképesztő vízió az övé, ahogy a regényeit elkezdte egy történelemmé összefonni. Felvázolt egy lehetséges jövőt és ez a jövő lehet, hogy a lengyel kollégához képest túl optimista, de sokkal olvasmányosabb és jóval kevésbé szájbarágós.

Mert Stanisław Lem regényeivel egy baj van, hogy mindegyiket alárendeli egy gondolatnak: az emberiség hiába ismer meg más civilizációkat a világűrben, akkor sem tud mit kezdeni velük. A kommunikáció esélye a nullával egyenlő.
És még azt is elhiszem, hogy igaza van. Jó volt egy ilyen verziót is átgondolni. De az, hogy öt könyvből négy erről szól, az sok. A szájbarágásnak is megvan a maga egészséges határa.

Tényleg vége!

Szembejött ma velem egy vasútmodell kiállítás meghívó. Nem meglepő, a személyes fiókjaim is úgy vannak konfigurálva, hogy ezekről értesítsenek. A megszokott, mondhatni beidegződött módon már kezdtem is kimásolni a címet, hogy majd reggel beleteszem a VMC Magazin rendezvény ajánlójába, amikor rájöttem, hogy ez már nem az én dolgom többé.

Szóval egész vidáman irtottam ki a rendszerből, hogy ilyesmiről értesítsen.

Otthoni örömök

Úgy tűnhet, hogy ez a hét a punnyadásról szól, igazából baromi fárasztó.

Fárasztó, hogy nem szoktam hozzá a mozgásban szegény életmódhoz és ezen a héten valahogy alig mozdulok ki. Reggel rutinszerűen viszem Cilit az oviba és ezzel kb. ki is fújt. Néha egy játszótér vagy a kisbolt.

  • Kiolvastam viszont két könyvet (ebből egy a Lem Univerzum első kötet volt, szóval az helyből 5 könyv.)
  • Lemostam a lámpákat meg a fűtés csöveket (az ablakok egy következő hétvégére maradnak), míg Zsófi porszívózott és felmosott.
  • Egy csomót játszottam a  fiammal és valamivel kevesebbet a lányommal.
  • Egyszer tudtam délután aludni és a Sleepbot szerint végre normál mennyiségeket szunyálunk.

2016. április 20., szerda

Időjárás: meleg, szeles

A reggel a megszokott módon indult, a legizgalmasabb hír az volt, hogy Apu tegnap Dunaföldváron járt ahol egy faág belecsapott a szemébe és nagyon megütötte. Orvoshoz nem ment csak patikushoz, amit elég fura gondolatnak tartok. Úgy tűnik, hogy megúszta, reméljük tényleg.

Az igazság az, hogy hiába hülyeség én kicsit szomorú vagyok a holnapi utolsó napom miatt. Mindezt úgy, hogy izgatott és boldog vagyok az új állás miatt, de az elmúlt nyolc évet fogom most otthagyni és abban nem csak a munka volt. Benne van, ahogy felnőttem, ahogy apa lettem, ahogy budapesti lettem. A cég már nem fog hiányozni (fenéket nem!), de hiányoznak majd a kollégáim. A környék, a CBA, a gyrosos (oké, pont most zárt be), a kis posta, az egész hóbelevanc. A Bocskai, a Bartók, a Feneketlen-tó, a reggeli és délutáni sétám. Én már arcról ismerem a legtöbb embert ezen a környéken. És valószínűleg ők is engem. Na ezt hagyom ott holnap és bármilyen hülyeség ez komoly trauma nekem.

Búcsúzkodás, első felvonás

Munka után haza siettem.
Zsófi és Andi sétálni mentek, addig én vigyáztam a gyerkőcökre. Labdáztunk a folyosón, ezt szeretik nagyon, bár ma sok volt a veszekedés meg a verekedés. Cili nagyon megszokta, hogy ő irányítja az öccsét, de Dávidnak elkezdett saját véleménye lenni és rájött arra is, hogy van ereje. Ezért aztán az adok-kapok elég mindennapossá kezd válni. Én egy ideig hagyom őket, azt gondolom, hogy ésszerű keretek között meccseljék le a dolgaikat, ha elfajulna az eset akkor teszek rendet. Nem tudom, hogy ez jó módszer-e, de kipróbálom. (Soha nem volt tesóm így aztán az ilyesmiben nem vagyok jó, de szerintem az lenne a lényeg, hogy ne kelljen mindig szülőként megoldani a problémát, amihez igazából nekik van közük. Mégegyszer: értelmes keretek közt.)

