Tom Dowd: Vakító fény
A Vakító fény egyrészről izgalmas Shadowrun-akció regény, de jórészt a szerepjátékhoz készült háttér könyv. Az utóbbi sokat levon az élvezeti értékéből.
A múltkor újraolvastam az LX-IRt és ahogy akkor írtam is rájöttem, hogy létezik folytatása a sztorinak, a Vakító fény. Viszonylag rövid kutatás után beszereztem ezt a kötete is és másfél nap alatt átrágtam rajta magam.
Spoiler-veszély! Nem csak erre a kötetre, hanem az LX-IR-re vonatkozóan is!
A Vakító fény sokkal gyengébb regény, mint az LX-IR. Tom Dowd, ahogy a fülcím is tájékoztatt, a Shadowrun RPG egyik alkotója és sajnos ez a minősége átüt a regényen is. A moly.hu értékeléseit átfutva Noro elvtárs ezt írta:
Szerepjátékban ritka, hogy egy nagy világmegmentős történetből jó regény szülessen. A Vakító fény az elenpélda. Dowd, aki egyébként a Shadowrun egyik megalkotója, a jelek szerint írni is tud.
Na ezzel én nem értek egyet. 🙂 Szerintem pont, hogy nem tudott kitörni abból, hogy egy háttérvilágot akart építeni a Shadowrunnak. Az LX-IR esetében ez a tabló-jelleg nem volt jelen, míg itt néha konkrétan úgy éreztem, hogy a vaskos szabálykönyv kicsit rücskös papírját lapozom. A másik gyengesége a műfajából adódott, és itt most a folytatásra gondolok, így aztán ezt igazából nem is lehet komolyan felróni a könyvnek. Az első lapok után már tudni lehetett olvasóként, hogy újra a rovar szellemek állnak a háttérben. Már az LX-IR sztorija után vagyunk és itt teljesedik ki a teljes összeesküvés, ami Seattleben egy helyi problémának tűnt, az Chicagoban már egyértelműen világméretű invázió. Az Egyetemes Testvériség az LX-IRben még létezik, itt már felszámolták, de a romjain virágzik a rovar-szellemek társadalma.
A főszereplő, Kyle Teller pontosan az ellentéte Dirk Montgomerynek. Nem határolódik el az árnyvilágtól, hanem benne él, és egyáltalán nem világi, hiszen hermetikus mágus. Rengeteget megtudunk a Shadowrun íróinak mágia elképzeléseiről ebből a könyvből, ami nagyon jól jött volna 20 évvel ezelőtt, amikor megpróbáltunk Shadowrunt játszani, most sokkal inkább feleslegesnek tűnt.
[su_box title=”Reklám (x)” box_color=”#E3E3E3″ title_color=”#282828″ radius=”0″] [/su_box]
Mitől jó a Vakító fény?
Egy szóban összefoglalva: izgalmas.
Bővebben: egy nagyon fordulatos akció-sztori, ahol állandóan meglepetésként ér, hogy mennyire nem kiszámítható semmi. Az elvileg profi szereplők, akik kezdetben meglehetős nyugalommal intézik a szituációt folyamatosan pofára esnek és a könyv nem is igazán nyugtat meg a végkifejletet illetően. Nyomokban sem tartalmaz olyan elemet, amit happy-endnek lehet magyarázni, a főhős borzalmas veszteségeket szenved és míg az LX-IR-ben ez elsősorban testi, addig a vakító fény Tellerének veszteségei nem pótolhatóak egy kiber-végtaggal. A rovarokról nem tudjuk, hogy sikerült-e legalább helyi szinten végzetes csapást mérni rájuk, de ezzel már nem is foglalkozunk.
Ahogy a főszereplő harca egy pillanat alatt értelmetlené válik már vége is a könyvnek. Az ő mentőakciója nem jár sikerrel, innentől az árnyvadászat értelmetlené válik. Rövid fél oldal alatt le is zárja az író a könyvet, ami rengeteg kérdést hagy nyitva (és feszültséget levezetetlenül).
A Vakító fény egy jól sikerült háttér-regény a Shadowrun szerepjáték játékosainak. Rengeteg érdekes háttéradatot, és játékmechanikát láthatnak működés közben. Ha nem játszol, esetleg sosem érdekelt a szerepjáték, akkor ez valószínűleg nem a Te könyved, mert sok helyen száraz, amit nehezen feledtet az amúgy tényleg jó sztori-alap. Én örülök, hogy elolvastam, mert teljesen új megvilágításba helyezett számomra pár dolgot, amit évekig nem értettem vagy eszembe se jutott.
(A borítóképet itt találtam, azon kívül, hogy Shadowrun fan-art semmi köze nincs a könyvhöz.)