

Tizenegy éve még csak arról írtam, hogy hiába dolgozunk, nem jutunk egyről a kettőre. Mostanra viszont már nem is az a kérdés, mire futja – hanem hogy mi maradt abból, amit egyáltalán megvehetnénk. Ez a bejegyzés egy személyes leltár arról, hogyan tűnt el mögülünk a szolgáltató állam – észrevétlenül, de visszafordíthatatlanul.
Az elmúlt napokban kétszer voltam egészségügyi intézményben, egyszer vért adni, egyszer meg üzemorvosi vizsgálaton. Mindenhol lázmérés, kézfertőtlenítés, kikérdezős lista. Ezek alapján hivatalosan nem vagyok beteg, legalábbis Covid-19-cel nem, de én azért ennyi ellenőrzés alapján még szimplán félek. Kurva jó lenne valami gyorsteszt ilyen esetekre… hopsz, ja hogy létezik! Csak fizetős és 24000 forint. Na itt…
A háziorvosom a LinkedIn alapján állandóan konferenciákra jár. Legalább már tudom, hogy az elmúlt 3 évben miért mindig a helyettesével találkoztam, ha szükség lett volna rá.
A sebészekkel vajon mi lesz? Izgatottan várom a híreket, hogy átbaszták-e őket? (Át.)
Azt írja az újság, hogy mégse mondanak fel a sebészek egy emberként, mert és itt jön a lényeg: a kormány a választás utánra ígért nekik egyeztetést. A szerencsétlen barm… izé, flótások. Az egyetlen kibaszott ütőkártyájukat dobták el! Előzmény itt.
A júniusi tárgyalásokon a kormányzat képviselői ígérték, hogy legkésőbb a nyár végéig választ kap a szakmai szervezet. Ám máig semmi nem érkezett, holott többször jelezték, hogy elég kritikus a helyzet. Forrás: Népszava Hajrá!
Mindenen túlvagyunk. A két kórházról csak jót tudok mondani. Minden félelmünknek ellentmondóan kedvesek, gyorsak, fájdalomcsillapító és gyerekcentrikusak voltak. Cili már begipszelve falja a Happy Mealt.
Kemény téma ez az én és az egészségügy és nem csak amiatt, hogy súlyos politikai áthallásai vannak mostanában. Az emberek egyik része nem szeret orvoshoz járni csak, ha már nagyon fáj vagy a halálán van. A másik felük meg már-már fanatikusa a betegségeknek, nincs az a kis probléma, ami ne lenne elég súlyos, hogy elüldögéljen…
Kivételesen a blogba kerül a mai Nyilvános napló. Bosszantó kaland az orvosnál, demonstráció a Teleki giminél és sörözés Apuval.
Úgy döntöttünk, hogy bevisszük a János kórház ügyeletre. A gyerkőc elaludt a kezemben, beburkolva a vastag pokrócokba és nem tűnt kimondottan betegnek, mindkettőnkben felmerült, hogy forduljunk meg és menjünk haza vele. De ha már ott voltunk, akkor megmutatjuk egy orvosnak, győzött a józan ész.