Dés Mihály: Pesti barokk
A Pesti barokk korlenyomat, így aztán száz százalékban azoknak szól, akik éltek a 80-as években Budapesten és ismerték a pálya szélére sodort művész világot. De aki csak érdeklődik a kor után, szereti a zenéit, képeit és írásait az is rengeteg érdekes élményt talál magának Dés Mihály könyvében.
A Pesti barokkot már évek óta ajánlgatják nekem így aztán – lassan egy hónapja – a nyaralásra ezt a könyvet választottam. Gondoltam, hogy milyen kellemes lesz kifeküdni a partra és elmerülni a sztoriban, amíg lepörköl a nap és a gyerekek homokvárat építenek. A könyv első harmadában be is jött amit vártam tőle: szórakoztató és érdekes volt. Aztán sajnos egy elég szerencsétlen egybeesés miatt elment a kedvem tőle rövid időre. Éppen az öngyilkosság rész környékén jártam, amikor a vakáció leggyötrelmesebb napját éltük meg, bezárva a csak alvásra jó apartmanba egy beteg gyerekkel. Mit mondjak, deprimált rendesen.
Volt ott még egy neurotikus öleb is, aki folyton telerondította a lakást. Ez a kutya egy négylábúhoz képest elég különös kórban szenvedett: a tág terek halálra rémisztették, a szellős pagonyokban pedig mélységes depresszió jött rá. Agorafóbiája azzal a sajátos tünettel is járt, hogy szabadtéren szorulása lett, és kizárólag csak a lakásban jött meg a széklete.
Pesti barokk
Ez egy jó könyv. Bár elsőre nagyon fura volt a töredékes stílus, sőt a csapongás a különböző stílusok között, de a harmadik váltásnál már rutinosan vettem fel a fonalat. Jópofa ötlet.
Ez nem egy nekem szóló könyv. A szüleim odavoltak érte. Anyu mondta, hogy milyen érdekes volt felfedezni benne a nem megnevezett személyeket. Hát nekem ez kimaradt. Bár szeretem a 80-as évek magyar underground zenéjét, a filozófiája nagyon távol áll tőlem (mondhatnám: egyre távolabb). Az elmaszkolt szereplőket esélyem se volt felismerni ez az élvezeti faktor kimaradt.
Nekem inkább az alapsztori volt érdekes, a fura stílus és az időről időre fel-felbukkanó ismerős helyek. Az mindenesetre lejött, hogy aki ebben élt, ismerte azt a világot, esetleg még a szereplőket is, annak ez komoly nosztalgia faktoros élmény lehet.
Amikor az öreg Rodint mint a szépség legavatottabb értőjét megkérdezték, melyik az ideális női kor, azt felelte – nyilván hümmögve, a szakállát vakargatva –, hogy 13 és 14 között van két hét…
Hogy nőként milyen lehet olvasni a könyvet, az egy másik kérdés. (És most nem a fenti idézet jellegű viccre gondolok.) Tudom, hogy változnak az idők, ami ma szexizmus az pár éve még teljesen mindennapos dolog volt, de azért néha megütöttek a sorok, a történetek.
A legdurvább élmény inkább az volt a könyv kapcsán, hogy a 80-as évekről milyen rózsaszín mázas nosztalgia lett a társadalomban. Az előző munkahelyemen is tapasztalt gulyás-kommunizmus romantika elfedi a borzalmas bezártságot, a kijelölt keretek közti életpályát és azt a nyomort, ami a keretek közül kilépőket várta.
Most, hogy már túl vagyok a könyvön egyáltalán nem strandra való irodalomnak érzem. Nem ajánlom senkinek, hogy könnyed nyári napjait akarja feldobni vele. Viszont mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el. A játékossága, a humora a hangulata feledhetetlen.