Blogok időrendben archívum

Ezeken az oldalakon találhatod meg időrendben visszafelé haladva, egymás után sorban a blogbejegyzéseket. Ha típusok szerint szeretnél nézelődni (fotók, idézetek, mikroblogok, stb.), akkor a navigációs menüben a Blogok elem alatt tudsz szűrni.

Ha időrendben szeretnél szűkíteni a találatokon, akkor az Archívum felirat alatti legördülő menükből tudsz évekre és hónapokra szűrni.

Minden más esetre az oldal beépített keresőjét ajánlom.


A nyaralás rám fog férni, elég húzós pár hét van mögöttem a melóhelyen. A lefejlesztett cuccot egy barátságos levél kíséretében hátrahagytam a kollégáknak, hogy van egy hetük kitesztelni, hogy mit csesztem el, aztán ha visszajövök hiba javítok és mehet élesbe. Vidáman fogadták és elmenőben biztosítottak róla, hogy minden észrevételükről azonnal értesítenek telefonon. Csak, hogy ne unatkozzam nagyon ott a Balatonnál.

Megköszöntem.

Holnap nem lesz egyszerű napunk, becsomagolni egy hétre, betömködni mindent az autóba, pluszban még az újonnan vett tető-csomagtartóra ráeszkábálni a régi bicikli szállító síneket. Sokat fogok káromkodni már érzem. Cserébe végre 5 nap után újra látom a lányomat, aki eddig a nagyanyjával nyaralt. A rendszeres telefonálásaink alapján minekünk ő nagyon hiányzott, de neki kevésbé jutottunk az eszébe. Gondolom ez így van rendben, meg persze sokkal jobb, mintha kisírta volna utánunk a két szemét, de egy kicsit meg vagyok bántva.

A következő nagy kérdés az, hogy vajon a család tényleg megértette-e, hogy azt kértük ezen a héten mienk legyen a nyaraló. Ami azt jelenti, hogy csak mi. Egy hétig. Meglátjuk.


A thaiföldi barlangban rekedt gyerekek drámája és csodálatos megmenekülése körüli internetes felhajtás teljesen olyan volt, mint a Rádió aranykorában a kútba esett gyerek sztorija. Mindenki erről beszélt, olvastuk a híreket. Leszámítva a feleségemet, aki valahogy kimaradt az egészből és értetlenül nézett rám, amikor elkezdtem erről beszélni.

Az Internet aranykora, vicces.

Túl vagyok az első nagy munkámon, az első igazán komoly munkán az új irodában. Olyasmi, mint amikor egy középkori építőmester átvett egy katedrálist a mesterétől és elégedetten nézi, ahogy a saját ötlete belesimul az eredeti épületbe. Határidő előtt 3 nappal lett meg, persze jön a tesztelés meg minden, de alapvetően nagyot húztam vele. A kedvenc kolléga, aki egyben főnök is vagy valami afféle jelezte is, hogy ügyes gyerek vagyok. Ez a vicceskedő hangnembe csomagolt elismerés tőle nagy szó, kellőképpen át is érzem.

Este olvasgattam a két évvel ezelőtti naplóimat, akkor éppen beszokóban voltam egy másik munkahelyre, próbaidő meg minden és nagyon aggódtam. Már el is felejtettem, hogy mennyire nehezen indult ott az évadom, hogy mennyire bizonytalan voltam, nem szerettem, azt hiszem féltem. Pedig jó hely volt, csak anyagilag gyenge, meg a meló is mondjuk. Maradjunk annyiban, hogy nagyon jó hangulat és kedves kollégák vettek körül. Sokat dobtak a tudásomon és az önbizalmamon meg végképp. Amit most 3 hét alatt lezavartam, az egy sokkal nagyobb volumenű munka volt, mint amikkel ott bemelegítésnek találkoztam és majd beszartam tőlük.

A lányom lement Anyuval a Balatonra kedden, hárman vagyunk itthon, de eddig ez az első este, hogy valóban itt ültünk mindhárman. Hétfőn a feleségem ment el a szüleivel meg a nővérével egy búfelejtő kávézásra, vasárnap meghalt a dédpapa, márhogy a gyerekeinknek dédpapa, nekik nagypapa és apuka. Gyorsan és hirtelen ment el, a mi családunkban ő volt az utolsó a rokoni generációból, elmentek a dédszülők. Szomorú dolog. A harmadik vonalból a másodikba kerültünk. Ez meg kicsit ijesztő.

