Peaky Blinders (Birmingham bandája), 1. évad

Pár éve a sorozatok kiküzdötték magukat a brazil szappanoperák és teleregények státuszából, döbbenetes tempójú növekedést mutatva. Most ott tartunk, hogy hiába tolnak bele mozifilm nagyságú (vagy nagyobb) pénzeket, hiába jelennek meg mozivászonról ismerős fejek a sorozatok nagy része igazából nem (sokkal) jobb, mint az Isaura volt. Ezért jó, amikor az ember olyan gyöngyszemekre lel, mint a  Peaky Blinders.

A szörnyű sorozat-cím fordításról híres magyar tévé képes volt Birmingham bandája néven futtatni a sorozatot, ami több ponton is vacak.

A  Peaky Blinders már a zenéjével megfogott. Aztán, hogy főcíme gyakorlatilag nincs is neki, ez nagyon jó, főcímből ritka a jó, a Homeland például valami eszméletlen tré ebben a műfajban. De a legjobb, hogy úgy tűnt, a tévé előtt ülve esténként, hogy ezt a sorozatot nem csak én élvezem nézni, hanem a színészek is élvezték készíteni. Ami nagy előny és mázli is a Peaky Blinders esetében, mert ezzel sikeresen elfed egy csomó nagyon átlagos, klisés megoldást.

Tetszett, hogy rövid volt. Hat epizód, ami alatt pontosan, sallangoktól mentesen elmeséltek egy remek gengszter sztorit. Tetszett, hogy nem túlhajtva, de kaptunk egy normálisan megalapozott főszereplőt. Tetszett a világháború utáni világ, hogy nem mindenki nyert ezzel a győztesek között sem. Kicsit jobban tetszett volna, ha a női szereplőkkel többet tudnak kezdeni, de a megszokott gengszter macákhoz képest még így is sokkal jobbak lettek.

Nekem főleg a lánytestvér, Ada (Sophie Rundle) tetszett abban a jelenetben, ahol hátraordít a moziban, hogy menjen má tovább a film, ő is Shelbey, még ha nő is. A három női szereplő feladata jóformán annyi volt, hogy elővezessék a korai feminizmust, a fura helyzetet, ahol a háborúból hazatért férfiak cselekvő és öntudatos asszonyokkal találták szembe magukat. Olyanokkal, akik nehezményezték, hogy visszakerüljenek a rokka meg a lábos mögé. (A három közül eddig Grace karaktere volt a leggyengébb.)

A sorozatot azonban főleg a főszereplő, Cillian Murphy vitte el a vállán. Ezt a szerepet neki írták és ő maradéktalanul belakta.

A történet nem új, nincsenek benne meglepetések, de jó nézni. A színészek teljesen rendben vannak, talán ahogy már írtam a női karakterek fejlődhetnének kissé, de lehet, hogy ennyi jutott nekik a lehetőségekből. Kitérnék egy összehasonlítás erejéig a Taboora, mert nagyjából egyszerre néztük őket és egy évszázad különbséggel mutatják be Anglia nyomorultabb részét. A Taboo nagy erényének tartották a Peaky Blinders is az, de nincs benn túltolva. Nem mindenhol és nem mindenki. És ettől az egész sokkal intenzívebb élmény volt. A látvány faktor is sokkal jobb, mint a Taboo esetében, nem tudom hol mekkora költségvetés volt rá, de a Peaky Blinders visszafogottságában is élvezhetőbb, hihetőbb.

Jól lezárt hat részt kaptunk elsőre, úgy elrendezve, hogy ha itt lenne vége, akkor sem maradna hiányérzet, maximum a sajnálkozás. Szerencsére már több évad van leforgatva és jön az új is, azt hiszem a negyedik, szóval csak remélni tudom, hogy a későbbiekben is marad legalább ez a színvonal.

Taboo (Tabu), 1. évad

Sokan valószínűleg azért engedték el hamar a Tabut a kezdeti lelkesedés ellenére, mert látszólag sehová sem tartott a történet, csak még indokolatlanabbul bonyolódott tovább, különösebb magyarázat nélkül. Sajnos az évad legnagyobb hibája, hogy ezeket magyarázatokat feltűnően későbbre hagyták, de ettől függetlenül a Tabu még így is az elmúlt évek egyik legérdekesebb sorozata lett.

