Biciklizni a biciklizés öröméért

Árpi megpróbálta megjavítani, hidegvágóval, de ez sem használt a dolognak. A biciklizésnek azért nem mondtam búcsút. Apuék egyik barátja nálunk hagyott egy verseny biciklit. Igazi verseny bicikli volt, nem csak olyan mindennapi kerékpár, amire rátettek egy verseny kormányt. Viszont évekig állt a fészerben és teljesen le volt rohadva.

Új bicikli(k)

Apu felpakolta és elvitte Pécsre egy szerelőhöz. A kék bicikli esete után azt hiszem nem akart túl sok anyagit beletenni a projektbe, így a váltókat nem újította fel, azok lekerültek és ezzel együtt a hátsó kerék is kontrás agyat kapott.

A régi vázat lefújták Apu munkásai, vett valami elképesztő színű világító-narancs festéket, ez volt az alap, a csatlakozásoknál mély fekete fedőréteget kapott. Kicsit megfolyt itt-ott a narancs, de messziről és hunyorítva nagyon menő gép volt. Még a patkófék hiányával együtt is.

Az igazi előnyét akkor nem is fogtam fel: állati könnyű váza volt. Igazi verseny kerékpár volt, minden ponton könnyítették és még Apu drasztikus beavatkozásai után is fele súlya volt, mint az átlagos bringáknak. Hogy mégsem használtam sokáig, annak több oka van.

Egyrészt Pécsen is elkezdtem biciklizni és kaptam oda egy fehér férfi vázas biciklit. Ezt hamar átadtam Apunak mert kaptam inkább egy használt váltósat, majd egy Mountain Bikeot. És itt jutottunk el odáig – hosszú csapongás után – amiről írni akartam.

A ’90-es évek elején nem csak én bicikliztem már a családban, hanem a szüleim is. Hogy ebben mekkora szerepe volt Apu amszterdami útjának csak sejtem, de elkezdtünk kirándulni biciklivel. Ezek akkoriban nem sokban különböztek a gyalogtúráinktól, csak most nem a mezőkön haladtunk, hanem Zala, Somogy és  a Balaton-felvidék töredezett aszfaltján. Meg persze a Felső-Tiszánál, ahova rendszeresen visszajártunk.