Leltár ’25: II. A gondoskodó állam kudarca

Kétezer-tizennégy elején írtam egy kétrészes blogot nagyjából ugyanazokról a témákról, amikről most is szeretnék. A Politikai minimumról volt a címe, és a középosztály végéről, hanyatlásáról szólt az első fele a bejegyzésnek. Arról keseregtem, hogy bár mindketten dolgozunk – illetve Zsófi akkortájt otthon volt a gyerekekkel – mégse jutunk egyről a kettőre, sőt a lecsúszás egyre durvább mértéket kezd ölteni.

A második körben már ott vagyunk, hogy a normális ételről is kezdünk lemondani. Sokat főzünk, mert úgy olcsóbb – egyszerű ételeket, sok krumpli, kevés hús. Felvágottnak párizsi, olcsó szalámi, sajtnak tömb trappista. Én kevés tejet iszom, mert laktózérzékeny vagyok, és a laktózmentes tej dupla, majdnem két és félszeres árban van, mint a szimpla. Tejből van még egy „kihágásunk”: Cili reggel-este, ha tehetjük, Cserpes-féle teljes tejet kap. Legalább ő egyen normálisan.

A politikai minimumról I. – We Are Creative Slaves

Egy ideje már csak nagyon kirívó esetekben írok politikáról, mert úgy éreztem itt a választás előtt amúgy is minden tele lesz vele. Hát tévedtem. Nincs negyed év hátra és a Jobbikon kívül csak a Fidesz plakátol, de ők se igazán, inkább a kormány nyomja a rezsicsökkentést. A politikai minimumról I.

Ez tizenegy éve volt, és sok víz lefolyt a Dunán, most más szinten nyomorgunk éppen.

Nyilvánvalóan senkinek nem az első gyerek születése környéke az az időszak, amikor felveti a pénz, de én abban is hittem nagyon-nagyon régóta, hogy ha dolgozol, akkor a siker elkerülhetetlen. Kitartóan tolod, és nem hirtelen, hanem szépen és fokozatosan majd egyre előrébb haladsz. Végül is bejött, csak én ezt a lassan emelkedőt kicsit meredekebbnek reméltem. Mire elértünk egy olyan magasságra, ahol már azt gondoltuk, hogy hawaii van, akkorra teljesedett be minden kasszandrai riogatásom, és kezdett az elhanyagolt ország magába fordulni, lábon kihordani az államcsődöt.

Ez ott nyilvánul meg az életünkben, hogy miközben egyre többet keresünk, egy tapodtat sem jutunk előrébb évek óta. És főleg abban, hogy nem látni semmi értelmét annak, hogy ne éld fel helyből minden pénzedet, mert amit ma elteszel holnapra, az addigra már a felét éri. Szóval igazából remekül élünk, utazunk, megvesszük, amit akarunk, a gyerekeinket mindenféle külön oktatásban részesítjük, az ország kiemelten jobbik feléhez tartozunk, ami a szerencsét illeti. Nekünk mindenből a java jut:

• Balaton? Pipa, otthon vagyunk.
• Budapest? Pipa, otthon vagyunk.
• Kell egy könyv, egy koncert? Pipa.
• El akarunk utazni, túrázni, nyaralni, bármi? Pipa (oké, itt azért vannak kompromisszumok).
• Étterem? Persze, miért ne?

De hó végén azért sokszor előfordul, hogy óvatosan kezdesz vásárolni, nehogy előbb fogyjál ki, mint a fizetésnap.

A gondoskodó állam vége

Az volt a magyar társadalom és a mindig aktuális vezetőinek a megállapodása, hogy sokat fizetsz adóban, de cserében egy alapellátást kapsz – nem a legjobbat, de a világ jobb feléhez tartozót. Az állam lop, csal és hazudik, de az alapszolgáltatásokat jól-rosszul fenntartja. Ennek a lényege a karbantartás volt, a tervezés állami oldalról.

Ezt a Fidesz hamar elengedte, és az erre szánt pénzt ellopta. A karbantartás, az állagmegóvás hiánya pedig exponenciálisan gyorsulva kezdett begyűrűzni mindenfelé.

Leépült az egészségügy, de nem zavarta az embereket, mert a középosztálynak a Fidesz adott annyi plusz pénzt, hogy a magánorvost kifizesse. Az persze keveseknek jutott eszébe, hogy az a pénz is tőlünk van, illetve ha nem a középosztályról beszélünk, hanem lentebbről, akkor őket így hagyjuk meghalni. Kényelmes volt elsiklani a kellemetlen dolgok felett.