Szóval tegnap meg a fent említett kolléga vágott hátba, hogy este ugyan menjek már el velük sörözni. Mondom, hogy oké, szívesen, de hova. Mindegy az, mondta, nézzük a meccset. VB van éppen,, a franciák játszottak a belgák ellen. Én eddig sikerrel kimaradtam az egészből, a Google napi doodle-ök voltak az egyetlen engem is érintő események a VB-vel kapcsolatban. Óvatosan mondtam, hogy elmegyek szívesen, de én nem nézek soha focit, nem is értek hozzá. Megnyugtattak, hogy legalább nem fogom bánni, hogy háttal ülök a TVnek.

Így is lett és nagyon jól szórakoztam. Kb hárommal több sört ittam meg, mint terveztem, de a foci csak a meccs végén tolakodott be a képbe, addig a kollégákkal beszélgettünk, utána ettünk egy gyrost és mindenki nagyon vidáman indult haza. Reggel kicsit rogyadozva találkoztunk, de előre nyújtották a kezüket, szóval úgy tűnik, hogy a beilleszkedés utolsó fázisa is pipa.

Egyébként meg vágom a centit: még 2 nap és jön a vakáció!


Általában tényleg nincs bajom a hétfőkkel, de ez most egy súlyosan terhelt darabja a közutálatnak örvendő napnak. Egyrészt a vakáció előtti utolsó hét sosem egyszerű, másrészt a hétvégén teljesen kicsináltam magam.

Régi tervünk volt, hogy rendbe tesszük a gyerekszobát. Egy olyan projekt, amit a pénz hiánya miatt húztunk, görgettünk magunk előtt. Most viszont Cili iskolába megy szeptemberben és kellett neki asztal. Ha már veszünk asztalt, akkor vegyünk Dávidnak is, mert lehet, hogy ő csak 2-3 év múlva jut el ugyanide, de legyen egységes a gyerekszoba. (Eddig úgyis elég szedett-vedett volt.) Két asztal, meg akkor már cseréljünk szekrényt is és mindezt úgy oldjuk meg, hogy amikor majd kettéválasztjuk a szobát a bútorok ahhoz is klappoljanak.

Sok bútor, sok pénz.

Kezdetben feltúrtuk, főleg Zsófi, a netet mindenféle bútorok után, de amikor nekiláttunZsófigy átnézzük élőben a listát akkor mégis az IKEAban kezdtünk, mert ott le lehet tenni a két gyereket a játszóházba és nyugodtan lehet vásárolni. Az IKEA meg jó, így aztán egy óra alatt összeszedtünk mindent, amire szükségünk volt (és kivételesen semmi többet, csak annyit).

Szóval a hétvégén lepasszoltuk a két gyerkőcöt a nagyszülőknek és csavaroztunk, cipekedtünk, játékot szanáltunk, berendeztünk és fúrtunk. Ilyet ritkán szoktunk tenni, 2-3 óra alatt a csavarhúzós hüvelykujjam belilult, vasárnap estére meg elég robotosan tudtam csak mozogni. Már szombat délután arra vágytam, hogy az irodába ülhessek, hétfő legyen és pihenhessek. (Lássuk be kódolni nem egy megerőltető dolog és még izgalmas is.)

Nem szokta a paraszt a szántást, vagy mi.

De tegnap este tök jó érzés volt üldögélni az ablakpárkányon és nézni a két kölyköt, ahogy belakják a megújult szobájukat. Megérte. Most pedig pihenek.


Lassan másfél hónapja nem használom a Facebookot, elég jól kikopott az életemből viszont az Analytics szerint ezzel párhuzamosan a blog látogatottságán is rendesen meglátszik a lépés. Az összes mutató maradt a régi, leszámítva, hogy a Facebook ~75%-kal esett vissza. Ez azt jelenti, hogy a fel-felmerülő korábbi megosztások működnek már csak (gondolom főleg az ezen a napon funkción keresztül).

