2020. november 13. 11:23

Milyen országban akarok élni?

Azért jó leírni néha, szépen és összeszedetten, de főleg mindenkinek értelmezhetően, hogy milyen országban nem akar az író élni, mert az kirajzolja azt is, hogy milyenben szeretne. És az már egy nagyon-nagyon nagy lépés előre, ha valaki tudja mit akar, nem csak érzi. Rendkívül fontosak az ilyen számadások (magunkkal, másokkal, egyremegy).

Azért jó megosztani ezt másokkal is, mert nem baj ha látod, hogy mások mit gondolnak az éppen aktuális dolgainkról. Mondjuk ki: a politikáról. Szerintem mi egy olyan világban élünk ugyanis, ahol nem nagyon tudjuk, hogy mások miket gondolnak. Én elég sokat szoktam politizálni és meglepetések érnek hozzám elég közelállók részéről is néha, pedig az a benyomásom, hogy őket aztán nagyon ismerem. Az eszük járását.

Ezeken a blogokon időről időre leírogatom, hogy én milyen világot, országot szeretnék és elég markánsan el szoktam mondani, hogy ki hülye, gazember, akár hazaáruló az én olvasatomban. Úgy is tűnhet, hogy általában mindenkivel elégedetlen vagyok, ami túlnyomórészt persze igaz is, de van néhány aktor, akit azért nagyrészt el tudok fogadni. Csak arról ritkán írok.

Nem vagyok közéleti személy, sem művész, vagy bármely okból ismert ember. A személyes véleményem nem formál a világon.

Foglalkozom a közügyekkel, a politikával, de nem szoktam már posztolni ezekről, mert nem érzem úgy, hogy lenne értelme. De ezt most leírom, különben megbolondulok a tehetetlenségtől.

Nem akarok egy olyan országban élni, és nem szeretném, ha a gyerekeim egy olyan országban nőnének fel, ahol a kormány egy 10 éve tartó ámokfutás megkoronázásaként akkor, amikor egy világjárvány idején a legnagyobb szükség lenne arra, hogy félretegye a saját hatalmi játszmáit, magára hagyja az embereket. Magára hagyja és közben tovább lopja. A lopást a sunyi kis törvényeivel legalizálja és érinthetetlenné teszi. Ahol a miniszterelnök baráti köre, családja és talpnyalói rendelkeznek a közpénzek felett, amiket tőlünk lopnak el és amik elvesztik közpénz jellegüket. Ahol a hatalomnak, ha kell valami, akkor jön és elveszi.

Nem akarok egy olyan országban gyereket nevelni, ahol emberek százezrei maradnak segítség nélkül, miközben tönkremennek anyagilag, egzisztenciálisan. Hiszen például azért fizetjük a közterheket, hogy amikor baj van, abból segítsenek nekünk.

Nem akarok olyan országban élni, ahol a miniszterelnök nem szolgál, hanem vezénylő tábornokként, népünk vezetőjeként tetszeleg. És annak is nagyon rossz.

Nem akarok egy olyan országban élni, ahol gyerekeket fosztanak meg a lehetőségtől, hogy szerető családba kerüljenek, miközben felnőttek tömegeit fosztják meg attól, hogy szülővé váljanak, csak azért, mert nincs házastársuk, bármilyen okból. Nem akarom, hogy a gyerekeim azt lássák, hogy van, aki úgy gondolja, hogy a hatalom mondhatja meg bárkinek, hogy kit szerethet, kivel élhet és hogyan lehet boldog, illetve ez esetben hogyan nem… ahol nem csak, hogy vannak egyenlőbbek az egyenlőbbeknél, hanem vannak nem egyenlőek. Vannak a magyarok és vannak a melegek. Frászt kapunk egy mesekönyvtől, de az, hogy valaki könyveket tépszét és darál be, az rendben van. Ahol egyetemek és a tudományos élet autonómiáját felszámolják, azt is meg akarják mondani, hogy miről szóljon a kultúra, miről kutasson egy kutató.

Nem akarok olyan országban élni, ahol a keresztény értékekre hivatkozva követik el nap, mint napa legkeresztényietlenebb dolgokat, amit csak el lehet képzelni. Családokat szakítanak szét, lakoltatnak ki, a hajléktalanokból bűnbakot csinálnak.

Nem akarok olyan országban élni, ahol egy populista vezető, diktátorokhoz illő módon úgy őrzi meg a hatalmát, hogy nem létező ellenségeket kreál és eljátssza, hogy megvéd bennünket. Mindezt a mi pénzünkből. Rengeteg pénzből.

Nem akarok olyan országban élni, ahol elnézzük, hogy valaki bántalmazó, és nem védjük meg az áldozatokat. Sőt, direkt keresztbe is teszünk a védelmüknek.

