Terry Pratchett: Mort, a Halál kisinasa

– Ó, IGEN. MORT. NOS, FIÚ, ŐSZINTÉN, MEG AKAROD TANULNI A TÉR ÉS IDŐ VÉGSŐ TITKAIT?
– Igen, uram. Azt hiszem, uram.
– NAGYSZERŰ. AZ ISTÁLLÓT HÁTUL TALÁLOD. A LAPÁT AZ AJTÓ MELLETT LÓG. Lenézett. Fölnézett. Mort nem moccant. – NETALÁNTÁN LEHETSÉGES, HOGY NEKED NEM SIKERÜLT FÖLFOGNOD A KÖZLENDŐM?
– Nem teljesen, uram – hagyta helyben Mort.
– GANÉJ, FIÚ. GANÉJ. ALBERTNEK VAN EGY TRÁGYADOMBJA A KERTBEN. ÚGY KÉPZELEM, AKAD EGY TALICSKA IS VALAHOL A HELYSZÍNEN. BOLDOGULJ VELE!
Mort gyászosan bólintott.
– Igen, uram. Értem, uram. Uram?
– IGEN?
– Uram, nem értem mi köze van ennek a tér és idő titkaihoz.
A Halál föl se pislantott a könyvéből.
– EZ AZ – válaszolta -, AMIÉRT TANULNI VAGY ITT.
[…]MI EZ A SZAG?
– Én – felelte egyszerűen Mort.
– Á! AZ ISTÁLLÓ. – A Halál elhallgatott, keze a könyv gerincén. – ÉS MIT GONDOLSZ, MIÉRT KÜLDTELEK AZ ISTÁLLÓBA? JÓL FONTOLD MEG A VÁLASZT!

Mort tétovázott. Korábban, már a talicskák számolgatása közben alaposan elgondolkozott ezen. Azon töprengett, vajon a kéz és szem összehangolása, vagy az engedelmesség szokásának megtanulása, vagy az emberi léptékkel mérve kis feladatok fontosságának fölfogása, vagy annak megértetése, hogy még a nagy embereknek is alul kell kezdeni, volt esetleg a cél. Ezen magyarázatok egyike sem tűnt teljességgel helyesnek.

– Azt hiszem… – kezdte.
– IGEN?
– Nos, azt hiszem, az igazat megvallva, azért keltett megcsináljam, mert maga már térdig járt a lószarban. A Halál hosszasan nézett rá. Mort feszengve állt egyik lábáról a másikra.
– ABSZOLÚT KORREKT – rivallt a Halál. – VILÁGOS GONDOLATMENET. REALISZTIKUS MEGKÖZELÍTÉS. ROPPANT FONTOS EGY OLYAN SZAKMÁBAN, MINT A MIÉNK.

Terry Pratchett – Mort (27-31. oldalak)

A Mort volt talán a második #Korongvilág regény, amit olvastam. A Mágia színe után nem sokkal vettem meg ezt a könyvet és természetesen beleszerettem. Most, hogy újraolvasom a Korongvilág sorozatot (a Moly.hu kihívást igyekszem teljesíteni) ez a negyedik kötet eddig a legjobb. Széltoló (Rincewind) persze nagy kedvenc, de ebben benne van az is, hogy vele indult a Korongvilág sztori, az első találkozás sokat számít – legalábbis nálam – a megítélésben.

Az a jó az ilyen könyv sorozatokban, ahogy a szereplők átjárnak a regények között. Az ilyet mindig piszokmód élvezem. Például a fent nevezett Széltoló feltűnik a Mortban is egy epizód szerepre és a #Halál, aki nélkül szinte nincs is Korongvilág regény teljesen az előtérbe kerül. Megismerjük jobban a Halál házát is, ahol már egy rövid időre járhattunk Kétvirággal. (Ekkor találkozunk Yzabellel, a Halál lányával is,  akiből most az egyik főszereplő kerekedik.)