Bár én nem engedtem el menet közben a sztorit, de az biztos, az egyik negatívuma a sorozatnak, hogy túl lett gondolva. Az alap konfliktus, a nagy játszma, az új amerikai határok meghúzásánál lényeges földdarab sorsa egy csomó kis, fedő játszma mögé volt elrejtve, de mivel még így is túlságosan kilógott ráborítottak egy adag teljesen értelmetlenül használt vudu/misztikumot. Na ezt már nem kellett volna.

Én szeretem, imádom a szürreális sztorikat. A mágia, a misztikum lelkes rajongója vagyok, a Taboo esetében jó lett volna, ha leleplezik a misztikumot és kiderül, hogy ez csak egy eszköz, bűvészet, szemfényvesztés, illúzió a hős kezében. Jó lett volna egy játéknak, ahol nehéz eldönteni, hogy van-e igazából misztikus képessége vagy nincs. Mert a Taboonak, bár próbálkozik ezzel a narratívával, de nem sikerül a pengeélen táncolás. Így meg szinte az is jobb lenne, ha ez a szál teljesen kimaradt volna a történetből, kannibalizmussal és vuduval, féltestvéri szerelemmel együtt.

[…] a saját szarában gőzölgő 1800-as évekbeli Londont, ahol, miközben az elit éppen kolonizálja a világot, a pórnép a mocsokban próbál valahogy túlélni. És ezt a mocskot fantasztikusan jól adja át a sorozat. Konkrétan a látvány magasan a sorozat erőssége, szinte érezni az epizódok alatt sárral, húggyal, vérrel keveredett londoni utcákat és a legalább ennyire lepusztult lakóit. Nincsenek 24 karátos mosolyok, szolidan elsimuló szarkalábak meg tiszta körmök, ebben a sorozatban mindenki borzalmasan néz ki. És ez így is van jól.

Az biztos, hogy nagyon odafigyeltek a koszra, nem maradt tiszta felület sehol. Se testeken, se a lelkeken. Ebben a sorozatban mindenki mocskos. És itt jön elő újra ugyanaz, mint a misztikum esetében is, hogy el van túlozva az egész, hogy ennyi mocsok már sok. Ami kezdetben megdöbbentő volt, az egy idő után megszokottá válik, később meg már fel se figyelsz rá.

Jonathan Price
Jonathan Price

A Tabu legerősebb részeit az intrika a Kelet Indiai Társassággal és a mellékszereplők adják. A kettő természetesen összefügg valahol. A Trónok Harcában is parádés alakítást nyújtó Jonathan Price a Kelet Indiai társaság vezetőjeként gyakorlatilag lejátszott mindenki mást a sorozatból. A másik nagy kedvencem a főszereplő, James Delaney vegyész bűntársa, Cholomondeley (Tom Hollander, akit tavaly a Night Managerben is láthattunk).

[…] a Hardy család megírta Tomnak a tökéletes főszerepet. James Delaney egyszer sem beszél három mondatnál hosszabban, már ha egyáltalán hajlandó emberi szavakat használni a kommunikációhoz. Cserébe baromi ijesztő, meglehetősen határozott és érthetetlenül jól áll neki a cilinder.

Tudja fene, én ennél azért többet várok el egy főszereplőtől. Nagyon magamra fogok maradni a véleményemmel attól tartok, de énrám nem tett igazán nagy benyomást Tom Hardy alakítása. Volt neki egyféle nézése és azt tényleg remekül hozta bármilyen szituációban, lett légyen az romantikus, agresszív, feszült, nyugodt, sorolhatnám. Aztán nem is nagyon beszélt, ugye, ami még nem lenne akkora baj, mert megtették helyette a második vonalba kényszerített többi színészek, de azért nyolc epizódon keresztül a nagy hallgatagság is unalmassá tud válni.

