Fura látni, hogy miként változik egy műfaj, hogy hígul fel, ha őszinték akarunk lenni. A történelmi regény valaha, mondjuk Robert Graves idejében egy sokkal lassabb, alaposabb szerkezet volt. Ha akció, kaland alakult is benne, akkor az csak azért, mert a történelmi személy, a megtörtént események leírásához hozzá tartozott. A Vandálok, vagy az Észak Urai könyvsorozatban (hogy a Vikingekről ne is beszéljek!) a történelem valami laza körítés, ami csaták és a fantasyből megismert lélegzetelállító kardozások mellé van írva. Ezek a könyvek sokkal inkább társai a Winnetounak, vagy a Tier Nan Gorduin sagáknak, mint az Én, Claudiusnak, vagy egy Passuth műnek.