A Mortot nagyon élveztem tiniként és legalább annyira most is. Jó pár éve nem olvastam már, szinte el is felejtettem, hogy Pratchett kihasznált minden lehetőséget, hogy viccet csináljon a legtöbb halálról, életről és időről szóló filozófiából, amit az emberiség kitalált az eddigi történelme során. Alig pár száz oldal a könyv, szóval ez nem is olyan kis fegyvertény.

Gyakorlatilag minden gyorsabb, mint a Korong fénye, ami lusta és szelíd, ellentétben a közönséges fénnyel. Az egyetlen dolog, ami ismeretesen gyorsabban mozog, mint a közönséges fény, az – Ha Mu Ka, a nagy filozófus tanítása szerint – a monarchia. Ő így érvel: egyszerre egy királynál nem lehet többed, és a hagyomány megköveteli, hogy ne legyen időhézag királyok között, így amikor egy király meghal, a trón ennek folyományaképp azonnal az örökösre kell szálljon. Feltételezhetőleg, mondja Ha Mu Ka, kell legyen valamiféle elemi részecske – rexon vagy esetleg reginon -, ami elvégzi ezt a melót, ám természetesen az utódlás némelykor nem jön össze, ha félúton repülés közben, eme részecske antitestbe avagy republiconba ütközik. A filozófus üzenetek küldésére irányuló nagyralátó tervei eme fölfedezés hasznosítására – amikben szerepelt egy kiskirály megkínzása is, azért hogy modulálni lehessen a kibocsátott jelet – sosem lettek részletesen kifejtve, mert épp ekkor bezárt a kocsma.

Terry Prattchet – Mort (16. oldal)

A Mort abban is üdítően különbözik az első három Korongvilág regénytől, hogy igazából csak lokális problémákkal foglalkozik. Bár a főhős a könyv jelentős részében aggódik azon, hogy kizökkentette a kiszabott irányából az időt, a teret, a történelmet meg ilyen lényegesnek tűnő dolgokat, de közben a Korong, az idő meg a történelem egy nagyvonalú vállrándítással módszeresen elkezdi rendberakni magát. Ha Mort nem küzdene igazából senkinek fel sem tűnne a hiba amit okozott.

Mort azt hitte, hogy a történelem úgy hánykolódik, mint egy ki nem feszített acélkábel, nagy, pusztító lendülésekkel dobálva magát előre-hátra, keresztül-kasul a valóságon.

A történelem nem ilyen. A történelem olyan gyöngéden gombolyítja le magát, mint egy vén szvetter. Számosszor megfoltozták, megstoppolták, újrakötötték, hogy rápasszoljon különböző személyekre, egy dobozban belökték a cenzúra mosogatója alá, hol majdan fölvagdalják a propaganda porrongyaira, mégis a történelem – végső fokon – sikerrel fog visszaugrani régebbi, ismerős formájába. A történelemnek az a szokása, hogy megváltoztatja azokat az embereket, akik azt gondolják, hogy ők majd megváltoztatják őt. A történelemnek mindig akad egy pár trükkje eldugva kirojtosodott ujjában. Hiába, vén róka már.

Terry Pratchett – Mort (104. oldal)

És ez jó volt. Nem kell mindig megmenteni a világot, elég néha csak arról olvasni, hogy milyen nehéz egy gyereknek felnőni, szerelmesnek lenni és megtanulni a felelősség vállalást. Igazából a Mort erről szól, mégpedig olyan módon, amit tökéletesen megért egy 14 és egy 37 éves is. (Már, ha az a személy én vagyok, akkor biztosan.)
A Mort az a kötet, ahol sikerült a humoros fantasyn felülemelkednie Pratchettnek és valamivel többet letenni az asztalra.