James Delaney karaktere volt az egyetlen, aki kapott karakterépítős mellékszálakat, plusz szereplőkkel, akik hozzáadtak a személyiségéhez. Borzasztó nagy szüksége is volt rá, mert Tom Hardy önmagában szinte csak megjelent a képernyőn és minden mást a többiekre hagyott. Ha összevetjük, hogy akár a vegyész, akár a komornyik (BraceDavid Hayman alakítása) vagy a Kelet Indiai Társaság lótifutijai mennyivel hitelesebb szerepeket építettek fel sokkal kevesebb időben összevethetetlenül több és minőségibb színészi eszköztárral, akkor az a csinosan viselt cilinder labdába sem rúg.

Szerencsére azért van egy másik karakter és színész, aki még Tom Hardyt is alulmúlta a nyolc epizódban, a féltestvérét játszó Oona Chaplin. De hagyjuk is őt a jól megérdemelt feledés homályában.

Szóval adva van egy ritkán feldolgozott időben játszódó, egyszerre globális és lokális történet, korhű jelmezekkel és környezettel, misztikummal, Tom Hardyval, remek brit színészekkel, vérrel, már-már horrorral és politikával teli sorozat, ahol a hősről lassan kiderül, hogy egyáltalán nem jó ember. Ne igazán lehet még ehhez hasolnó sorozatot mondani, ezért is annyira érdekes, hogy a Tabu mennyire elment az emberek mellett. Egy összeszedettebb, konkrétabb, a saját részletesen kidolgozott világát kihasználó második évad még simán megmentheti ezt a sorozatot. Kár lenne érte, mert ilyen sem történik túl gyakran.

Az első mondattal egyáltalán nem értek egyet. 1814, ez az időszak nem egy regényben, mozifilmben vagy kosztümös sorozatban jelent már meg (a Hiúság vására, például). Szerintem a Tabu azért ment el az emberek mellett, mert se nem jó, se nem rossz, de inkább érdektelen. És ezen semennyi megokolatlan misztikum, koponyát borító mocsok és fura kalap sem segít. Én részemről nem igazán vagyok kíváncsi a következő évadra, lassan az elsőt is elfelejtem.

Orange is the new Black, 1 évad

Vannak sorozatok amiket sokkal jobb nem élőben nézni, úgy értem, hogy hétről hétre követve az új epizódokat. Az Orange is the new black tipikusan ilyen sorozat, éppen ezért nem is bánom, hogy a már több, mint három évvel ezelőtti első évada csak most jutott el hozzám.

Fogalmam nincs milyen lehet egy női börtön, se itthon se az USAban, se a világ bármely más államában és ez a boldog tudatlanság valószínűleg jót tesz a sorozatélménynek. Tőlem akár lehetne ilyen is, épp elég vacaknak tűnik ez is, bár jóval emberibbnek, mint amilyen sztereotípiák élnek bennünk (bennem) ezekről az intézményekről.

A főszereplőnek sincsen túl sok infója, amikor önként bevonul, hogy fiatal(abb)kori botlásáért valamivel több, mint egy évet leüljön. Vannak elképzelései, hogy miként kéne viselkednie és az első részekben a sorozat főleg arra épít, hogy az új hús miként ismerkedik meg és igyekszik beilleszkedni a rendszerbe. Éppen jókor kezd kicsit nagyobb perspektívára váltani a sorozat, mikor elkezdi bemutatni a többi rabot és a történetüket, mert a főszereplőnk egymaga nem lenne képes elvinni a szériát. Nem mondom, hogy rossz lenne, mert azt amit kell megoldja, néha egész parádésan, de ez önmagában kevés. Vagy csak unalmas.

Szerencsére van egy csomó másik alak is, akikkel megismerkedik, és különféle konfliktusokba keveredik. Szépen elindul több, egyéni történet egymás mellett és ezek hol találkoznak, hol csak elvannak magukban, de mindenképpen remekül kitöltik a nem is annyira rövid (55 perces) játékidőt. Börtönőrök, fegyencek, tanácsadók, a börtön vezetése, ezek nagyjából egy világ, de a főszereplő, Piper vőlegénye révén kilátunk a rácsok mögül, egy olyan világba, ahol azzal kell megbirkózni, hogy a másikat elveszted egy nem is annyira rövid időre.

