Blogok időrendben archívum

Ezeken az oldalakon találhatod meg időrendben visszafelé haladva, egymás után sorban a blogbejegyzéseket. Ha típusok szerint szeretnél nézelődni (fotók, idézetek, mikroblogok, stb.), akkor a navigációs menüben a Blogok elem alatt tudsz szűrni.

Ha időrendben szeretnél szűkíteni a találatokon, akkor az Archívum felirat alatti legördülő menükből tudsz évekre és hónapokra szűrni.

Minden más esetre az oldal beépített keresőjét ajánlom.


Régen olvastam utoljára történelmi regényt, pedig az egyik kedvenc műfajom. Most teljesen véletlenül került a kezembe az Állhatatos hercegnő, böngészgettem az e-bookok között és rám vigyorgott. Régen volt olyan olvasmányélményem, amikor a könyv beszippantott és kényszeresen vissza-vissza jártam rá. Bár elméletileg kevés szabadidőm volt erre a könyvre, de négy nap alatt letudtam, buszon, ebéd közben, fürdetéskor, altatáskor, bárhol és bármikor elcsíptem 5 percet.

Menet közben jöttem rá, hogy ez könyvsorozat és egy későbbi kötetét már évekkel korábban elolvastam egy nyáron. Anyutól kaptam kölcsön és idén is szembetalálkoztam vele a balatoni könyvespolcon. Rövid kutatás után rájöttem, hogy a Másik Boleyn lány volt az, a harmadik rész. Úgy tűnik belebotlottam egy olyan könyvsorozatba, amit kifejezetten nekem írtak. Újra.

Az állhatatos hercegnő

Aragóniai Katalinnal kapcsolatban azért nagyjából képben voltam, ami nem nagy szó, ha valaki kijárta a gimnáziumot. Nekem valami olyan középkori pletyka rémlett, hogy igazából az apósa volt, akivel kavart, de miután a regény nem ezt a verziót hozta így utánanéztem a neten és ezt ne is találtam meg, szóval keverhetem valakivel.

Philippa Gregory Katalinja egyértelmű választ ad viszont arra a kérdésre, ami miatt mindenki emlékszik erre a tragikus sorsú királynőre: szerinte nem volt szűz mikor VIII. Henrik felesége lett. Erre a szálra fűz fel az írónő a történetet, amivel ügyesen adja meg a jó történelmi regényekre jellemző így is lehetett akár nézőpontot. Minden másban nagyon szépen ragaszkodik a tudott, elismert történethez.

Dehát Katalin esetében éppen az a nagy kérdés, hogy elhálták-e az első férjével, Henrik bátyjával a házasságukat. Ha igen, akkor Henriknek volt igaza, ha nem, akkor neki. Épp ezért érdekes Philippa Gregory Katalinja: igyekszik úgy igazat szolgáltatni a királynénak, hogy közben kimondja a bűnösségét.

Romantikus is

Az állhatatos hercegnő nem csak történelmi regény, egy jófajta romantikus mű is. Én szeretem a lányregényeket, a romantikus könyveket, így aztán külön örültem, hogy ez a lányregényes hangulat is erősen áthatotta a könyv lapjait. Nagyon korai gyerekkortól kapcsolódunk be Katalin életébe és sajnos nem is kísérjük végig a pályafutását, gondolom a második kötet pótolja a hiányzó éveket a sorozatban. Ez talán az egyetlen hiba ebben a könyvben, ami ha nem nézném a sorozat voltát bizony nagyon súlyos lenne, de így eltekintek tőle és a maximális 5 csillagot ítélem meg neki.

Be kell szereznem a további köteteket is!

(Borítókép: Az angol hangoskönyv verzió borítójából vágva.)


Rajzolunk.
Cili: – Odaadom neked a józsaszínt.
Én: – Köszi. De Rrrózsaszín.
Cili: – Én azt nem tudom mondani… Józsaszín… lózsaszín… Odaadom neked a lilát.