Pontozva a Mort 10/10. Egy tökéletes könyv, szórakoztató, néhol elgondolkodtató és nagyon humoros, az a jófajta, fanyar és nem öncélú humor, amit én imádok. Zárásnak ebből egy utolsó gyöngyszem:

Ankh-Morpork korábban számos kormányzati formával kísérletezett, míg végül kikötött a demokrácia azon variánsa mellett, ami “Egy Ember, Egy Szavazat”-ként volt ismeretes. A Patrícius volt az Ember, övé volt a Szavazat.

Terry Pratchett – Mort (129. oldal)

Graham Greene: Egy kapcsolat vége (Szakítás)

Majd egy évbe telt, hogy az új munkámban eljussak arra a szintre, amit a réginél évekig műveltem: miközben dolgozom tudok hangoskönyvet hallgatni. Mostanra elég készségszinten megy a programozás ahhoz, hogy megosszam a figyelmemet a kódírás és a fülemben szóló sztori között. Graham Greene: Egy kapcsolat vége (Szakítás) részletei…

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló

Tartogattam ezt a könyvet, tartogattam, húztam és halasztottam, mert inkább nem is akartam tudni róla, nem akartam elolvasni. Na nem a könyvet, a tartalmát nem kívántam.

Nem vagyok az a fajta ember, aki nagyon a lelkére veszi az ismert emberek halálát, EP volt az egyik nagy kivétel. Magamat is megleptem azzal, hogy mennyire tudtam Őt gyászolni, napokig. Attól féltem, hogy a Hasnyálmirigynapló elolvasásával ez is felszakad kissé, újra. Hát nem mondom, hogy nem, de nem úgy ahogy féltem. Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló részletei…

Terry Pratchett: Egyenjogú rítusok (Korongvilág 3.)

Nehéz dolog lehet lazán összefüggő könyvsorozatot írni. Az Egyenjogú rítusok főszereplője ugyanaz a boszorkány, aki később több másik regényben is visszatér még, de itt, ebben a korai regényben elég más karakter. Persze az sem könnyíti meg a műélvezetet, hogy szinte regényről regényre változtak a fordítások és ugyanazokat a szereplőket, helyszíneket más-más néven emlegetik.

Érdekes átmenet, ha a teljes Korongvilág sorozatot tekintjük, ez a könyv, egyrészt az első olyan kötet, ami elszakad (még ha csak időlegesen is) Széltolótól és ezzel együtt befejezi azt az átmenetet, ami A Mágia fényében indult: megváltozik a narratíva.

Egyenjogú rítusok

A kocsmáros, akit Szakynak hívtak, azon kapta magát, hogy egyenesen lebámul egy kisgyerekre, aki szemlátomást kancsal.
– Tessék? – mondta.
– Tejet – magyarázta a gyerek, még mindig bőszen összpontosítva. – A kecskéből származik. Ismeri?
Szaky csak sört árult, amiről vendégei azt állították, hogy macskából származik. […] – Nem tartunk ilyesmit – szögezte le

Egyenjogú rítusok 69.-70. oldal

Miközben olvastam rájöttem, hogy ezt már évekkel ezelőtt kölcsönkaptam az unokahúgomtól, de jórészt már elfelejtettem a sztorit, szinte új volt. Jó volt. Vicces parafrázisa a hímsovinizmusnak, illetve az aktív feminizmusnak egy fantasy világban, megtűzdelve a megszokott remek szóviccekkel és kifacsart humorral.

Egyre többször van olyan érzésem Pratchettet olvasva, hogy ő a századvégi Wodehouse. A szereplői ugyanúgy járkálnak át a sztorikon, a helyszínek jórészt változatlanok és a történetek is elég egy kaptafára készülnek. Hogy mitől jó mégis mindkettő, mitől ugorják át az unalmassá válás lécét? A humor és az örök optimizmus lehet a válasz. Ezeket a könyveket egyszerűen jó olvasni.