A vőlegényt alakító színész feje elég unszimpatikus volt az első perctől, aztán az IMDB segítségével rájöttem, hogy ő az Amerikai pités srác, Jason Biggs. Most vagy ennyire jó színész vagy szimplán ilyen az arcberendezése, nem tudom de remek választás volt bárhogyan is. Mert szerencsétlen Pipernek nem elég a börtön viszonyokkal megküzdenie, közben egy folyamatos érzelmi hullámvasutazáson vesz részt telefonon és beszélőn keresztül a teljesen egoista vőlegénnyel is. Amikor aztán a vőlegény elkezdi kiadni a börtönpletykákat élő adásban, akkor kezdenek végképp összecsapni a hullámok a lány feje felett.

Pár epizód után kezdett gyanús lenni, hogy az eredeti könyv írója is Piper, rákerestem a neten és beigazolódott a gyanúm: a sorozat alapjául szolgáló könyv visszaemlékezés, memoár. A kritikák szerint a sorozat csak az alapötletet nyúlta és a neveket, a többi már a Weeds alkotójának az érdeme, ha tényleg így van, akkor lehet, hogy kipróbálom könyvben milyen a sztori.

Szóval az első évad jó volt, kicsit döcögősen indult, aztán beállt egy jó egyensúly a fő cselekmény, a mellékszálak, a leszbikus kalandok és a meztelen mellek között. Időközben a sorozat már a negyedik évadán is túl van, lesz ötödik is és biztos, hogy folytatni fogom.

The Last Ship (Az utolsó remény), a harmadik évad

A The Last Ship a harmadik évadára már teljesen meghaladta a címét (ebből a szempontból a magyar fordítás sokkal jobb lett, időtállóbb). Már a második évadban sem voltak egyedül, de mostanra már kifejezetten ez a konfliktus forrása is. The Last Ship (Az utolsó remény), a harmadik évad részletei…

A kedvenc 10 sorozatom 2016-ból

A titkos tervem az volt, hogy idén Top5 bejegyzésket készítek, a sorozatokkal is így terveztem. Aztán elkezdtem megnyitogatni az idei sorozatkritikáimat és a rengeteg böngésző fülből bezárogattam a gyengébbeket. Ahogy végeztem pont 10 maradt, ezt égi jelnek vettem.
Így se lesz könnyű rangsorolni. A kedvenc 10 sorozatom 2016-ból részletei…

Last Ship, második évad

Szimpatikus, hogy ez egy őszinte sorozat, nem akar többet, mint hetente egy estén keresztül szórakoztatni. Nem csinál úgy, mintha több lenne egy katonai limonádénál. A Westworld például sokkal jobb lehetett volna, de belepakolták a csavarokat, az eltolt idősíkokat és ettől nem lett jobb, csak bosszantóbb. A Last Ship meg se próbálkozik ilyesmivel.

Ennek is köszönhető szerintem, hogy gyakorlatilag ledaráltuk a második évadot és jól szórakoztunk rajta. Elég sok karaktert mozgat a sorozat, kicsit furcsa, hogy ezek az arcok jórészt teljesen háttérben vannak, aztán néha előjönnek és egész sokat megtudunk róluk. De nem érdemes arra várni, hogy most majd ők is előtérbe kerülnek, mert 2-3 epizódra újra csak a háttérben tűnnek fel.
Ez elsőre fura volt, ahogy írtam, aztán megszoktam és rájöttem, hogy tök jó. Végül is egy hadihajón vagyunk, ahol mindenki egy rutin szerint cselekszik. Ha nincs más dolga, akkor egyszerűen nem csinál egyebet, mint a háttérben a napi feladatot, aztán megy a kantinba. Cool.

A hajós téma nem nagyon engedi, hogy eltávolodjunk a tengertől, hiába célja ez folyamatosan a legénységnek, igazából nem történik meg soha. Ugyan a második évad jó része a szárazon történik, de leginkább lő távon belül, ahol a csatahajó még fedezni tudja a szereplőket. Innentől spoileres leszek kissé, szóval óvatosan.

Westworld, az 1. évad

Asimov óta a robotok sok újdonságot nem tudnak okozni. Már annak, aki olvasta Asimovot. A Westworldnek sem sikerült kibújnia a Mester köpenyéből. Spoileres leszek, szóval óvatosan.