#cilimondta

   László Zsófi - - hozzászólás

Azon vettem észre magam, hogy idén még nem volt sorozat, amit úgy vártam volna hétről-hétre, mint a Trónok harcát. Végre mozgalmas és előre mozdulnak benne dolgok. Nagyon-nagyon sokat morogtam amiatt, hogy milyen lassú volt sorozat, de a hetedik évadra teljesen felpörgött.

A Trónok harcából kiveszett az intrika

A Trónok harca nem csak a gyorsaságán változtatott, hanem a zsánerén is. Ez utóbbit azért már ambivalensebben élem meg. Az elején, az első évadokban, teljesen real timenak tűnt és a fő történetek nem annyira csatatereken, mint inkább tárgyalótermekben és tanácskozásokon dőltek el. Ahogy az első három évados kritikámban írtam, élvezetes a konspiráció, a bizánci stílusú diplomáciai játszma. Az intrika szép lassan halt ki a sorozatból (a lengő cicikkel és a szexjelenetekkel együtt) és ez kihatott az első évadok nagy manipulátor karaktereire is.

Spoiler!

Az, hogy Kisujj a hetedik évad végén meghal már nem jelentett semmit. Súlytalan karakterré vált, aki már nem tudta megvillantani azt az ördögi ravaszságot és manipulációs zsenit ami a sztori elején jellemezte. (Egyféle olvasatban az egészet az ő ármánykodása indította el. Ez mondjuk erős állításnak hangzik.) Egy súlytalan karakter halála pedig már nem olyan sokkoló, mint a korábbi halálok.

És hol van már Varys?! Ebben az évadban statisztált végig, semmit nem csinált. Tyrion a legkitartóbb karakter, de ő se hozza már az igazi formáját jó két éve. A sorozat egyik legnagyobb kihagyott ziccere pont az volt, hogy nem mutatta meg a fináléban Tyrion és Cersei tanácskozását, csak a végeredményt láttuk. Korábban erre egy epizódot húztak volna fel. Ezzel nem azt mondom, hogy hiányzott volna erre 40 perc, de inkább azt figyeltem volna, ahogy kölcsönösen átvágják egymást, mint a bevezető kakaskodást, hogy megölik-e Tyriont vagy nem (mindenki tudta, hogy nem).

A baszós, intrikus sztoriból átváltottunk egy sokkal sablonosabb fantasyre. Lovagok, harcosok, mesebeli szörnyek csatája viszi előre a sztorit. Az ármánykodás helyett karddal és tőrökkel intézték el, hogy az 5 évadnyi holtponton mocorgás után beinduljon a sorozat. Mert alapvetően azt még mindig fenntartom, hogy az első öt évad semmi másról nem szólt, mint a kezelhetetlenül nagy létszámú színészi gárda értelmes nagyságúra zsugorításáról.

   Őri András - - hozzászólás



A póni udvarban töltött röpke 5 óra, póni és nyuszi simogatás, malac, kecske és alpaka nézés után elmenőben Dávid rámutat a kerítés mellett legelő pónira.
– Nézzétek! Mekkora malac!

😬
#davidmondta


A Szép új világ az egyik olyan könyv, ami olvasó életem 31 éve alatt eddig kimaradt nekem. Azért is különös, mert egész korán elkezdtem érdeklődni az utópiák különös jóslatai iránt, márpedig ez ebben a témakörben egy alapmű.

A Szép új világ egy nagyon friss könyv!?

Őszintén bevallom, hogy azt se tudtam, míg le nem tettem a könyvet és be nem jelöltem a molyon, hogy  1932-ben adták ki. Én azt gondoltam valamikor a hatvanas évek elején jelent meg. Mondjuk fura volt az atom teljes hiánya, de ezen nagyvonalúan átléptem (erre a nagyvonalúságra még visszatérek). Viszont ezt leszámítva a Szép új világ ijesztően eleven ma is. Menet közben nem az irányokon mosolyogtam, hanem, hogy milyen más eszközökkel hitte elérni a szerző a futurisztikus társadalmat, ahol mindenki boldog és gyermeteg.