Meg kell érteni, hogy jóllehet a Zúnok többsége képtelen a hazugságra, a nép nagyon tiszteli az olyan Zúnokat, akik tudnak olyat mondani, hogy a világ másmilyen, mint amilyen valójában, és a Hazug jelentékeny méltósággal járó tisztséget tölt be. Ő képviseli törzsét minden kapcsolatban a külvilággal, ami megértésének kísérletét az átlag Zún már réges-rég föladta. A Zún törzsek roppant büszkék a Hazugjaikra. Más népek ettől az egésztől rendkívül bosszúsak lesznek. Úgy érzik, hogy a Zúnok igazán választhattak volna valami elfogadhatóbb megnevezést, mint mondjuk „diplomata” vagy „PR menedzser”. Úgy érzik, hogy a Zúnok gúnyt űznek a dologból.

Egyenjogú rítusok 83. oldal

De Pratchett mégis különbözik Wodehousetól, mert a szimpla szórakoztatáson kívül a Korongvilág könyvek szinte mindegyike (legalábbis amiket olvastam) valamilyen értelmes témát jár körbe, olyan témát ami nem egy ál-fantasy univerzum ügye, hanem a mienk. Oké, ne menjünk messze, olyan fejlett világ-beli probléma. (Wodehousenál két probléma létezik csak: a félreértett szerelmesek kibékülése és pénz szerzés az esküvőhöz.) Az Egyenjogú rítusokban a feminizmus és a nők elfogadása a fő mondanivaló. Egy teljesen férfi szakmába belecsöppen egy nő: varázsló lesz, miközben a nők boszorkányok lehetnek csak. Legalábbis eddig mindenki így gondolta.

Hogy aztán Eszkarina, az ifjú varázslólány és Néne, a kortalannak tűnő boszorkány, hogy játssza ki a komplett tanári kart az egyetemen, menti meg szokás szerint a világot (ami természetesen még mindig korong alakú, négy elefánt hátán, akik egy óriás teknőcön állnak) szinte mindegy is. Nincs olyan pillanat, amikor ne lenne kétségtelen, hogy a Tömlőc Létsíkok Sokcsápú Lényei esélytelenek. A könyv nem ettől izgalmas, nem is túl izgalmas, hogy őszinte legyek, csak szimplán jó. Egy közepesen korrekt befejezéssel, ami valódi lezárást nyomokban sem tartalmaz.

Terry Pratchett: A Mágia fénye (Korongvilág 2.)

Az az igazság, hogy a leíró irodalom nagyon ritkán precíz. II. Olaf Quimby, Ankh Patríciusának uralkodása alatt becikkelyeztek egy törvényt, hogy megszüntessék ezt a gyakorlatot és némi tisztességre kényszerítsék az elbeszéléseket. Így, ha a monda azt állította a nevezetes hősről, hogy „mindenki az ő tetteit zengi”, minden mesemondó, aki valamire is becsülte életét, sürgősen hozzátette, hogy „kivéve néhányan a szülőfalujában, akik hazudósnak tartották, meg még egy csomóan, akik soha a büdös életben nem is hallottak róla”. A költői hasonlatot szigorúan ilyesmikre korlátozták: „hatalmas csataménje olyan sebes volt Hármas Erősségű” és az esetleges pongyola megfogalmazást a szeretett nő arcát illetően, miszerint ezer hajót bocsátottak tengerre érte, bizonyítékokkal kellett alátámasztani, s jaj volt a költőnek, ha vágyának tárgya a legkevésbé sem hasonlított egy üveg pezsgőre. Quimbyt végül egy mogorva költő ölte meg a palotatéren rendezett kísérlet során, aminek az volt a célja, hogy eldöntsék egy vitatott szólás, nevezetesen „A toll erősebb mint a kard” pontosságát, és emlékére a mondást a következőképpen egészítették ki: „de csak akkor, ha a kard nagyon kicsi és a toll nagyon hegyes”.

A Mágia fénye 10.-11. oldal

Bár azzal kezdtem a bevezetőben, hogy inkább második rész, mint második könyv a Mágia fénye, de vannak különbségek azért. Bár a történet ugyanattól a másodperctől folytatódik, ahol a Széltoló (Rincewind) lezuhan a Korongról, de a könyv szerkezete nagyon más.