Úgy tűnik, hogy nagyon gyenge a kreativitásunk, mert a robotos témáknál újra és újra ugyanazok a problémák jönnek elő:

  • vannak-e érzéseik, netán érzelmeik
  • veszélyesek-e
  • képesek-e az önálló döntésre

Minden robotos sztori máshova helyezi a hangsúlyokat, a két lehetséges válasz (igen, nem) közül leteszi valamelyik mellé a garast. A Westworldben az utolsó részig az tetszett, hogy volt bátorsága nem meglépni a döntést. És borzasztóan sajnálom, hogy végül csak elkenték a dolgot.

Lázadnak-e a robotok? Nem. Nemigen.

A Westworld elég hamar letisztázta, hogy a hostoknak nevezett androidoknak nincsenek érzelmeik, nincsenek érzéseik: programjuk van. Viszont az nem volt egyértelmű, hogy Dolores (Evan Rachel Wood) és Maeve (Thandie Newton) saját akaratából cselekszik-e. Ha elég energiát és időt pazaroltál arra, hogy megpróbáld a készítők által összezavart időszálakat helyrerakni, akkor mindkét verzió számos megerősítést kapott.

Hiába minden, a Westworld robotjai programozva vannak
Hiába minden, a Westworld robotjai programozva vannak

A fináléban aztán éppen kezdtem elégedett lenni, hiszen úgy tűnt, hogy Maeve sztorijával választ kapunk, a szökését ugyanúgy beleprogramozták, mint Doloresbe a loopolt önismereti kalandozást. Csakhogy a program szerint Maeve eltávozik a vonattal, nézhetjük úgy is, hogy sikeresen megszökik, de a filmben mást látunk: leszáll a vonatról és elindul megkeresni a lányát.
Na ezért kár volt. Hiszen ugyanott tartunk, mint az első epizód első percében.

Loop, ciklus, útvesztő

Ami tetszett, hogy a robotok tényleg programszerűen viselkedtek. Újraindultak és ugyanazokat a beszabályozott köröket rótták. Természetesen nekem is megvan a nagy kérdésről a saját véleményem, szerintem a robotok nem lesznek soha képesek teljesen önálló döntéshozatalra. És azt is gondolom, hogy finomságokkal soha nem lehet majd átlépni a programozásbeli tiltásokat.

Lehet, hogy nem vagyok egy mátrix dekás, de annyira azért értek a programozáshoz, hogy tudjam, ha egy valamit megtiltasz, és minden mást azon belül csinálsz, akkor az amit megtiltottál soha a büdös életben nem fog megtörténni. Éppen ezért, ha egy robotot úgy programozol, hogy nem ölhet, akkor (és itt a lényeg, az írásban, szóban is megjelenő kitétel, a ha és az akkor) nem fog tudni ölni. Az ilyen kaland-fikciókban persze beemelnek olyan dolgokat, amik ezt felülírják: érzelmek például, de ez logikailag lehetetlen. Csak akinek fogalma nincs egy program kérlelhetetlen logikájáról tudja elképzelni, hogy vannak árnyalatok, finomságok és ebből nyíló kiskapuk.
Az persze egészen más kérdés, hogy mi történik akkor, ha nem tiltod meg az ölést. Csakhogy ezekben a sztorikban ez szokott az alap lenni.

Szóval a Westworld ügyesen nyúlt hozzá a Frankenstein-komplexushoz, a robotjaik sokkal asimovibbak voltak, mint bármelyik, amit mostanság láttam. (Beleértve az Én, a robot című Asimov könyv feldolgozást is. Szégyen!)

TWD 7 évad eddig (inkább unalmas)

Nagyon-nagyon vacakul nyitott a Walking Dead idei évada és az az igazság, hogy azóta se bírt igazán magára találni a sorozat. Voltak eddig is teljesen illogikus lépések néha,

máig nem tudom elhinni például, hogy Terminus létét csak a börtön után kezdték felfedezni, viszonylag közel voltak egymáshoz

de akkora baromság, mint a legfrissebb, 5. epizódban talán még egy sem volt. Innentől spoileres leszek, szóval óvatosan. TWD 7 évad eddig (inkább unalmas) részletei…