Könyvek kategória



Párkapcsolatokról szól és ezzel helyből sikerült is elnagyolni a bemutatását, miközben ennél többet csak olvasás közben érthetünk meg a kötetről. Rövid történetek elnyomó nőkről és férfiakról, vagy elnyomott nőkről és férfiakról. Gyerekkel megvert szülőkről és gyerekre áhítozókról.

Sokszor kíméletlenül tárgyilagos, szinte már a kényelmetlenségig fokozódik az érzés, máskor finoman eltakar, sejtet.

Szóval ilyen könyv is meg olyan is, de nekem nagyon tetszett. Néha kicsit félve vettem fel, hogy most mit önt majd rám, néha nem is volt kellemes, de olyan könyv amit el kell olvasni. Ha elég bátor leszek el fogom olvasni még egyszer, de ehhez még nőnöm kell egy kicsit.

(Borítókép forrása: szabotanna.com)




A kertbérlő (The Lady in the Van) teljesen véletlenül került hozzánk, a sógornőm révén. Érdekes hogy mennyire nincs itthon reklámozva, pedig a port.hu szerint ez az immár két éves film még mindig megy moziban is.

A kertbérlő nem az évszázad filmje, még az évtizedé sem, de egy olyan alkotás, amit egyszer érdemes megnézni, főleg a két főszereplő színészi játékának köszönhetően. Bár minden kritika Maggie Smith alakítását dicsőíti, nekem Alex Jennings jobban tetszett. Mondjuk inkább úgy: újabb élmény volt. Maggie Smith gyakorlatilag ugyanazt a karaktert játszotta, amit a Downton Abbey epizódjaiban megszokhattunk már tőle, csupán a társadalmi ranglétra másik végén áll.
Viszont Alex Jennings figurája, a homoszexuális színházi szerző, Alan Bennet visszafogottságában is érdekesebb karakter volt. Szimpatikus, rejtőző ember, aki a környezetéhez képest a tolerancia és emberség mintaszobra.

A történet elég egyszerű és kiszámítható volt, a film erénye inkább a gunyoros társadalom ábrázolásban rejlett. A gazdag környék angol figurái, a látszat fenntartása, ami az összekötő kapocs volt az utca lakói és a két főszereplő között.
Az író a homoszexualitását próbálja titkolni, az önszántából hajléktalanná vált nő a bűneit, az utca lakói az álszentségüket. Egyszerű mondanivaló egy egyszerű filmtől, de néha pont ennyi elég is.



– Biztosan keserű. De csak kis falat. Ha a tojást nem ütjük fel, nem lehet rántottát sütni. Ez nem Shakespeare – itt felemelte ujját a tiszteletreméltó Galahad –, ez saját gondolataim egyike. Nemrég hallottam valahol.

P. G. Wodehouse: Kedélyes ​kastély 167. oldal

Az az igazság, hogy két Shadowrun könyv között valami másra vágytam és a tableten hirtelen csak egy Wodehouset találtam. Soha rosszabbat! Nem tűnt ismerősnek, így boldogan kezdtem el az ebédem mellett olvasni a Kedélyes kastélyt.

Pár oldal után ismerős kezdett lenni, aztán rájöttem, hogy év elején én ezt már olvastam. Szerencsére nem emlékeztem pontosan a sztorira, így aztán vidáman végeztem ki két-három nekifutásra ezt a jól megszokott wodehouse-minőségű könyvet.
Ezzel semmi rosszat nem akartam írni, imádom a blandingsi könyveket, de csak kevés kiemelkedően egyedi vagy jó van közöttük. A legtöbb egy kaptafa sztori, nagyjából egyforma szereplőkkel és remek humorral.

A Kedélyes kastély szépen beállt ebbe a sorba, a megszokott szerelmi bajok okozói természetesen a nagynénik. Blandings Császárnője, a díjnyertes koca is megkapja a megszokott mellékszerepét, Emsworth grófja őrültebb, mint egy kakadu és Galahad mindent elintéz. A régi arcok közül Freddie Threepwood tűnik még fel, de már közel sem az a kétbalkezes süvölvény, mint a Psmith lapjain.

Wodehouse könyvről nagyon nehéz újat írni, nem is próbálkozom vele tovább, ugyanolyan tökéletes választás a Kedélyes kastély a vidám kikapcsolódásra, mint bármelyik másik blandingsi ponyva. A lapozás után pár vicces idézetet találsz, amiket megjelölgettem magamnak olvasás közben.

(Az illusztráció David Hitch munkája, az angol kiadás borítójához készült.)


Az Átváltozva végre újra olyan könyv amiért érdemes olvasni a Shadowrun sorozatot! Túlteszi magát azon, hogy szimplán csak tablót fessen a szerepjátéknak, de ami még jobb, hogy nem szimplán egy verekedős Shadowrun sztori, inkább egy karakterről szól az egész. (tovább…)



A Sose kezdj sárkánnyal kritikámat azzal zártam, hogy remélem a második rész, a Jól válaszd meg az ellenségeidet majd jobb lesz. Jobb lett, de még mindig nem egy LX-IR.

A második kötetnél már biztos voltam benne, hogy én ezt olvastam korábban. Egyre több dolog jött vissza, ahogy haladtam előre. Abban még mindig nincs változás, hogy borzasztó tablószerűen akarja megmutatni a Shadowrun kiberpunk világát, de legalább eltávolodunk Amerikától és az egykori Nagy-Britannia a helyszín. Elvétve tudunk meg infókat Londonról és a nagyvárosokról, olyanokat, amik sokkal érdekesebb hátteret vázolnak fel, mint Seattle megszokott árnyvilága. Jól sikerül felvezetni a rituális mágia területileg változó megjelenéseit, a szigetországban nem sámánok, hanem druidák vannak. Nekem ez nagyon tetszett.

A szereplők viszont, ha lehet fokozni, tovább egyszerűsödtek, pedig a főszereplő, Sam Verner alias Csavar, eleve nem volt egy sokrétű figura. Kicsit zavaró volt számomra, hogy az eredeti önmagához képest egyre idegenebb dolgokat művel. Arra gondoltam, hogy ezt szerette volna karakter fejlődésnek képzelni az író, de köztünk maradjon: nem sikerült. A többi szereplő igazából még Samnél is egyszerűbb, a sztorijuk pedig a dekás tündét, Svindlert leszámítva teljesen érdektelen.

A tablónk folytatja az előző könyvben elkezdett útvonalat és egyre mélyebbre kalauzol a mágia, főleg a sámáni vonal világába. Igazából ez és a druidák mentik meg a kötetet, attól, hogy teljesen elkaszáljam, így kap egy kegyelem kettest.

Borítókép: Pinterest