2018 április vs. 2018 június a Google Analyticsben
2018 április vs. 2018 június

Egyben azt is jelenti, hogy még a saját ismerőseim sem nagyon olvasnak, csak ha a képükbe mászok. :) A Facebook jelentős forgalomterelő eszköz, a fentiekből is látszik, hogy a magyar online térben – sajnos – megkerülhetetlen. Vagy elfogadhatod a forgalomkiesést, mint én is, és vidáman elvagy nélküle.


A feleségem kicsit aggódva kérdezte a hétvégén, hogy nem bánt-e, hogy én nyolc órában dolgozom, ő meg részmunkaidőben.

Engem igazán nem zavar. A rövid verzió szerint azért, mert úgy gondolom, hogy ez jó a gyerekeknek és nekem is, de még neki is. A gyerekeknek egyértelmű, hogy miért, nekem egy csomó dolgot nem kell csinálnom azzal a felkiáltással, hogy ez az ő dolga, azért van otthon. De szerintem jó ez neki is, mert valahogy nem találta még meg azt a munkát, amit igazán szeretne, így legalább letudhatja rövidebb idő alatt a kötelezőt.

Aztán meg ha őszintén megnézzük: egyáltalán nem dolgozik Ő kevesebbet, mint én, csak még ki sincs fizetve érte.

Van ugye a munkája, amit délelőtt meg kora délután el kell végeznie. Home office, oké, de annak nem csak előnye van. Viszont, amikor végez akkor nem Isaurát néz a tévében vagy shoppingol a butikban, hanem takarít, főz, mos meg hasonló nőinek vélt princípiumait teljesíti ki. Aztán oviba rohan a gyerekekért, orvost, gyógytornát, külön órákat intéz. Meg közüzemekkel hadakozik. Ami szintén nem egy leányálom.

A home office meg jól hangzik, de én például megőrülnék tőle nap, mint nap. Az irodába járás egy olyan dolog, ami nem csak keretet ad a munkának, de el is határolja a nap többi részétől. Amikor ott vagyok, akkor az van. Másra nem kell figyelni, kódolhatok, beszélgethetek a kávézóban a kollégákkal, puffoghatok a felesleges meetingek miatt. Az egy felnőtt, önálló élet egy csomó másik emberrel, ami nagyon utálatos is lehet, de alapvetően egy jó dolog. Már ha szereted a munkádat, de én szeretem. Már a munkát, amikor csinálhatom.

Persze van egy dolog, amiben cserélnék vele: a reggelek.

Az én reggelem egy percre pontosan kiszámított rohanás.

Amikor csörög az ébresztő nincs idő nyújtózkodni, meg ébredezni. Ki kell bújni az ágyból, csattogni a wc irányába, aztán irány a konyha, hogy a két gyereknek kakaót főzzek. Az elkészített kakaókat szervírozom a nappaliba, ahol a kölykök ébredeznek a reggeli mesecsatorna és a Legók előtt. Amíg Zsófi igyekszik öltözködésre bírni őket én nekilátok a reggelinek. Kávé főzés (ezt utálom), a tejet bekészítem a mikróba, amikor elkezd forrni a lágytojás alatt aZsófibenyomom a mikrót, ami így kettős célt szolgál: főz és időt mér a tökéletes lágy tojáshoz. Másfél percem van megkenni a pirítósokat vajjal és sonkát dobni rá, mert közben visít a mikró. Az én tojásomnak leütöm a tetejét, hogy ne főjön tovább a héjában, de Dávidnak ki kell kanalazni egy csészébe és sóval elkeverni. Utána Zsófi tejét le kell fölözni (mert utálja) és tejeskávévá alakítani. Mindez terítéssel együtt 10-15 perc. Ez alatt a többiek oda jutnak, hogy a gyerekek még mindig csesznek öltözködni, de Zsófi meg el kezd sminkelni, amitől én ideges leszek mert kihűl a kávé, meg a tojás, a fasznak igyekeztem tökéletesre csinálni, ha nem bírnak jönni…

Szóval érted, van bennem egy feszültség.