Amikor a két lány hazaért éppen virslit főztem vacsorára és megkérdeztem Andit nem csatlakozik-e. Kis rábeszélés után maradt és nagyon vidám volt, hogy öten ültük körbe az asztalt.
Miután Andi elment már fürdetés idő volt. Dávidon gyorsan túlestünk, de Cili még szeretett volna répát rágcsálni. Hagytam neki, de megállapodtunk, hogy ne számítson hosszú pancsolásra ha most répát kajál és közben Frozent néz. Belement, de nekem sötét sejtelmeim voltak.

Nem alaptalanul, szörnyű hiszti és visítozás volt a vége, a szülői front esti mese nélküli büntetéssel sújtott a renitenst. Irgalmatlanul nehéz dolog egy ilyen estén szülőnek lenni.
Oké, abbahagyom, nem sajnáltatom magam tovább, elvileg van egy söröm még estére, amit asszem be is fogok tolni.

Búcsúzkodás, első felvonás

A mai az utolsó előtti napom az irodában és hiába tudom már hetek óta az utolsó munkanap időpontját azért meglepő, hogy hoppá: holnap itt van.

A múlt héten már úgy vásároltam a tejet az irodai hűtőbe, hogy kitartson az utolsó napig. Szépen elpakoltam az irodámban, elvégeztem a rutinszerű frissítési feladatokat, hogy legalább pár napig-hétig ne legyen hiány belőlem. Mindenki megállít egy kicsit beszélgetni, faggatnak, kérdezgetnek, csak Ildikó zavar el ilyenkor, hogy ő ezt hallani sem akarja. :)

Aztán ma, még ebéd előtt egyszercsak bekopogtatnak az ajtómon Zolival ketten és átadnak egy csomagot, hogy búcsúzóul így meg úgy. Nagyon meghatódtam, volt benne egy kis levélke meg egy vaskos könyv (Yuval Noah Harari: Sapiens). Lesz mit olvasgatnom majd a hetes buszon az első hetekben.
Jó dolog ha szeretik az embert, na.

Gyerekszáj

Cili macerálja Dávidot, fel akarja emelni, Dávid menekül.
– Hagyjad már Cili! – szólok rá.
Cili elengedi, majd mikor az öccse elindul, meglöki. Leszidom. Elvonul és a szoba padlóján fekve bömböl. Nem törődünk vele. Hallom, hogy közben csendben békét köt Dáviddal, simogatják egymást. Aztán Cili tovább bömböl, egyre jobban.
– Most miért sírsz még mindig? – kérdezem.
– Miattatok! Mejt nem kéjtetek tőlem bocsánatot!
Felháborodunk az apjával. Összefoglaljuk a történteket neki, levonjuk a végső konklúziót:
– … szóval nem fogunk Tőled bocsánatot kérni.
Cili minden türelmét elvesztve, óriás könnyek között, mérgesen:
– De én fogok!!!

És tényleg. :D
#cilimondta

Áltudomány-e a grafológia?

Azt írta az Index.hu, hogy a bírósági ügyekben a grafológusok már nem adhatnak szakértői véleményt. Biztos, hogy sokan nem értenek egyet a döntéssel, de szerintem nagyon helyes.

Gimnazista koromig nagyjából semmit nem tudtam a grafológiáról. Az iskolában viszont két felé lehetett specializálódni, ha jelentkeztél fakultációra: számítástechnika és humán irányba. Akkortájt az volt az elképzelés, hogy én majd humán irányban fogok tovább fejlődni, jelentsen az bármit is. (Na, ez ám a vicces csavar, mi?) A Humán faktot a magyar irodalom tanárunk tartotta, akivel amúgy sem volt felhőtlen a viszonyom. Azt hiszem az volt az alap konfliktusunk, hogy mindketten hülyének néztük a másikat. A véleményemet egyébként máig tartom.

