Történt, hogy egy nagyobb értékű szolgáltatás előfizetését kell intézni a munkában. Évek óta használjuk az ingyenes verziót, de ki is nőttük, kellene néhány fizetős funkciója is, szóval meg kell vásárolni. A pech, hogy nem a céges fiókhoz van regisztrálva, hanem egy korábbi kolléga személyes e-mail címéhez. Itt kéne a két fiók közötti mozgatást megoldani.
A pattintott kőkornak számító pár évvel ezelőttben ez úgy nézett volna ki, hogy vagy e-mailben vagy telefonon eljutsz egy ügyfélszolgálatosig. Ő kötekedik azon, hogy kitől és miért, mikor és hogy, hat aláírás, öt pecsét, satöbbi. De legalább tudod, hogy kinek a kurva anyja csuklik folyton.
Most kattintgatok ide-oda a teljesen kaotikus felületen, majd eljutok egy kicseszett chatbothoz. Társalogjak vele. Ő persze nem problémázik, csak olyan űrlapokra irányít, ahol az én problémámnak megfelelő opciók soha nem szerepeltek. Végül, mikor már a szilícium alapú intelligenciák kurva anyázásánál tartok
(de közben legalább nyugtat a háttérben a Dazed and Confused 21 perces verziója)
úgy döntök, hogy átadom két AI-nak a meccset, boxolják le ők. Az egyikkel megiratom a másiknak a problémát, kitalálja, hogy a barátja mire gondolhatott, amikor a nem releváns opciókat kínálta fel és egy gyenge 40 perc szarakodás után – voilà! – ott is van a kitöltött űrlap. Mentés gomb, hátradőlés.
Sokat érünk az AI segítségével, ha végül csak AI-AI kommunikáció fog működni. Visszakerülünk a gyerekkori „haddjátszódjon” állapotba, mi, emberek?
Gyilkos robotok… faszom.