A Mágia színe önálló kis sztorik, lazán egybe kapcsolódó szövete volt, míg a Mágia fénye egy, határozott történet. Lezárja a korongvilági turista, Kétvirág kalandját és megnyitja Széltolónak a további kötetekhez vezető segéd-könyvtárosi szerepet. Ja és közben persze megmentik a világot, dehát ennél kevesebbel egy Korongvilág sztori sem elégszik meg.

A Mágia fénye más abban is, hogy az elődjétől eltérően eltávolodik a külső szemlélő nézőpontjától. A Mágia színében a hőseinkkel istenek játszottak valami fura szerepjátékot, míg innentől a Korongvilág könyvek sokkal belterjesebbek, a hősök önállóbbak. Kicsit kevesebb, de biztosan kevésbé direkt a fantasy-való világ párhuzam kifacsarása, bár a görbe tükör megmarad a későbbi kötetek alapjaiként.

– Most mit csinálunk? – tanácstalankodott Kétvirág.
– Pánikolunk? – vetette fel Széltoló reményteljesen.
Mindig azt tartotta, a pánik a legjobb módszer a túlélésre. Elmélete úgy szólt, hogy az ősi időkben az emberek, akik szembekerültek egy éhes kardfogú tigrissel, két csoportra oszlottak, azokra, akik pánikba estek, meg azokra, akik ott maradtak ilyesmiket mondva: „Micsoda gyönyörű bestia!” és „Ide gyere, cicuskám!”.

A Mágia fénye 42.-43. oldal

Hogy jó könyv-e a Mágia fénye? Inkább tisztességes, szórakoztató irodalom. Az igazán nagy ötletek ebben  témában már előkerültek a Mágia színében, a második kötet kicsit folytatás ízű lett. Egyáltalán nem rossz könyv, még így harmadik-negyedik olvasására sem, de ha nem veszem a fejembe, hogy végigolvasom a teljes Korongvilág sorozatot, akkor talán kihagyom idén.

Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Mi az, hogy családregény mozaik?

Egy csomó novella, sokáig, majd a kötet feléig önállónak tűnnek, aztán nagy meglepetéssel átgyalogolunk egy korábbi szereplő történetén és onnantól ez a kesze-kusza lazán összekapcsolódó sztorihalmaz kezd összeállni.

De ez sosem történik meg. Sejthető a teljes sztori, de nagy-nagy kihagyások vannak az egyes történetrészek között. A fantáziánkra van bízva, hogy kitaláljuk hogy történt, mi történt ott. Talán pont ezért van az a kényszeres értzés végig, hogy ezt újra el kéne olvasni, ennek a ténynek a tudatában, odakészítve egy jegyzetfüzetet ceruzával. Mert ez az egész csak sejthető, első olvasatra. Megvan az érzés, hogy ki-kihez hogyan kapcsolódik, de a pontos történet nem áll össze. Legalábbis az én agykapacitásommal nem.

Jól jött volna, ha előbb megyek fel a szerző Facebook oldalára és találom meg az alábbi képet, ami a szereplők összefüggéseit vázolja. Jó sorvezető lett volna.

A Jelmezbál kapcsolati hálója
A Jelmezbál kapcsolati hálója

Szerettem az első oldaltól kezdve az utolsóig. Élvezetes volt, izgalmas és rejtélyes. Rövid volt és a rengeteg szereplő jól telezsúfolta a lapokat.

Első találkozásom volt Grecsó Krisztián művészetével, de biztos nem az utolsó.

Terry Pratchett: A mágia színe (Korongvilág I.)