Szóval bekerültem ebbe a Humán dologba, ami heti négy órában futott, mindig dupla órákban. Két alkalomra emlékszem, egyszer pszichológiai fejtegetéseket hallgattunk, a következő (egyik utolsó óra amin részt vettem) a grafológia bevezető volt. A tanár okleveles, vagy tudja a franc, hogy milyen papírjuk van a grafológusoknak a tudásukról, szóval mondjuk, hogy okleveles grafológus volt. Állt a tábla előtt és a krétával felírt szövegekről mondott mindenfélét, ami már akkor és ott nettó hülyeségnek hangzott.

Ha így csavarodik az a betű akkor ezt jelenti, ha úgy akkor abból arra következtethetünk, satöbbi.

Ez pont akkor volt, amikor kaptunk egy új Földrajz tanárnőt, aki nagyon szimpatikus volt nekem és teljesen lenyűgözött, ahogy írt a táblára és a sorkezdő írott nagybetűi olyan elegáns, slank és gyönyörű darabok voltak, hogy minden földrajz órán sormintákat írtam belőlük, hogy begyakoroljam őket. Kettő betűt azóta is úgy írok, mint Merzai tanárnő, a nagy A és a nagy M betűmet tőle vettem. Szóval, amikor a fakultáción arról próbáltak meggyőzni, hogy énrólam mindent elárul, ahogy írok, akkor ezt nem nagyon tudtam elhinni, mert rólam az írott nagybetűim azt árulhatták el maximum, hogy egy harminc feletti festett vörös hajú földrajz tanárnő vagyok, ami nem voltam.

Így írtam előtte és utána (mondhatni, hogy Merzai elött és után, ME és MU) (máig) a betűket.
Így írtam előtte és utána (mondhatni, hogy Merzai elött és után, ME és MU) (máig) a betűket.

Persze biztos vagyok benne, hogy ennél a grafológia összetettebb, izé… tudomány, de engem nem nagyon sikerült meggyőzni vele. A bevezető órák egyikén le kellett írni egy szöveget, elég szép hosszú szöveg volt, mindenkinek ugyanaz és a következő alkalomra a tanárnő kielemezte nekünk. Hogy mi kik is vagyunk. Az elemzést privátban kaptuk meg, mindenki rágódjon rajta. Hát az enyém arról szólt, hogy a tanárnő mit gondol rólam (hülye vagyok), szóval ez sem erősített meg abban, hogy higgyek a grafológiának, mert itt erős véleménykülönbség állt fent köztünk.
A papírt kidobtam, a fakultációról hamarosan kiléptem.

Mivel nem volt kötelező fakultációt választani (lévén, hogy fakultatív volt) én ezek után nem jártam egyikre sem. Néha beültem a számítástechnikára, hogy Wormsöt játszak a többiekkel, de ez pár alkalmat leszámítva nem nagyon kötött le. Főleg miután lett otthon számítógépem és elkezdtem azon tanulgatni, írni, aztán honlapokat készíteni a Wormsnél és Test Drive újabb kiadásainál a számtechnek egy sokkal izgalmasabb és konstruktívabb világába csöppentem bele.

Az évek során aztán ha a grafológia szóba került, akkor valahogy mindig olyan helyzetben találtam magam, hogy én voltam az egyetlen, aki nettó marhaságnak tartotta az egészet. Szóval a mai napon, amikor elolvastam az MTA döntéséről szóló cikket extrán felvidultam. Coki neked egykori magyar tanárom, na most akkor ki a hülye?

 

A budapesti olimpiai pályázat logója

A vélemény olyan, mint a segglyuk, mindenkinek van, de senkit nem érdekel a másé – szögezi le egyik barátunk bon motja. Ilyen alapon persze teljesen hiábavaló minden vélemény újságírás, meg blogolás, de vannak objektív szempontok alapján eldönthető esetek is. Szerintem ilyen a budapesti olimpiai pályázat logója. Röviden: nem is olyan szörnyű.

