Wass Albert: A funtineli boszorkány

Az, hogy Wass Albert munkássága nekem 36 éves koromig kimaradt sokban köszönhető annak, hogy a szerző alaposan átpolitizált jelenség. Túl sok olyan ember tukmálta rám, akikkel nem vagyok egy platformon és nem igen csináltak belőle titkot, hogy meggyőző erejűnek érzik. Pedig egy valamiben biztos vagyok, 36 év tapasztalata alapján: a politikáról csak vitatkozni lehet, de soha nem fogod elérni, hogy a másik fél megváltoztassa a véleményét.

Tavaly ősz elején jött szemben velem újra Wass Albert, egy TGM szösszenet formájában, amin bár mosolyogtam (lásd fentebb), de mivel nem ismertem az alapanyagot ezért nem nagyon foglalkoztam volna vele hosszabban. Azonban a családban is előjött A funtineli boszorkány, hogy a sógorom rokona volt, vagy mi. Elég hosszan beszéltek róla. Aztán újra előkerült idén januárban a téma, szintén egy családi rendezvényen. Akkor jelen volt anyám is, aki velem ellentétben még hisz abban, hogy az emberek véleményét érveléssel meg lehet változtatni (csuda, hogy mennyi barátja van pedig!) és ő mondott ezt-azt Wass Albertről és a regényről is. Ezen az estén döntöttem el, hogy akkor én ezt most már elolvasom, nem járja, hogy ez kimaradt. Középszerű lektűrt úgyis rég olvastam, hátha szerencsém lesz.

Azt el kell mondanom, hogy a középszerű lektűr egy elevenbe vágóan pontos kritika. Ez a könyv nem több és nem kevesebb. Két oldalanként csap szemközt valami coelhoi bölcselet, miközben ügyes tollú tájleírásból minden lapra jut bőséggel. Nem akarnék megsérteni senkit, de akinek ez valami mély mondanivalót hoz, az üljön vissza ötödikbe az iskolapadba.

A könyv legnagyobb erénye, hogy átsüt rajta a természet szeretete és az Erdély iránti rajongás. Nem tudom, hogy a nagyapám olvasta-e A funtineli boszorkányt, de azt gondolom, hogy neki tetszett volna, nagyon szerette a hegyeket. Miközben olvastam a könyvet sokszor eszembe jutott. De nem csak a tájleírások miatt jutott eszembe, hanem mert úgy tűnt Wass Albert és Ő megtalálták volna a közös nevezőt a modernizmus bírálatában is. Ugyanaz az ítélkezés vonul végig a három köteten, amit az autópálya építéskor a Nagyapámtól is halhattam. „Miként veszik el az újításban valami jobb és régi dolog.” Én mindig nyitott voltam az újra és ugyan hajlamos vagyok a nosztalgiára, de a fejlődést mindig jó dolognak éreztem, így aztán A funtineli boszorkány örök borongása a „régi idők” elmúlásán nem hatott meg.
Viszont rövid idő után, ilyen töményen adagolva, óhatatlanul ellenszenvesé vált.

És ott volt a nyelvezete. A legtöbb tájszót egy-két említés után ha más nem, akkor kikövetkeztettem, de ott volt az üver. Rengeteget használta és a szövegkörnyezet alapján csak egyre nagyobb káosz lett a fejemben. Az első Google keresés se sikerült igazán, aztán összetettebb keresési formával sikerült egy épkézlábnak ható megoldást találni: kiszáradt patakmeder. Tudja fene, legalább egyszer említhette volna így is.

Wass Albert nagyon máshogyan gondolkozhatott, mint én. A regény egy kiáltvány a predesztináció mellett. Szörnyen ellenszenves volt, ahogy a szereplők megadták magukat a sorsuknak és aki esetleg megpróbált kilépni ebből a meglehetősen szűk látókörű, paraszti világból azt megvetették. Megvetették, ahogy a nőket is. Ebben a könyvben nincsen egy szimpatikus nő alak. Mindenki gonosz, irigy, rosszindulatú.

Úgy ültem le megírni ezt a kritikát, hogy elhatároztam én az őszinte véleményemen kívül igyekszem majd valami pozitívat is képernyőre vetni. Gyarló vagyok, egyszerűen hiába csűröm-csavarom a  szót: nem megy. A funtineli boszorkány nem csak rossz volt, hanem szörnyen érdektelen is. Túlzottan ideologikus, leginkább közhelyes. Olyan nagyon szerettem volna, hogy ne így legyen, tényleg, de ami pocsék, az pocsék.

(Borítókép: http://www.hipparion.ro)