Aztán az az extra ingyenpénz, amit ránk öntött az Unió, megszűnt, és a Fidesz már nem tudta finanszírozni a középosztályt. Mára eljutottunk oda, hogy a saját arisztokráciáját sem tudja – de ez most mellékes.

Az oktatásügy válsága

Az állam fő feladata, hogy beszedi az adót, és azt közszolgáltatások formájában visszaosztja, 2025-re megszűnt Magyarországon.

Ha elolvassátok Romsics Ignác közelmúltban megjelent életrajzi könyveit, akkor abban nagyon izgalmas részek azok, amik a családja iskoláztatási sztorijait mesélik el. A Horthy-korszak iskoláit és társadalmi mobilizációs szegénységét, amit felváltott a modernebb szellemiségű, központosított és egységes szintre hozott (legalábbis a törekvés megvolt rá) iskolarendszer.

Az mindegy is, hogy Romsics is elismeri: ennek az ötlete még a világháború előtt született, de a kivitelezés már az ’50-es évekre maradt. Lehetne ez akár jó példája a társadalmi ideológián átívelő nemzeti minimumnak is. Ez az iskolarendszer aztán nagyjából változatlanul megmaradt még a ’80-as és kilencvenes években is, amikor én koptattam az iskolapadokat. Az eszközök, de még az alsós könyveim egy része is megegyezett tartalmában azzal, amiből a szüleim tanultak.

Hogy ez a tananyag aztán mennyire volt valójában elavult, az számomra nagyon kérdéses. Azóta nem tudom, hány új koncepciót és elképzelést élt már meg az oktatás, kormányonként akár többet is, de valahogy jobb sosem lett igazán. Vagy a döntéshozók nem voltak jók, vagy a tanárok fúrták meg az új dolgokat, de végül egyik sem élt meg hosszú időt, és egyik sem kapta meg a lehetőséget arra, hogy végigmenjen, kifusson, és korrekciókkal alakítható legyen.

Ennek az az eredménye, hogy 2025-re a közoktatás teljesen koncepciótlan Magyarországon. A Fidesznek meg kell adni azt a kreditet, hogy rátapintott ennek egy csomó lényeges és hibás pontjára (tanári életpályamodell, minőségbiztosítás, és valamilyen szinten még a tartóskönyvek is ebbe a részbe esnek), de szarul csinálta meg. Ez viszont a NER természetéből adódik: kontraszelektált embereket rak kulcspozíciókba. De erről később szeretnék bővebben írni, a „tombol a selejt” résznél.

Az alapfokú oktatás zűrzavaros szerkezete

Én apaként elborzadva figyelem az általános iskolai oktatás mélyrepülését.

A gyerekeim, mint minden másból – ahogy már írtam – az ország krémjét kapják. Nemcsak a balatoni nyaraló, a jó környéken felnövés, hanem az a védőbúra is, ami a budai iskola része: nincs drog, szex az általánosban, de hát tanár sincs nagyon.

Nem mennék ebbe részletesebben bele, mert nagyon félremennénk, de az, hogy valaki megkapja-e rendesen az alapokat az első négy osztályban, ma pusztán azon a szerencsén múlik, hogy jó-e a tanító, akihez kerül. Az én gyerekeimnek ebben kiemelkedő szerencséjük volt, mindkettő remek pedagógust kapott alsóban. A pedagógus azért van kurzívval szedve, mert ma már ritkák, mint a fehér hollók, tanarakból sincs sok, de pedagógus iradatlan kevés maradt. Becsüljük meg őket!

Na de mi jön a negyedik osztály végén? A legjobb tanulókat a szabályozatlan iskolarendszerben lefölözik a nyolcosztályos gimnáziumok. Ez egy borzasztó szelektált helyzetet eredményez, ahol a gyerek tudása ugyan egy fontos tényező, de a családi háttér, a megkapott lehetőségek alapján a gazdagabb vagy értelmesebb szülők gyerekei hatalmas előnnyel indulnak. Gyakorlatilag behozhatatlannal.

Innentől kezdve a társadalmi mobilitás lehetőségei a tanulás révén bezárultak tízéves kor körül. Mindez itt, Európa közepén, a 21. század első negyedében.

