Magyarország

A régi vidék–város ellentét mára nemcsak kulturális vagy gazdasági törésvonal, hanem egyfajta egymás iránti vakság is. Mintha két külön ország lakói lennénk, akik ugyanazon a térképen élnek, de nem hallják meg egymást. Ebben a részben erről írok – és arról, mit jelent ma „lemennünk vidékre”.

Tizenegy éve még csak arról írtam, hogy hiába dolgozunk, nem jutunk egyről a kettőre. Mostanra viszont már nem is az a kérdés, mire futja – hanem hogy mi maradt abból, amit egyáltalán megvehetnénk. Ez a bejegyzés egy személyes leltár arról, hogyan tűnt el mögülünk a szolgáltató állam – észrevétlenül, de visszafordíthatatlanul.

Milyen állapotban van a magyar társadalom 2025 nyarán? Milyen mintázatok ismétlődnek újra és újra a politikában, és miért tűnik úgy, mintha mindig a kisebbik rossz lenne az egyetlen opció? Ebben a blogposzt-sorozatban megpróbálok végignézni mindent: társadalmi mozgásokat, értelmiségi viselkedésmintákat, politikai kényszereket és történelmi reflexeket.

A múlt év végén elfogott egy ragadós mélabú. Úgy éreztem, hogy itt Pannónia földjén már megbaszta a fekete fene az egészet. A Tisza persze reménytkelt: Orbánéknak egyszer vége lehet, de azt az országot ők sem kívánják - vagy nem hangoztatják, amit én szeretek. Szeretnék.

Az én liberalizmusom sokkal szikárabb volt annál mindig, mint hogy a bármilyen irányú kilengéseket támogassam. Nem szeretem a tolakodó, a ripacs üzeneteket, sőt ezektől kifejezetten és zsigerileg ódzkodom. Az én liberalizmusomba nem fért sosem bele a túltolt feminizmus, ahol pozitívan diszkriminálunk, mert az én liberalizmusom csak egyenlőséget ismert, ami olyan mint Bulgakov minősége: nincs belőle […]
nem poloska, ember

Nagyon kényelmes dolog, ha az embernek évtizedek óta van egy folyamatosan témában maradó blogja. Csupán előveszem azt a bejegyzést, ami valahol a múltban arról szólt, hogy ez amit most csinálnak egyszer még fájni fog. És amikor eljön a pillanat, hogy fáj csak előkeresed, leporolod és közben elmorzsolsz egy könnycseppet. Egyre többször. „Legyen béke, szabadság és […]

Nagy megelégedéssel figyelem, ahogy a teljes alternatív kulturális szcéna hörög Müller Péter Sziámi Kossuth-díján. Két év késéssel értették meg, hogy Sziámi eladta magát a rendszernek, arra lennék kíváncsi, hány év késés kell még ahhoz, hogy a valós helyén kezeljék végre azt az embert. Hogy belássa mindenki, amit én igen régóta mondogatok: hogy egy teljesen zavaros […]