Leltár ’25: III. Tombol a selejt

Nagyon könnyű mindent a politikára fogni, és meglapogatom a vállamat, mert rendszeresen felhívom arra a figyelmet, hogy a politikusoknak mi adjuk meg a lehetőséget és a hatalmat. Lehet nyavajogni, hogy jaj, de woke / náci / libsi / konzi – mindenki válassza ki a magáét –, de hát mi, választók, adtuk nekik a felhatalmazást, hogy képviseljenek minket. Erről van egy jó sztorim egyébként.

Tavaly, amikor az aktuális 4%-os gazdasági növekedés helyett Nagy Márton szakértelme olyan 40% körüli élelmiszer-inflációt hozott, én az ajtónkban álltam, és a Tesco futárral beszélgettem, miközben kifizettem neki a kiszállított bevásárlást (itt utalnék vissza az előző fejezet „mindenki a saját szintjén nyomorog” mondatára). Szóval megkaptam a blokkot, ő pötyögi be az összeget a bankkártya-terminálba, és kiszakad belőle, hogy mennyire durva, nem is rendeltem semmi különöset, aztán hatvanezer forintot kér el most tőlem. Csendesen megjegyeztem, hogy köszönjük meg pártunknak és kormányunknak, hiszen magunkra vethetünk, mi szavaztuk meg őket. – Én aztán nem! – nézett rám, és valódi düh volt az arcán. Nagy barátságban váltunk el.

Nem kell Nagy Mártonig menni persze, hogy az alkalmatlanság ékes példáit nap mint nap megtapasztaljuk. Nagy Márton nem egy kivétel a mai vezetők és alkalmazottak közül, hanem pontosan az átlagost hozza. Az inkompetenciája persze sokkal több ember életére hat ki, mint a többi lóti-futi senkié, ezt aláírom.

Érdekes dolog, amikor szembekerülsz ezekkel a kontraszelektált emberekkel, és csodálkozva figyeled, ahogy működnek. Tényleg olyan érzés velük egyeztetni, közös dolgokat intézni, mintha egy csetlő-botló, nem is annyira értelmes általános iskolással kéne kompromisszumra jutnod. Ezek az emberek meg vannak győződve arról, hogy igazuk van. Soha a kétely leghalványabb fuvallata nem csapja meg őket, hogy esetleg lehetne máshogyan is. És ez megy mindenhol az országban. Egyrészt ez a NER-nek jó, az ilyen típusú emberek ugyanis hasra esnek a pozíciótól.

Ha valakinek nagyobb a plecsnije, akkor ő az Isten. Isten, mert szeretjük, mindenhatónak gondoljuk, és közben féljük. A „féljük” itt az igazi zsigeri rettegést jelenti. A kiszolgáltatottság teljes tudásával, hiszen azt ők is érzik, hogy ezzel a tudással, ami nekik van, csak egy ilyen közegben lehetnek sikeresek. Máshol nem, ha innen kizuhannak, nekik végük van.

Tombol a selejt – ahogy Konrád ex-kollégám mondta, miközben idegesen szívott egyet a cigijéből, aztán mindig hozzátette: Nácizmus. Szintiszta nácizmus!

Ez nem újdonság a kompországban

Vannak azok a mostanság sokat hallható vélemények, hogy Kétezer-huszonöt Magyarországa olyan, mint a Kádár-kori Magyarország. És erre kiegészítésként szokták mondani, hogy bár még az is jobb volt, legalább működött! Egyrészről akkor olyan vagy rosszabb? Másrészről meg a Kádár-kor sem véletlenül bukott meg. Ilyen kellemes történelmi távlatból könnyű elfelejteni a nehézségeket, és csak a „szépre emlékezni”.

Burzsoá Nyugdíjasok – Kádár János

Burzsoá Nyugdíjasok – Olcsó játék hülye gyerekeknek albumon lévő Kádár János száma .

Egyvalamiben biztosan van igazság: azok a folyamatok, amik a mai állapotokhoz vezettek, már akkor is megvoltak. Hogy akkor alakultak-e ki? Szerintem nem, elég elolvasni a monarchia korabeli novellákat, verseket, esetleg tárcákat. Pont ugyanazok a gondolatok jelennek meg bennük, mint a maiakban.

Magyarország mindig is Janus-arcú volt. Egy nagyon szűk réteg, akit nálunk nyugatosnak szokás nevezni, képviselte a progressziót. Ezt a réteget a többség általában gyanakvással és jobb időkben csak enyhe undorral figyelte. Ezen az sem segített, hogy ez a réteg nagyrészt a betelepült németekből, zsidókból és egyéb nem magyar nációkból állt. Az, hogy őket ez nem zavarta, és magukat magyarnak gondolták, nem változtatott semmit.

Még mindig egy konzervatív-paraszti társadalom vagyunk, az értelmiség egy szűk réteg, akiket állandóan ellenségként kezel a „nemzet”.