Nem akarok olyan országban élni, ahol az, aki csak a mindenhol elérhető tv, rádió adáshoz, újsághoz jut hozzá, annak fogalma sincs arról, hogy mik történnek valójában, mert cenzúrázva van még az is, hogy a riporter milyen szavakat használhat.

Nem akarok olyan országban élni, ahol egy falábú focista többet keres, mint egy kiváló tanár, vagy kiváló orvos, vagy szinte bárki, aki tisztességesen végzi a munkáját. Nem akarok több stadiont se.

Nem akarok olyan országban élni, ahol a kórházakban nincs elég orvos és ápoló, az iskolákban nincs elég tanár, az óvodákban nincs elég óvónő.

Nem akarok olyan országban élni, ahol embereket, köztük gyerekeket éheztetnek a határon.

Nem akarok egy olyan országban élni, ahol az “Operatív törzs, aminek a hiteles tájékoztatás és kompetencia lenne a dolga, egy kabaré, amin mégis inkább sírni lenne az embernek kedve.

Nem akarok olyan országban élni, ahol a miniszterelnök azt hazudja egy világjárvány közepén, hogy aki beteg lesz, azt meggyógyítják, majd egy hónapmúlva azt mondja, 50%, hogy megdöglünk, ha kórházba kerülünk. Mármint mi, nem ő.

Nem akarok olyan országot, amiben bármilyen tankönyvben vallási megközelítések vannak. A szabad vallásgyakorlást szeretem.

Nem akarok olyan országban élni, ahol, ha nem fogadom el ezt az álkeresztény, széljobbos, vagy már nem is tudom, milyen szégyent, akkor gyurcsányista vagyok, kommunista, meg libernyák is. És ez utóbbit a miniszterelnök mondja a szájával és még büszke is rá, hogy milyen jól kitalálta ezt. Ahol csak úgy szerethetem a hazámat, ahogy nekik tetszik.

Nem akarok olyan országban élni, ahol az ország felével el tudták hitetni, hogy a másik fele mind aljas, hazaáruló, akik Gyurcsányt sírják vissza, de legalábbis mind Soros György fizetett gyermekei és unokái személyesen. Akiket gyűlölni kell. Akárcsak a hanyatló nyugatot. Mert népirtó diktátorokkal sokkal jobb barátkozni.

Nem akarok olyan országban élni, ahol olyan embereket, akik arra áldozzák az életüket, hogy mások jogaiért harcoljanak, vagy reménytelen helyzetben lévőkön segítsenek, megbélyegeznek és ellehetetlenítenek, közutálat tárgyává teszik őket.

Nem akarok ilyen országban élni és nem akarom, hogy a gyerekeim ilyen országban nőjenek fel. Aki elmegy, azt megértem.

De én nem akarok elmenni. Mindezek ellenére szeretek itt. Azért sem megyek el. Menjenek el ők. És el is fognak.

A fent linkelt Facebook bejegyzés összefoglalja számomra is, hogy miként szeretnék élni, nem meglepő, hiszen aki írta azzal töltöttem el az elmúlt 20 évemet. Nagyon jó, tűpontos meglátások egy becsületes embertől, de egy kiegészítést tennék hozzá, mert nekem úgy kerek:

Leírni, hogy miként szeretnék élni és milyen világot látnék szívesen magam körül azért is jó, mert tarthatunk egy önvizsgálatot, hogy mennyit teszünk meg mi magunk ezért a célért. Attól tartok, hogy mainapság az emberek nagy része nagyon elnéző magával ilyen szempontból. Meghoznak olyan kompromisszumokat, beállnak olyan dolgokba amiket elég kicsiknek éreznek ahhoz, hogy az még elcsússzon. Elcsússzon nem csak a társadalom, hanem a saját belső zsinórmértékük szerint is. Sőt, hülyeségnek érzik ha más nem hozza meg ezeket a kompromisszumokat. (Személyes tapasztalat a közelmúltból.)

Pedig ez az a pont amit sosem szabad átlépni, mert onnantól már minden elúszik. A mi társadalmunkra nagyon jellemző, hogy ezeket a kis gerinctelenségeket még hősiesnek is tartjuk. Jól kijátszottunk valamit, ügyesen úgy csináltunk az előnyért mintha, és lehetne sorolni a végtelenségig. Felmentést kapunk társadalmilag, összekacsintunk, ettől még aludjál nyugodtan, elnézzük, kölcsönösen.

És aztán oda jutunk ahol most tartunk. Pedig ez még egy istenes pont. Egy olyan pont ahol még van visszatérés. Csak újra gerincet kell növeszteni (mindenkinek, nem csak a másiknak, neked is). Ez az alap és nem a közös lista: magaddal szembe tudsz nézni a tükörben, őszintén, akkor léphetsz tovább  a többiekre.