Persze az utópiákkal óvatosan kell bánni, mert hasonlatosak a csúsztató demagógiához: ha nem gondolod át alaposan, akkor hajlamos vagy követni a logikai bakugrásokat és készpénzként tekinteni a végkifejletre. Szórakoztató zsonglőrködések ezek, de nem nagyon hiszem, hogy bárki előre láthatná, hogy hova fajul az emberi és/vagy gépi evolúció.

A valós utópiát nap, mint nap megéljük

A Szép új világ náci jövőképe alig egy évtizeddel a kiadása után megbukott. Az 1984 víziója meg a kilencvenes éve elejére dőlt meg. Mostanában a robotoktól kezdünk félni és a mesterséges intelligenciától, de közben önvezető autókat tervezünk és algoritmusok ajánlatára olvasunk a prostitúcióról. Ha ezt a mondatot újra elolvasod, akkor rájössz, hogy máris egy utópiában élünk, legfeljebb a nézőpontot kell pár évtizeddel vagy évszázaddal visszahelyezni az időben.

Itt élünk, egyre jobban átadva az irányítást a gépeknek. A szerencsések olyan technológiai és tudományos körülmények között, ahol szinte nem tudsz olyan korán születni, hogy ne élnéd túl és nagy esélyed van, hogy 80-100 évig eléljél, mert gyógyszerek és protézisek nem engednek meghalni. De ez csak az életminőség. A napjaink 100%-át láthatatlan adatfelhőkben bolyongva éljük, át és körbefolynak minket a zenék, könyvek, adatok, hírek és álhírek. Ott keringenek a levegőben, ebben alszol, létezel és néha kivetíted a markodban tartott telefonra, hogy értelmezd őket.
Mások meg – a szerencsétlenebb felén a világnak – még mindig járványokban halnak meg, nincs vizük, élelmük. Szétbombázzák őket teljesen idegenek vagy egymást lövik halomra.

Na ez is egy szép kis utópia, aztán mégis ebben élünk. De eltértem a tárgytól, talán mert nincs mit írni róla, ha nem hiszel abban, hogy ez az utópia lesz ami majd bekövetkezik. Én meg nem hiszem, így aztán abba is hagyom inkább.


Csak annyit szeretnék a Trónok harca jelenlegi állásához hozzáfűzni, hogy

  1. ha a white walkerek elfordulnának 90°-kal délnek, akkor pillanatok alatt a Falnál lennének, de ezt már az első évad első epizód óta elfelejtik megtenni,
  2. persze a könyvek alapján úgyse tudnak átmenni a falon, mert van valami bűbáj rajta, szóval minek is mennének oda?
  3. Ez esetben viszont miért is jelentenek problémát?

És akkor az összetöpörödött Westeros problémáról már nem is mondok semmit.

   Őri András - - hozzászólás

A Szökésben könyvet Apu vette és tőle kaptam kölcsön. Már a nyár elején mondta, hogy éppen olvassa és milyen meglepetés volt neki, aztán augusztusban amikor összefutottunk a kezembe nyomta, hogy olvassam el. Nem haboztam sokat, éppen túl voltam a Kéjutcán, és kicsit passzolt időben és milliőben a Pesti barokkhoz, ami szintén friss olvasmányélmény volt.

Régebben olvastam már az Amerika kiadót, ami Menyhárt Jenő emlékei ugyanerről a korról. Az egy interjúkötet, ami elég erősen a zenére koncentrál, ez meg nagyon más. Ez önéletrajz és magyarázkodás érdekes keveréke. Egy vastag kötet magyarázom a bizonyítványom. Ha őszinte akarok lenni, akkor önmagában Dönci útkeresése és szökésnek nevezett balfaszkodásai inkább idegesítőek, de szerencsére ott van a környezet, amit meglepően személyesre vett stílusban mutat be. És ebben nagyon jó. Egy nyolcvanas évek undergroundjáról és vallási életéről szóló pletykalap, illetve pletykaregény.

