Magyarország

Utánajártam a két versengő párt legfrissebb ígéreteinek, amivel meg akarják nyerni a jövő évi választást. Nagyon izgalmas, meseszép és borzasztóan reménytelennek tűnik, amit mondanak. A szebb jövő és az örök béke és egymás karjába omlás lényegtelen szerintem, mert nem kerül semmibe, ami érdekes, ami valóban a jövőnket alakítja az a gazdaság. Mi látszik az ígéretek alapján a közös jövőről?

Az elmúlt hét újra megmutatta, hogyan zuhanunk bele az entrópiába: politikai bulvár, pedofilvádak, parlamenti felbaszódások. A Szőlő utcai botrány körüli zajból engem nem a "sztárpletykák" érdekelnek, hanem az, amit mindez a társadalom állapotáról árul el.

Valójában az egész előző öt része a Leletár ’25 sorozatnak ezt a bejegyzést készítette elő. Mi lesz akkor velünk, ha Orbán Viktor vagy Magyar Péter nyer? A helyzetet egyébként nagyon jól mutatja, hogy Orbán és Magyar van kiemelve, és nem a pártjaik: nem a Fidesz és a Tisza. A jövő évi választás kiszavazóshow lesz, nem parlamenti választás – már ha mindkét jelölt eljut a szavazásig.

A régi vidék–város ellentét mára nemcsak kulturális vagy gazdasági törésvonal, hanem egyfajta egymás iránti vakság is. Mintha két külön ország lakói lennénk, akik ugyanazon a térképen élnek, de nem hallják meg egymást. Ebben a részben erről írok – és arról, mit jelent ma „lemennünk vidékre”.

Tizenegy éve még csak arról írtam, hogy hiába dolgozunk, nem jutunk egyről a kettőre. Mostanra viszont már nem is az a kérdés, mire futja – hanem hogy mi maradt abból, amit egyáltalán megvehetnénk. Ez a bejegyzés egy személyes leltár arról, hogyan tűnt el mögülünk a szolgáltató állam – észrevétlenül, de visszafordíthatatlanul.

Milyen állapotban van a magyar társadalom 2025 nyarán? Milyen mintázatok ismétlődnek újra és újra a politikában, és miért tűnik úgy, mintha mindig a kisebbik rossz lenne az egyetlen opció? Ebben a blogposzt-sorozatban megpróbálok végignézni mindent: társadalmi mozgásokat, értelmiségi viselkedésmintákat, politikai kényszereket és történelmi reflexeket.

A múlt év végén elfogott egy ragadós mélabú. Úgy éreztem, hogy itt Pannónia földjén már megbaszta a fekete fene az egészet. A Tisza persze reménytkelt: Orbánéknak egyszer vége lehet, de azt az országot ők sem kívánják - vagy nem hangoztatják, amit én szeretek. Szeretnék.

Az én liberalizmusom sokkal szikárabb volt annál mindig, mint hogy a bármilyen irányú kilengéseket támogassam. Nem szeretem a tolakodó, a ripacs üzeneteket, sőt ezektől kifejezetten és zsigerileg ódzkodom. Az én liberalizmusomba nem fért sosem bele a túltolt feminizmus, ahol pozitívan diszkriminálunk, mert az én liberalizmusom csak egyenlőséget ismert, ami olyan mint Bulgakov minősége: nincs belőle […]