Az olimpiára pályázó városok logói (kép: Index.hu)
Az olimpiára pályázó városok logói (kép: Index.hu)

Tudjuk a sztorit mindannyian, hogy elég ciki módon a pályázati határidőre el sem készült a logó. Ezt akkor tudatos döntésnek magyarázták és, ha már így alakult (akár igaz volt, akár nem) ez jelentős segítség is lehetett (volna) a budapesti logó kialakításánál. Ha jól megnézzük, akkor mindhárom rivális város elég egyértelmű módon utal önmagára, az olimpiát, a sportot maximum a lendületes ábrák juttatják valamennyire az eszünkbe.

Nekem egyébként mindhárom logó tetszik. Elsőre legjobban nekem az olasz tetszett, a ronda kék betűszín ellenére, amin gyorsan változtatnék. Remekül megmutatja a helyszínt, a Colosseumról ugyan inkább a véráztatta mulatozás jut elsőre eszembe, mint a fair küzdelem, de valahol akár sportnak is tekinthetjük a dolgot. Benne van Róma, a nemzeti színek és jó ránézni az egészre.

Los Angeles egy pillanatra megállított, eltöprengtem rajta és ez szerintem egy jó dolog. Elég bátor a sárga-lila kombináció, főleg ilyen színátmenettel és egészen bravúros, hogy sikerült ízlésesen megoldani. Benne van a város, a befutás-győzelem pillanata, megvan az áthallás a szárnyas Nikére. Angyal, sport, Los Angeles. Remek.

És akkor itt van ez a Párizs, amit elsőre a legrosszabbnak tartottam, pedig a végére ő lett a kedvencem. Ha valami, akkor ez egyértelműen Párizs és sikerült a stilizált Eiffel toronnyal elszakadni a sztereotip franciás hangulattól, miközben első pillantásra tök egyértelmű, hogy mit látunk. És még a dátum is benne van. Ez nem remek, ez tökéletes.

Szóval Budapest esetében a tervezőknek volt egy olyan előnyük, hogy láthatták mi a konkurencia kínálata. Mindegyik város egyértelműen a helyszínre fókuszált, Budapest sem mert ettől eltávolodni. Sajnos? A probléma ott van, hogy Te meg Én (magyarok) értjük, hogy az ott a Szabadság szobor feketével*, de aki még sosem járt itt (és lássuk be ebből van több), annak ez éppen semmit nem mond. Ez még egyébként nem is lenne baj, ha nem lenne az egész túl sűrű. A szobortól jobbra és balra látható elemek, engem a torta tetejére szórt egérkakira emlékeztet, nélkül az egész sokkal-sokkal erősebb lenne.

(*És miért feketével, könyörgöm!?)

Szerintem így, csupaszabban sokkal jobb a logó.
Szerintem így, csupaszabban sokkal jobb a logó.

Emellett borzasztóan bátortalan a méretezése is. Egymás mellett látva a négy várost a mi logónk pici, darabos. A többieké mer nagy lenni, amit annyira szoktunk hiányolni magunkból, mindhárom kicsattan, míg a mienk inkább bátortalanul szorong.

Pedig ha belenézünk hosszabban a műbe, akkor rengeteg mindent tartalmaz. A legegyértelműbb utalás persze a vízé, ami büszkesége a városnak és a nemzeti sporttörténelmünknek is. De a szobron kívül, ha jól megnézzük bizony benne van az országunk címere is, a három halom, rajta a kereszttel. Szóval egy nagyon jó koncepció és borzasztóan sajnálom, hogy az egész olyan vázlatos maradt, összhatásában. Milyen izgalmas lett volna, ha nem darabolják el a motívumokat, ha mernek nagyobbat, légiesebbet és szabadabbat készíteni ebből a koncepcióból, mert benne van.

Az elkészült honlappal és a bemutatott imázs-filmmel egyébként jól illeszkedik a logó, nagy kár, hogy önmagában már nem működik. Legalábbis nekem nem igazán, de itt visszautalnék a bejegyzésem első sorára.
Viszont, ha már az imázs filmnél tartunk. Én értékelem az őszinteséget, de biztos, hogy ilyen lelakott falakat, töredezett járdákat és utakat kell mutatni egy filmben, amivel egy világesemény szervezési jogát akarjuk megnyerni?

Én csak azt remélem, és nem a logó meg a film miatt, hogy nem mi nyerünk. Szurkoljunk Párizsnak!