Stílusában elég vegyes. Pár oldal után az jutott eszembe, hogy nagyon hasonlít a tinikre jellemző pózolásra. Mindent hatalmas léptékekben szemlél, kozmikusan és vallásosan és igazából gyermeteg naivitással. Mondjuk ki: félművelten, vagy még úgy sem. A zenéről szóló részei az átlag olvasó számára inkább unalmasak. Elismerem, hogy esetemeben például azért mert nem értem mit ír, ez az én hiányosságom: nem értek a zenelmélethez. Az igazán érdekes vonal a Hit gyülekezet alapításának a sztorija. A Neurotic sztorija. Ahogy ezeket a teljesen lecsúszott arcokat felszívta az új vallás és teljesen kiforgatta magukból őket.

Pár éve olvastam egy interjúban Pajortól, hogy ő nem szeret a Neuroticos éveiről beszélni, mert szégyelli az akkori önmagát. Hogy egy drogos, lézengő senki volt. Ez egyébként teljesen érthető az ő szemszögéből, őt valószínűleg megmentette a vallás. Az más kérdés, hogy elhallgatva a munkáit, a korábbi zenéi, de főleg a szövegei sokkal jobbak. Persze ez is szubjektív, tudom.
Aztán ha mellé odatesszük a Dönci által leírt sztorit, Víg Mihály feleségéről, a fekete autóból kikínált hallgatási pénzről, akkor megint fordul egyet a nézőpont és csak az a biztos, hogy ez az egész korszak és ezek az emberek bármennyire is tehetségesek, de ritka elcseszett egy bagázs voltak.

Ebben alaposan megerősít a Pesti barokk sztorija is.

Ha szereted a Balatont, a Neuroticot és persze az Európa Kiadót, akkor érdemes leülni ezzel a könyvvel. Ha nem, akkor nincs sok teteje, stílusában közepes, tartalmában meg… erről írtam eddig. Olyan. Persze ha azt nézzük, hogy egy szétcsúszott alkoholista-drogos gitáros írta, akkor egy remek teljesítmény.

   Őri András - - hozzászólás

A Kéjutcát azért olvastam el, mert érdekelt, hogy a Google algoritmusa miért ajánlgatja olyan kitartóan a számomra. Nem bántam meg.

Minden alkalommal, amikor a telefon megnyitom a könyvolvasót van egy kis könyvajánló sáv, ahova az algoritmus – számomra érthetetlen módon – tesz be könyveket. Azt gondolnám, hogy az ember ízlését igyekszik kiszolgálni az olvasott könyvek alapján, de a kínálat ezt nem nagyon fedi. Egy sportolónő erotikus kalandjai, valami Romana jellegű regény és egy ideje a Kéjutca volt a szentháromság, amivel az ajánlósáv indult.

Mielőtt indultunk nyaralni betáraztam magamnak pár könyvet, a Pesti barokkot, egy számomra ismeretlen sci-fit és ha már annyira ajánlgatta, akkor a Kéjutcát. Gondoltam a nyaraláshoz ez jó lesz. Végül úgy alakult, hogy a Balatonnál egyáltalán nem volt időm olvasni, a tengerparton meg a Pesti barokk terített le. Így aztán már benne jártunk az augusztusban mikor előkerült az e-könyv olvasó és a Kéjutca.

A Kéjutca kellemes csalódás

Őszinte leszek: egyáltalán nem vártam sokat tőle. Ez azért nem volt baj, mert stílusában nem is túl erős kötet, viszont a tartalmában kellemesen csalódtam. Énnekem elég halvány elképzeléseim voltak a prostituáltakról, a legközelibb viszony az a két alkalom volt, amikor megpróbáltak leszólítani. Voltak/vannak elképzeléseim és prekoncepcióim, amiket aztán ez a könyv finoman és értelmesen tett helyre.
Munk Veronika ugyanis nagyon jól, őszintén írta meg a riportjaiból a könyvet. Leírta a saját előítéleteit miközben ügyesen mutatja be a prostituáltak, a stricik és a madámok szempontjait is. Olyan szemszöget mutat ezzel, amit magamtól egyáltalán nem is találtam volna meg. Igaz, nem is érdekelt a téma.

