A lányom szolfézs-énekkar bemutatója van a Városmajori gimiben. Végjöttünk idefelé a Maros utcán. A Szomszéd után ez a környék már sosem lesz ugyanaz nekem.
Nem Pozsony az első város, ahol megtapasztaltam, hogy az idő alapú buszjegy mennyivel normálisabb, mint a járat alapú. Sőt! Itt minden buszmegállóban van automata, a legtöbb helyen kártyával is tudsz fizetni és negyed órától egy óráig több lépcsőben választhatsz jegyet.
Nagy meglepetés volt Pozsonyban, hogy lehet cigizni a kocsmában. A gyerekeink ilyennel még nem találkoztak, egyáltalán nem bírták. Megértem őket, az a durva, savanyú dohányszag engem is megütött, pedig ebben nőttem fel. Nem hiányzik.
Nálunk vannak a nagyszülők. A kölykök kitalálják, hogy ember a földönt játszanak velük (becsukott szemmel fogócska), de közbelépek, hogy annak nem örülnék, levernek mindent, meg nekimennek, az inkább teremsport. Erre Anyám felcsillanó szemmel: akkor játsszunk szembekötősdit. Minden korosztály levette a lényeget, na.
Nem lennék annak az embernek a helyében, akinek a hibájából felgyulladt a Notre Dame. Van, hogy az ember hibázik a munkájában, de van amikor ez érthetetlenül nagy kárt okoz. Vajon most mit gondolhat? Azt hiszem jobban jár, ha sose tudja meg senki, hogy ki volt Ő.
Nincs szebb öröm, mint amikor azt hiszed, hogy 320 forint van a zsebedben és ebből kell megoldani az ebédet, aztán a „remény hal meg utoljára” mottóval belenézel a pénztárca másik rekeszébe és láss csodát: egy ezer forintos sunyul ott.
A fiamat hétköznap úgy kell felrázni reggel, hogy ne késsünk el. Ellenben szombaton és vasárnap már hajnali fél hatkor átcaplat hozzánk, hogy Ő tévézne meg Legozna. Meg kéne fordítani a programját.
Jó cserkészként összehoztam a céget ahol dolgozom a barátunk cégével. Reményt keltő második kör után persze felhívott, hogy elmesélje mi volt. Így tudtam meg, hogy a főnök szerint Isten áldása vagyok. Azt hiszem ez lesz a következő feliratos pólómon. 🙂