Festői. Ezt a szót Széltoló, a varázsló (a Varázstudományok Mestere, Láthatatlan Egyetem [kibukott]) csak nemrég ismerte meg. Egyike volt a számtalan új szónak, amelyeket azóta tanult, hogy elhagyták Ankh-Morpork füstölgő romjait. Hasonlóképp újszerű melléknév volt az idilli is. Miután gondosan megfigyelte, milyen tájak látványa indítja Kétvirágot a szó használatára, Széltoló úgy döntött, hogy a festői rettenetesen meredeket jelent. Az idilli jelzővel Kétvirág azokat a falvakat illette, amelyeken néha áthaladtak. A jelek szerint ez a szó a lázsújtotta és a düledező megfelelője lehetett. Kétvirág turista volt, a Korongvilág legelső turistája. Széltoló némi megfontolás után úgy döntött, hogy a turista szellemileg visszamaradott egyént jelent.

A mágia színe: A nyolcas szám szörnye 62. oldal

Én tini koromban olvastam első alkalommal A mágia színét. Egy horvát nyaralásra vittem magammal a kölcsönkapott könyvet és egymás után kétszer kiolvastam a tengerparton. Minden benne volt amit imádtam, a fantasy univerzum, az angol humor és az igazán olvasmányos stílus. A rákövetkező években valamiért nem jelentek meg a folytatások, de nem telhetett el úgy év, hogy ezt a könyvet egyszer el ne olvastam volna. (Nagy újraolvasós voltam mindig is.)

– Gyere közelebb, Széltoló – hívta a Patrícius. A trónus melletti alacsony ónixasztalon nyugvó csemegéstál felé intett. – Parancsolsz egy kandírozott medúzát? Nem?
– Hm – tétovázott Széltoló. – Inkább nem. 

[…]

– Á, Gorphal – szólt a Patrícius kedvesen. – Gyere be, ülj le! Megkínálhatlak egy kis kandírozott tengeri csillaggal?
– Mindenben állok szolgálatára, méltóságos uram – mondta az öregember higgadtan. – Kivéve talán a tartósított tüskésbőrűek fogyasztását.

Nekem máig az egyik kedvencem. Amikor Londonban jártam egy könyvesboltban megláttam a Korongvilág sorozatot. Végtelen hosszú és tömött polc volt. Később, ahogy elkezdtek megjelenni magyarul a Korongvilág sorozat újabb kötetei igyekeztem megvásárolni őket. Egy idő után fel kellett adnom, mert rengeteg volt – szerencsére – nekem meg nem volt rá pénzem. Most viszont a nagy e-book forradalom idején a java részét sikerült kipótolnom a hiányzó köteteknek és elhatároztam, hogy megadom a módját és végig olvasom szép lassan, egymás után, sorrendben az egészet.

Most így aztán van három könyvsorozatom, amit olvasok (A Shadowrun, a Setét torony és a Korongvilág) ezek közé fogom az egyéb könyveimet beilleszteni (most éppen Grecsót például). Lesz mit olvasnom egy darabig és nem is fogom elunni a sok egyforma sztorit.

A mágia színét én az eredeti fordításban ismertem meg, ahol Rincewind még nem Széltoló, nekem ez nőtt a szívemhez. Az e-book már új, a teljes sorozathoz illeszkedő egységesített fordítás volt, néhány helyen felülbírált szöveggel. Ezeken a helyeken olyan érzésem volt, mint amikor ugrott a tű a bakeliten. Egyébként elismerem, hogy sok pontatlanságot javított az új szöveg, szóval a könyv közepére már megbarátkoztam vele.

Az első olvasás óta eltelt 25 év és a könyv még mindig ugyanolyan magával ragadó, mint akkor. Persze a sztori már nem ad semmi újat, de a humora, a furán kifacsart fantasy világ még mindig ugyanolyan élvezetes. Nekem ugyanaz jött be lassan 37 éves fejjel, mint 12 évesen is, hogy egy olyan világegyetemről olvasok, ahol a közgazdaságtan meg az elektromosság a fantasy. A mágia színe nálam kiállta az idő próbáját, bátran ajánlom mindenkinek, akiben van egy csipetnyi humorérzék és nem telesen idegen neki a fantasy éra. Garantáltan jól fog szórakozni.