Könnyű ítélkezni mindegyik résztvevő felett és azt hiszem, hogy Magyarországon ezt a társadalom nagyrészt meg is teszi. Nagyon érdekes, hogy mennyire máshogy állnak hozzá a németek, a svájciak mint mi, itthon.
A könyv szereplői Németországban dolgoznak egy kijelölt utcában. Az ember, ha prostikra és piros lámpás negyedre gondol, akkor öntudatlanul is mocskot meg lezüllött alakokat vizionál (vagy legalábbis én biztosan). A bremerhaveni Lessingstrasse viszont egy jól felépített és menedzselt cégcsoportnak tűnik a könyv lapjain. Laza kötődéssel különböző üzletfelek mindenhol, de szervezetten, rendőri és alvilági felügyelettel.

A röpködő – nem kis – összegek olvastán azt számolgattam, hogy ez egy nagyon jövedelmező ipar lehet. Érdekes, hogy a sztorik szerint nincsen olyan lány, aki képes lenne megtartani ezt a pénzt és legalább rövid távon előre tervezni. Nagyon-nagyon más világ ez, de miután a könyv egy kis bepillantást engedett a mindennapjaiba már örültem, hogy több dolgom nincs is vele. Eloszlatott egy csomó előítéletet bennem, de összességében így is nagyon nyomorult életeket mutatott be.

Az mindenesetre biztos, hogy a Google ajánló algoritmusa megnyugodott és végre kikoptak a hasonló könyvek a rendszerből (mostanában Minecraft bibliákat és ilyesmiket tukmál, megőrülök tőle).

   Őri András - - hozzászólás


Vannak pillanatok, amikor az élet nagyon mélyre bírja vinni az embert. És vannak pillanatok, amikor a könyvek teszik ugyanezt, én így jártam a nyár közepén a Pesti barokkal. Kellett valami, ami kihúz a mélyből. Ilyenkor általában Wodehouse vagy Durrell könyveket kapok le a polcról és a világ visszadöccen a rendes kerékvágásba. Most viszont úgy alakult, hogy a nyár elején elkezdtem felolvasni a lányomnak a Holnemvolt-ot és ott maradt az éjjeli szekrényen. Így aztán a horvát utazásból hazaérve, még félig betegen az ágyon fetrengve ezt kaptam elő és olvastam ki két nekifutásra. Újra.

A híres levélírók közös bánata, hogy nem lehetnek jelen írásműveik elolvasásánál.

Vazul király kardot ránt

A Holnemvolt nem is mese. Meseregény, vagy szatíra, tudja a fene. Emlékszem, hogy Balatonon találtam meg a nyári szünetek egyikében a polcon és olvastam el. Általános iskolás lehettem és nagyon élveztem. Aztán nemigen telt el úgy nyár, hogy le ne vegyem újra a polcról és végig ne nevessem valeriána és Bikarbóna uralkodóinak mulatságos háborúját. Azt hiszem nem igazán értettem a nagyját.

Eltelt közben két évtized, hogy újra a kezembe került. Mikor Cilinek olvastam fel belőle (félbemaradt a projekt) már feltűnt, hogy milyen különös és remek humorú könyv ez. De az ágyon feküdve, félig lázasan jöttem rá, hogy ez sokkal inkább a felnőtteknek íródott, mint gyerekeknek. Vagy mindkettőnek, hiszen minden korosztály jól érezheti magát a soraitól.

– Annak, aki elhozza nekem Vazul király fejét, odaadom a lányomat.
A trónteremben mélységes csönd támadt…
– Melyik lányát, Felség – szólalt meg végre egy óvatos hang.
– A legidősebbet! – jelentette ki Bódog király.
Ezúttal még tovább tartott a mélységes csönd…

Bikarbóna kancellárja a rövidebbet húzza

Finom humora van, rengeteg csipkelődéssel az író/költő kollégák és a kiadók irányába. Sokszor felnevettem rajta. Jó szöveg és Würtz Ádám remek grafikái csak tovább javítják az élményt. Ha még nem olvastad, akkor ne tartson vissza a mesekönyv volta, több ez annál.

   Őri András - - hozzászólás