A reggeli végén sietek öltözni, mosakodni, fogat mosni. Aztán rájövök, hogy nem csomagoltam el az ebédemet. Vissza a konyhába. Aztán eltenni a laptopot, a töltőt, az egeret, a plüsst, a macit, a legót, az alvós tigrist, a váltó gatyát, meg ami épp akad. Közben Zsófi sorolja, hogy mit mondjak meg és kinek, aminek a felére egy perc múlva már nem is emlékszem. Vicces kavarodások lesznek később belőle. Aztán jön az, hogy bejutok a nappaliba és a kölykök az esetek nagy részében még nem vagy csak félig öltöztek fel. Nem voltak pisilni, nem szedték össze a cuccaikat amiket visznek magukkal. Ilyenkor úgy érzem, óhatatlanul, hogy egész álló reggel csak én dolgoztam bármit is.

Persze biztos nem így van, szívesen meghallgatnám a feleségem verzióját ugyanerről.


Szóval arról akartam írni, hogy a lányom megoldotta, hogy szép keretes történet legyen az óvodás éveiből.

Az az igazság, hogy az első két évben baromi nagy pechünk volt az óvónőkkel. Két nyugdíj előtt álló munkatárs, akiket nagy érzékkel egy csoporthoz osztottak be, úgy, hogy tudták nem fogja végigvinni egyik sem a csoportot. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egyikük magasról beleszart az egészbe, a másik meg nem volt túl rugalmas (a fene tudja, hogy valaha fel tudott-e engedni), nem ragozom, nem ütöttük meg a főnyereményt velük.

A lányom se egyszerű eset, aláírom, de az első két évben minden reggel sírva, vagy sírás közeli állapotban mentünk az intézménybe, az ajtóban úgy kellett lefejteni magamról. Sosem fogom elfelejteni a mantrát, amit minden reggel ébredéstől az elválásig nyomott:

– Integetsz, Apa? Mondd meg Anyunak, hogy nagyon hamar, uzsonna után jöjjön értem. Megmondod, Apa?

És ezt megállás nélkül.
Igyekeztem különféle trükkökkel, rituálékkal, ordítással, fenyegetéssel, kedvességgel, nem sorolom, mindent végigpróbáltam, -tunk, hogy javítsunk a helyzeten. A probléma ott volt, hogy ezt csak mi próbáltuk, a két óvónő ezt csak a mi gyengeségünknek, nevelési inkompetenciánknak és/vagy a lányunk szörnyű természetének tudták be. Az fel sem merült, hogy esetleg ők is segítsenek megoldani a dolgot.

Szóval tavaly ilyentájt a két unalomban kiérdemesült óvónő elment nyugdíjba és a gyerekek érdemtelenül megsiratták őket, viszont kaptak végre egy olyan óvónénit, aki foglalkozott velük, sőt igyekezett, hogy jól érezzék magukat. Cili egész évben vidáman ment az oviba, egy kezemen meg tudnám számolni hányszor volt valami hiszti-jellegű performansz. Idill volt az élet, na.

Aztán most erre az utolsó hétre visszakaptuk a korábbi reggeleinket. Történt, ugyanis, hogy a nyári szünet miatt összevonások voltak, a lányom csoportjánál meg valami érthetetlen okból megcserélték az óvónőket másik csoporttal, szóval nagy kavarások voltak, az új tanerő hasonlóan állt a dolgokhoz, mint a korábbiak, így aztán egyik reggel azt vettem észre, hogy újra a sírás és a fent leírt mantra megy. És ment ez végig, az utolsó napig.

Hát így lett keretes a sztori.


Esős, undorítóan ragacsos idő, amikor mozdulatlanul is leizzadsz.

A korábbi naplóimat mindig időjárás jelentéssel kezdtem, valószínűleg tudat alatt a nagyapámat majmoltam, aki Dunaföldváron egy kockás füzetben vezetett naplót. Nem volt túl informatív és elég sokat elmond az öregúr világnézeti és érzelmi prioritásairól a cucc, mert az időjárással kezdte (eső, napos, hány celsius), aztán a Duna magassága következett, majd hogy ki tartózkodik aznap a házban (a kutyával kezdve), ha volt valami világrengető dolog, akkor egy-két sorban arról is írt. Jobban belegondolva nem igazi naplót írt, hanem egy log fájlt vezetett.

