Három éve nem írtam ilyen szülinapi bejegyzést. A negyvenharmadik jórészt arról szólt, hogy jó lenne Magyarországon élni, de valószínűbbnek tűnt, hogy el kell innen mennünk.
Málta, Barcelona.
Vettem akkortájt egy nagy levegőt, mert a NER bukása már tudható volt, csak az időpontja volt kérdéses, és pont az idei szülinapom előtt egy hónappal kieresztettem. Szó szerint a fulladás előtti utolsó pillanatban. Talán ez is magyarázza, hogy miért nem írtam három évig.
Amikor elkezdtem ezeket a blogokat, akkor a munkáról, a jövőről, aztán a gyerekekről, végül az öregedésről szóltak. Az utóbbi három évben a lelki – kulturális megfulladásról lehetett volna írni, de a fuldokló nem ezzel foglalkozik. Nem azt mondom, hogy nem voltak jó dolgok az elmúlt években. Sőt, rengeteg jó dolog történt, de minden a percről, a pillanatról szólt, a jövőbe nem tekintettem, mert az rémisztő volt. És amíg benne voltam, addig nem is éreztem, hogy ez mennyire deprimáló, fárasztó.
Az elmúlt évek a gyerekeink továbbtanulásáról szóltak. És ebben a témában kiteljesedett az országot irányító és alakító emberek bántalmazó attitűdje. Olyan kihívásokat, direkt buktatókat, mondjuk ki: szimpla geciségeket csináltak meg a tizenéves gyerekeimmel, amikre nincs magyarázat. És nem volt alternatíva, nem volt menekülés, ebben küzdöttél, mint szülő a gyerekekért. Egy mocsárban igyekeztél nem megfulladni.
És nekem nagyon megterhelő volt az elmúlt 2-3 év a munkámban is. Szeretem, amit most csinálok. Nem hiányzik a kódolás, szeretem azokat az embereket, akikkel együtt dolgozhatok, és nem a főnökükként gondolok magamra, hanem egy segítőre, aki intézi nekik, hogy viszonylag nyugodtan foglalkozhassanak értelmes dolgokkal. Értelmes ügyért megéri harcolni.
És most ne értsen félre senki, nem tartom magam hősnek vagy mártírnak, de az a hely, ahol én dolgozom, nagyon közel van a politikához és az elmúlt években a közelségből átfedés lett. És az én munkámat is elérte az, ami a NER utolsó, legundorítóbb és leggátlástalanabb szakasza volt. Én ezt mindig igyekeztem hárítani, nem foglalkozni vele, a tervezésnél maximum egy nehezítő paraméterként tekinteni rá. De még így is elért a büntetés, lelkileg, anyagilag, emberileg. Én erről ennél többet soha nem fogok írni, mert az én adagom ebből édeskevés ahhoz képest, amit mások kaptak belőle. De ha engem ez ennyire megviselt, akkor minden elismerésem azoknak, akik nem csak a tornádó szélét kapták el.
Hagyjuk is, de ez a tavasz az én nagy, friss levegőm.
És közben öregszem. Már itt fáj, ott fáj. Küzdés a kilókkal, azzal, hogy nagyon kevés a szabadidő a munka és a feladatok mellett, amikor élni lehet. Csak úgy, magadnak élni.
Túrázok továbbra is, ezek ilyen mini szünidők, 3-5 napok évente párszor és nagyon kellenek ahhoz, hogy ne őrüljek meg teljesen. Kifárasztani magamat, a gépek közül a természetbe visszamenni nagyon kikapcsol. Jó lenne ezt a családdal is csinálni, de négyünk közül egyedül Dávid mutat érdeklődést és szegődik néha társamul.
Szóval 46. Ez most egy újrakezdésnek tűnik nekem is. Nem várom, hogy kevesebb lesz a nehézség, nem várok csodát. De az, hogy lehet lélegezni, az nagyon jó érzés. Azzal a tudattal együtt, hogy egy maffia elvette a fiatalságom egy részét, hisz amikor ez elkezdődött harminc voltam. Negyvenhatként azt remélem, hogy újabb újrakezdéseket már nem kell megélnem.