Jordán Tamás: Hátrametszés (Az életem, tétre, helyre, befutóra)
A Hátrametszés egy összecsapott könyv, nagyon hiányzik belőle egy jó szerkesztő, de az is lehet, hogy inkább nem Jordán Tamásnak kellett volna megírnia.
A könyvet a szüleimtől kaptam kölcsön és nagy érdeklődéssel kezdtem bele. Három leülésre ki is olvastam, a viszonylagos vastagságát inkább az ügyes tördelésnek, a szellős tipográfiának köszönheti.
Jordán Tamás azzal kezdi a könyvet, hogy élete során egy csomó dolgot a szőnyeg alá söpört és szerencséje van, hogy ilyen nagy ez a szőnyeg, mert púposodik rendesen. Ezzel a könyvvel igyekszik egyenként számba venni a szőnyeg alá söpört dolgait.
Így aztán nem meglepő, hogy erősen önfelmentő szöveg, bár Jordán látszólag önkritikát gyakorol benne több helyen, de valójában minden esetben megmagyarázza, hogy miért is neki van, illetve volt igaza. Nem várom el egy önéletrajzi műtől, hogy ostorozza magát, de talán, ha csak elmesélte volna, hogy mit csinált, miért és nem konfliktusról konfliktusra haladva magyarázza az életének eseményeit, akkor kevésbé lett volna önfelmentő hangulata a könyvnek.
Azok a részei jók a könyvnek, amikor csak szimplán mesél. Amikor sztorikat elevenít fel. Ezek kifejezetten olvasmányos, sokszor vidám pillanatai a műnek. Sajnos időről időre hosszú oldalon keresztül felsorolást kapunk a munkáiról, az előadásairól. Lehet az én hibám, de ezek a részek szörnyen untattak, én száműztem volna őket a függelékbe, ahol szépen áttekinthető lett volna így a gazdag életmű.
Nagyon érdekes rész a rákbeteg barátjával folytatott emailek közlése, ami a Nemzeti Színház igazgatójaként mutatja be. Ez talán a könyv legjobb része, a szomorú végkifejlet dacára.
Sok mindent megtudunk Jordán Tamásról a színészről, az intézmény igazgatóról és nagyon keveset sejtet Jordán Tamásról az emberről. Persze szíve joga megszabni, hogy hol húzza meg a határt a kitárulkozásban, de a könyv elején bemutatott szőnyeg alatt a legnagyobb kupac a saját beismerése szerint is a családja. Többször utal rá, hogy nem volt jó társ, apa végül nagyapa, de valahogy mindig kitáncol ebből a kérdésből, míg végül eljutunk az utolsó fejezetig, ahol érezhetően nekidurálja magát és bocsánatot kér mindezért.
Kár, mert ezt a részt olvasni inkább kínos, legalábbis nekem, hiszen ez alapvetően a gyerekeire, ex-feleségeire, feleségére, unokáira és rá tartozna. Most minden olvasó belekerült a dologba és talán Jordán Tamás is a könnyebb utat választotta ezzel.
Jó könyv lehetett volna ez, nagyon érdekes könyv, egy bámulatos pályáról, izgalmas emberekről és szimpatikus gondolatokról. Végül azonban inkább egy széteső, hol kedélyes, hol unalmas mű lett. Kár érte.