A múlt hétvégén egyébként voltunk lent Bandiékkal a nyaralóban, lekotortam a mohát a lépcső tetejéről és igyekeztem kiszabadítani azt a beton csíkot, amit a nagymamám öntetett fel. Belekarcolta egy százas szöggel a dátumot, mert sorsfordítónak érezte (nem alaptalanul), 1989. 06. 16, Nagy Imre újratemetése. Alatta három gyerekkéz, az unokák belenyomhatták a betonba a mancsukat, alatta a szöggel a neveink. Az Andris, ahogy a mellékelt képen is látszik még egész jól kivehető, Bori is nagyjából, Lacust már nagyon kell nézni, meg tudni, hogy hol volt ahhoz, hogy kiszúrd. Aranyos emlék ez, sajnálom, hogy el fog kopni. (Itt lehetne szép párhuzamokat vonni az életünkkel meg a demokráciánkkal is, eltűnünk mind szépen.)

Ez az időjárás jól elterelt az eredeti témától amiről írni akartam: Cili utolsó hetéről az oviban, de akkor ezt eltesszük másik időpontra.


Vannak még igazi basszameg pillanatok a munkában, amik pár perccel (órával) később visszatekintve leköröznek egy hosszú hétvégés-bebaszós csapatépítést.

Egyszerű feladat, a webáruház egyik funkcióját új böngésző ablak helyett egy kis ajaxos modalban kell megjeleníteni. Rövid előkészítés után jött a pofára esés: desktopon minden okés, de mobilon csak egy üres popupot kaptam. Fél óra keresgélés után csak egyre zavarosabb lett az egész, beszállt a kolléga is. Friss erő, látszott rajta, hogy most majd jól megmutatja.

A végén már a stackoverflow poklait bújtuk, hogy ugyan mi a pöcs lehet, végigtúrtuk a szerver logot is, de semmi. Aztán végül, a legnagyobb elkeseredés pillanatában, amikor csak bután néztünk egymásra, a Laravel fájlok közt feltűnt egy picinyke feltétel: ha nem mobil.

Hogy a tanult kollégát idézzem: baszics!


A töltsünk minőségi időt a gyerekekkel program keretében nekiláttunk a Legokhoz egy hegy-alagút diorámát építeni. Ilyenkor jön jól a 3 év munkaviszony egy vasútmodellező szakboltban.

Az elején érdeklődve álltak körbe, aztán amíg csak kartont vágtunk kezdték elveszteni a lelkesedést. Egy idő után egyedül maradtam a konyhaasztalnál. A Lányom kezdett el visszaszivárogni, amiikor nekiláttam felvinni a kartonpapírra a gézcsíkokat. Megjelent az ollóval és elkezdte felvágni a csíkokat, aztán élvezettel pacsmagolt a ragasztóban.

Mikor kivakartam a ragasztóból magunkat kikevertem a gipszet, amire megjelent a Fiam is. Három ecsettel buzgón maszatolták a kartonra és gézre a gipszet. Mire jól eláztattuk az egészet elkezdtünk konyhapapírból is rétegeket rakni a hegyre. A végén a maradék gipszet ráöntöttük az egész tetejére.

Elégedetten vonultak le, fülig gipszesen, most azt találgatják, hogy vajon reggelre kopogósra szárad-e.

A gyerek projekten kívül is nagy nap ez a mai, újra lett mosogatógépünk. Három év után.



RT @jatekpartizan: Gyerek most érte el azt a kort, hogy minden ami pisi, kaki, puki, kuki az a legviccesebb a világon. Most különösen minden erővel távol kell tartanom őt az Adam Sandler filmektől


Ha ma tanácsot adnék a hat évvel ezelőtti önmagamnak, szülői témában, azt mondanám, hogy ne hangsúlyozzam a gyereknek, hogy a szappan és a víz csípheti a szemét, sebeit. #esőutánköpönyeg #ingyentanács #szülőlét #apablog

   Őri András - - hozzászólás