A dolog fokozódik, mert hatodikban a hatosztályos gimnáziumok újra lefölözik az általános iskolák krémjét. Ezzel egyébként nemcsak a húzó emberek tűnnek el az osztályközösségekből sok helyen, de az egészséges mennyiségű tanuló is. Tört osztályok, összevont osztályok, közel működésképtelen közösségek. És ezt tetézi még a tanárhiány is. A zenetanárokból avanzsált énektanárok, a biológia szakos diplomájú matek- és kémiatanárok. A rendszer már nem tud színvonalat biztosítani az oktatásnak.

A hetedik–nyolcadikos osztályok az általános iskolában teljesen működésképtelennek látszanak a szülői szemüvegen keresztül.

Az egészségügy és a szociális védőháló

A másik szétrohadt nagy állami ellátórendszer az egészségügy.

Úristen, hány oldalt lehetne végigírni a magyar egészségügy problémáival, de még mindig csak a felszínt kapargatnánk!

Az egészségügyet érdemben utoljára (és lehet, először) az SZDSZ próbálta megváltoztatni. Emlékeztek még a Gyilkos Ágnesnek csúfolt miniszterre? Az első lépésig sem jutottak el, mert már az ötlettől olyan tömeges felháborodás tört ki, amit megfejeltek egy népszavazással is, így az egész reform abortálódott a születése előtt. Ehelyett hagytuk, hogy szokás szerint a könnyebb útra lépjen az ország, és az egészségügyhöz bottal sem piszkált senki.

Gyönyörűen szétrohadt, és a megoldás nem az volt, hogy akkor tegyük rendbe, hanem kiszervezték magánorvosoknak az egyes szolgáltatásokat. És ha van pénzed, akkor megveheted azt, amit egyébként az államnak kéne biztosítania – hiszen a TB-t kifizeted neki minden hónapban.

Ez egyébként a kétezer-tízes évek átmeneti pénzes időszakában bizonyos társadalmi rétegeknek jó volt, de újabb szegregálódást hozott magával: növelte a társadalmi szakadékot. Kétezer-huszonötre viszont már a magánegészségügy sem tud megbirkózni egy egész ország bajával, és ha nincs pár millió forintod félretéve valahol, akkor egy komolyabb betegségben meghalsz vagy megnyomorodsz.

De az állami egészségügy még egy látható probléma ahhoz képest, ami az idősgondozás, az otthoni ellátás területén van. A NER teljesen lemondott a munkásként nem hasznosítható állampolgárokról. Amiből nincs haszna, az – úgy tűnik – kívül esik az érdeklődési területén.

Egy öregségében nem önellátó rokon ma családokat tesz tönkre. Több generáció életét nehezíti meg, mert nagyon nehéz megoldani az állandó felügyeletet, állami kompenzáció nélkül.

Tovább is van, mondjam még?

Bár alacsonyan csüngő gyümölcs* 2025-ben a tömegközlekedésről beszélni, elég kisétálni egy MÁV-állomásra, és megnézni az el sem indult vagy órákat késő vonatok aktuális jegyzékét – de én nem innen fognám meg a problémát.

Már búvópatakként fel-felbukkant a karbantartás és az üzemeltetés elengedése a kormány részéről, és ez teljesen NER-sajátosság. Mondhatni: újítás. Mivel a NER nem államot vezet, hanem egy közpénzlopásra szakosodott maffia, ezért neki mindig az aktuális legnagyobb haszon a lényeg. A jövőbeli haszon számukra bíztató, de jobb az, ami most eltehető. Ahogy szokták mondani: azon a hídon majd akkor megyünk át, amikor odaérünk.

És a NER olyan alaposan ellop mindent, hogy valójában mire odaérhetne ahhoz a hídhoz, addigra az már összedőlt, mert senki nem javítgatta meg, amikor kellett volna.

A közműcégek állami tulajdonba vonása az első pillanattól kezdve hülyeségnek tűnt: látszott, hogy az addig piaci alapon, a jövőre tervező vállalati irányítás helyett ez a maffiarendszer lesz ott is. És bizony, mára ez eljutott oda, hogy a főváros agglomerációjában a közműhálózatok nem bírják kiszolgálni az állampolgárokat. A balatoni vízhálózat a déli parton olyan öreg, hogy szó szerint naponta vannak csőtörések. De kicserélni a csöveket nem fogják, nem akarják, vagy már nem is tudják – csak foltozgatnak.

És akkor tényleg:

• közút
• vasút
• energia-beszerzés differenciálása

Eluntam már én is, nem megyek tovább az összes állami feladaton. Valójában lehetne két sablonbekezdést írni, amibe, ha az alanyt behelyettesíted, igaz mindegyikre: nincs gondoskodó gazdájuk – ahogy az országunknak sincs.

* Köszi, Lali!