Fredrik Backman: Az ​ember, akit Ovénak hívnak

Tavaly a Facebookon jött szembe velem Az ​ember, akit Ovénak hívnak filmajánlója. Az ilyeneket én át szoktam pörgetni, de valamiért akkor leragadtam az előtt a 30 másodperc előtt és elmentettem, hogy ezt mindenképpen meg kéne néznem.
Aztán valahogy nem jött össze a dolog, de sokszor futottam bele plakátokba, ajánlókba és az év elején egy e-bookba is, amit gyorsan be is szereztem. A funtineli boszorkány után valami nagyon mást akartam olvasni és Az ​ember, akit Ovénak hívnak ennek a célnak tökéletesen megfelelt.

Alig kezdtem bele és máris nagyon tetszett. Az első oldalak helyből beszippantottak és a nem túl vastag könyvet pár nap alatt ki is olvastam. Remekül szórakoztam rajta, sokszor volt vicces és bár sokszor botorkált a túl érzelmes és a számomra még elfogadható határmezsgyéjén, de mindig sikerült egyensúlyoznia, szóval elégedett voltam.

Olvasgattam a molyon, hogy mennyire sokat mondott ez a könyv másoknak, én ezt kevésbé éreztem. Nem vártam tőle nagy megfejtéseket az életről, számomra Ove egy morgós vénember, akinek többnyire persze igaza van, de alapvetően inkább csak modortalan. Akit ennek ellenére elfogadnak az emberek. Oké, jórészt elfogadnak. Remek szatíra volt, nem csak az Ove-féle morgós vénemberekről (vén!, alig 59 éves, bár lélekben inkább tűnt nyolcvannak), hanem megannyi jellemző embertípusról is. Backmannak szinte más dolga sem volt, mint összeszedni pár jellemző karakter típust az utcáról, kicsit eltúlozni a jellemzőiket és már kész is volt a regény. Jó, persze ez (is) túlzás, mert mindezt remek stílusban, lebilincselő módon tette meg.

Élveztem.

Jókat nevettem, főleg mikor Ove megverte a bohócot és megtudtam, hogy egyes embereknek milyen meghatározó, hogy a másik milyen autót vezet. Jó volt, inkább vidám, mint szomorú, de jutott mindenből épp elég. Pont jó mennyiségben.

Wass Albert: A funtineli boszorkány

Az, hogy Wass Albert munkássága nekem 36 éves koromig kimaradt sokban köszönhető annak, hogy a szerző alaposan átpolitizált jelenség. Túl sok olyan ember tukmálta rám, akikkel nem vagyok egy platformon és nem igen csináltak belőle titkot, hogy meggyőző erejűnek érzik. Pedig egy valamiben biztos vagyok, 36 év tapasztalata alapján: a politikáról csak vitatkozni lehet, de soha nem fogod elérni, hogy a másik fél megváltoztassa a véleményét. Wass Albert: A funtineli boszorkány részletei…

Hanula Zsolt: A világ legbefolyásosabb emberei – ahogy az anno a PC Guruban megjelent (majdnem)

A kétezres évforduló környékén rendszeresen vásároltam én is a PC Gurut és hasonló társait. A fő vonzerőt a mellékelt CD gyűjtemény jelentette. A cikkeket bár átfutottam, de nem annyira a gamer tartalmak érdekeltek, inkább  a fejlesztő és karbantartó szoftverek bemutatása mozgatott meg. (Ebben benne volt az is, hogy a családban, aztán Zsófiéknál is, én voltam kijelölve arra, hogy egyben tartsam a számítógépeket. Ehhez minden segítség nagyon jól jött.) Hanula Zsolt: A világ legbefolyásosabb emberei – ahogy az anno a PC Guruban megjelent (majdnem) részletei…