Egyébként is, mi az, hogy magyar? Mert hogy genetikailag nem vagy magyar, az biztos. Olyan nincs. Érzelmileg és kulturálisan tudsz magyar lenni, sehogy máshogy (ez lehet a nemzet alapja). Ahogy öregszem, számomra a magyarságom – ami nekem mindig is fontos volt – a kultúrára korlátozódik. Az viszont egyre fontosabbá válik.

Magyarnak lenni irodalom.
Versek.
Színdarabok.
Zene.
Újságcikkek.

Esterházy, mondjuk. Ha tudnék olyan jó magyar lenni, mint ő, akkor lehetnék elégedett.

A másik Magyarország kiábrándító. Sekélyes, alpári és végtelenül dedós. De itt él ő is velünk, és mivel érzi a gyengeségét, hogy egy selejt, ugye, ezért utálkozik. Haragszik. Nem jobbá akar válni, hanem ki akarja iktatni a progresszív Magyarországot.

Elüldözéssel.
Kitelepítéssel.
Dunába lövéssel.

A lényeg, hogy ne legyen. Ha nincs jobb, akkor ő marad. Akkor ő lesz a jó. A legjobb.

A toleráns és az intoleráns harcában nem nehéz eredményt hirdetni. De a remény, amiről éppen az elmúlt hetekben írtam, még mindig megvan, hogy az általam jónak gondolt Magyarország újratermeli magát. Szívósan, újra és újra nekigyürkőzik.

És ez jó

Igaza lesz Herdernek?

Ha ez nem lenne, akkor Magyarország elveszne. Ma sokkal nyomasztóbban közeli a Herderi jóslat, mint a 18. század végén. Herder idejében a nyelv és a kultúra felülről irányítva fogyott. Ma, ha körbenézel, a nyelvünk egy nagyon erős kihívás előtt áll – újjáalakul. Amit hunglisnak hívunk, az egy-két évtizeden belül az új magyar irodalmi nyelv lesz, és ez ellen lehet küzdeni, de megállítani nem lehet.

Nekem sem tetszik. Nem tetszik, sőt kifejezetten kiráz a hideg, amikor hallom beszélni a gyerekeimet, és rendes magyar szavak helyett az angolt illesztik a mondataikba. Ja, kemény, mondhatnám – de hát a mondatomat nyitó „ja” sem igazán ősmagyar nyelvemlék, ma már senkinek nem tűnik fel.

Évekig vitáztam azon, hogy jó könyv-e A kőszívű ember fiai. Szerintem jó. Aztán rájöttem, hogy nem értik a mai olvasók. Szerintem a Kőszívű nem egy intellektuális kihívás, könnyen olvasható és élvezetes stílusú regény. De hát én egész kiskoromtól ilyen szövegeken nőttem fel. Nem próbáltak megóvni a szellemi kihívástól azzal, hogy „nem vagyok érett még rá”. Nem voltam az. Egy csomó mindent csak később, újraolvasva értettem meg, de el tudtam olvasni, meg tudtam és tudom érteni a magyar nyelvet, akár az 1700-as, akár a 2010-es években írták. Nem magamat akarom fényezni, de ezzel a tudással egyre kevesebben vagyunk. Hogy ez egy értékes tudás-e Kétezer-huszonötben? Számomra igen, másoknak nem.

Ma mindenkit megóvni akarunk a nehézségektől, és nem akarjuk megtanítani kezelni és megoldani őket. Ez a hanyatlás alapreceptje.

Tekinthetjük úgy, hogy van egy ó-magyar nyelv, és most kialakul egy új magyar. Az új magyar nyelv kialakulása egyébként teljesen beleillik a nemzetünk könnyebb irányba mozdulásába. Az angol, ahogy mi látjuk innen, a leginkább középfok környéki tudásokkal, egy nagyon egyszerű nyelv a mienkhez képest. Magasabb tudásra meg olyan kevesen tesznek szert, hogy az angol árnyaltsága már nem hat ránk – mármint ránk, társadalomra. Én is kedvelem az angolt a munkámban. Ellentétben a mi nyelvünkkel, ez az egész ragozás dolog praktikusan használhatóvá teszi. Egyszerű, rövid szavakkal operál. Értem a miértet, de nem szeretem.

Kétezer-huszonöt Magyarországán az állam szóban a magyar kultúra fő védelmezője, de hozzáteszi a nemzeti jelzőt, és ezzel ki is zárja a progresszív, a nyugatos magyar magas kultúrát. Az számukra kényelmetlenül más. Nem megbízható, mert nem fél tőlük, a selejttel ellentétben a pozíció nem hat rá. A rossz hír a magyar kultúrának, hogy bármi is történik a jövőben, a NER után – legyen az bármikor is – nem a progresszív gondolat fog hatalomra kerülni. Még sokáig.

És lehet, hogy mire egyszer, talán (!) ilyen vezetése lesz az országnak, az pont azért lehet majd, mert már nincs meg a helyi íz, a helyi kultúra.

Gondolkodjunk el egy olyan Magyarországon ahol sosem volt Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Radnóti Miklós vagy Weöres. Magyarok lennénk nélkülük?