Eltelt vagy két hét mióta befejeztük az Orange is the new Black második évadát, de csak most jutott annyi időm, hogy a vázlatból helyrepofozzam ezt a rövid blogbejegyzést.
Az Egyenjogú rítusok a Korongvilág sorozat harmadik kötete. Egy nyolcadik fiú nyolcadik lányáról szól, igen itt a hiba. A nyolcadik fiú nyolcadik fia korrekt bűbájos lenne, dehát lány! Ővele most mi lesz?
Nagyon nehéz önálló könyvként tekinteni a Mágia fényére, hiszen a lezáratlan Mágia színe regény(?) után folytatódik közvetlenül. Talán inkább egy kétkötetes könyvként kéne nézni őket.
A Homeland hatodik évada hiába tért vissza az Egyesült Államokba már egy nagyon más sorozat, mint ahogy indult. Az 5. évad Berlinje után azt vártam, hogy majd az USA háttér megadja azt a pluszt, amit fájón hiányoltam az előző évadból. Végülis megadta.
Új szerzőt megismerni mindig izgalmas mulatság. Grecsó Krisztiánt a Jelmezbálon keresztül fedeztem fel és biztos vagyok benne, hogy jó barátok leszünk. A könyveivel.
Elég sokat szidtam már a The Walking Dead-et az elmúlt évben. A hatodik évad kifejezetten gyatrára sikerült és a tegnap előtt lezárult hetedik is csak egy paraszthajszállal lett jobb. Megpróbálok erre a paraszthajszálra koncentrálni.
Terry Pratchett a szerepjátékos, fantasyn felnőtt generációm Wodehouse-a. Nem vagyok meglepve, hogy A mágia színe értékelései között a Molyon rengeteg közepes vagy olyan található, ami azt írta, hogy nem tetszett igazán neki a könyv.
Múlt század eleji gengszter film? Sorozat? Mi újat tud mondani még ez a műfaj, hát nem sokat, de olyan remek miliőben, élvezetes színészi játékkal teszi a Peaky Blinders, hogy nem lehet nem rajongani érte.
Mennyire lehet unalmas egy női börtön? Mennyire lehet nyomasztó, kegyetlen? Fogalmam nincsen, de az Orange is the new black egy fokkal kellemesebb képet fest róla, mint amit eredetileg elképzeltem.