Kedd

Lassan másfél hónapja nem használom a Facebookot, elég jól kikopott az életemből viszont az Analytics szerint ezzel párhuzamosan a blog látogatottságán is rendesen meglátszik a lépés. Az összes mutató maradt a régi, leszámítva, hogy a Facebook ~75%-kal esett vissza. Ez azt jelenti, hogy a fel-felmerülő korábbi megosztások működnek már csak (gondolom főleg az ezen a napon funkción keresztül).

2018 április vs. 2018 június a Google Analyticsben
2018 április vs. 2018 június

Egyben azt is jelenti, hogy még a saját ismerőseim sem nagyon olvasnak, csak ha a képükbe mászok. :) A Facebook jelentős forgalomterelő eszköz, a fentiekből is látszik, hogy a magyar online térben – sajnos – megkerülhetetlen. Vagy elfogadhatod a forgalomkiesést, mint én is, és vidáman elvagy nélküle.

Hétfő

A feleségem kicsit aggódva kérdezte a hétvégén, hogy nem bánt-e, hogy én nyolc órában dolgozom, ő meg részmunkaidőben.

Engem igazán nem zavar. A rövid verzió szerint azért, mert úgy gondolom, hogy ez jó a gyerekeknek és nekem is, de még neki is. A gyerekeknek egyértelmű, hogy miért, nekem egy csomó dolgot nem kell csinálnom azzal a felkiáltással, hogy ez az ő dolga, azért van otthon. De szerintem jó ez neki is, mert valahogy nem találta még meg azt a munkát, amit igazán szeretne, így legalább letudhatja rövidebb idő alatt a kötelezőt.

Aztán meg ha őszintén megnézzük: egyáltalán nem dolgozik Ő kevesebbet, mint én, csak még ki sincs fizetve érte.

Van ugye a munkája, amit délelőtt meg kora délután el kell végeznie. Home office, oké, de annak nem csak előnye van. Viszont, amikor végez akkor nem Isaurát néz a tévében vagy shoppingol a butikban, hanem takarít, főz, mos meg hasonló nőinek vélt princípiumait teljesíti ki. Aztán oviba rohan a gyerekekért, orvost, gyógytornát, külön órákat intéz. Meg közüzemekkel hadakozik. Ami szintén nem egy leányálom.

A home office meg jól hangzik, de én például megőrülnék tőle nap, mint nap. Az irodába járás egy olyan dolog, ami nem csak keretet ad a munkának, de el is határolja a nap többi részétől. Amikor ott vagyok, akkor az van. Másra nem kell figyelni, kódolhatok, beszélgethetek a kávézóban a kollégákkal, puffoghatok a felesleges meetingek miatt. Az egy felnőtt, önálló élet egy csomó másik emberrel, ami nagyon utálatos is lehet, de alapvetően egy jó dolog. Már ha szereted a munkádat, de én szeretem. Már a munkát, amikor csinálhatom.

Persze van egy dolog, amiben cserélnék vele: a reggelek.

Az én reggelem egy percre pontosan kiszámított rohanás.

Amikor csörög az ébresztő nincs idő nyújtózkodni, meg ébredezni. Ki kell bújni az ágyból, csattogni a wc irányába, aztán irány a konyha, hogy a két gyereknek kakaót főzzek. Az elkészített kakaókat szervírozom a nappaliba, ahol a kölykök ébredeznek a reggeli mesecsatorna és a Legók előtt. Amíg Zsófi igyekszik öltözködésre bírni őket én nekilátok a reggelinek. Kávé főzés (ezt utálom), a tejet bekészítem a mikróba, amikor elkezd forrni a lágytojás alatt a víz benyomom a mikrót, ami így kettős célt szolgál: főz és időt mér a tökéletes lágy tojáshoz. Másfél percem van megkenni a pirítósokat vajjal és sonkát dobni rá, mert közben visít a mikró. Az én tojásomnak leütöm a tetejét, hogy ne főjön tovább a héjában, de Dávidnak ki kell kanalazni egy csészébe és sóval elkeverni. Utána Zsófi tejét le kell fölözni (mert utálja) és tejeskávévá alakítani. Mindez terítéssel együtt 10-15 perc. Ez alatt a többiek oda jutnak, hogy a gyerekek még mindig csesznek öltözködni, de Zsófi meg el kezd sminkelni, amitől én ideges leszek mert kihűl a kávé, meg a tojás, a fasznak igyekeztem tökéletesre csinálni, ha nem bírnak jönni…

Szóval érted, van bennem egy feszültség.

A reggeli végén sietek öltözni, mosakodni, fogat mosni. Aztán rájövök, hogy nem csomagoltam el az ebédemet. Vissza a konyhába. Aztán eltenni a laptopot, a töltőt, az egeret, a plüsst, a macit, a legót, az alvós tigrist, a váltó gatyát, meg ami épp akad. Közben Zsófi sorolja, hogy mit mondjak meg és kinek, aminek a felére egy perc múlva már nem is emlékszem. Vicces kavarodások lesznek később belőle. Aztán jön az, hogy bejutok a nappaliba és a kölykök az esetek nagy részében még nem vagy csak félig öltöztek fel. Nem voltak pisilni, nem szedték össze a cuccaikat amiket visznek magukkal. Ilyenkor úgy érzem, óhatatlanul, hogy egész álló reggel csak én dolgoztam bármit is.

Persze biztos nem így van, szívesen meghallgatnám a feleségem verzióját ugyanerről.

Szombat

Szóval arról akartam írni, hogy a lányom megoldotta, hogy szép keretes történet legyen az óvodás éveiből.

Az az igazság, hogy az első két évben baromi nagy pechünk volt az óvónőkkel. Két nyugdíj előtt álló munkatárs, akiket nagy érzékkel egy csoporthoz osztottak be, úgy, hogy tudták nem fogja végigvinni egyik sem a csoportot. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egyikük magasról beleszart az egészbe, a másik meg nem volt túl rugalmas (a fene tudja, hogy valaha fel tudott-e engedni), nem ragozom, nem ütöttük meg a főnyereményt velük.

A lányom se egyszerű eset, aláírom, de az első két évben minden reggel sírva, vagy sírás közeli állapotban mentünk az intézménybe, az ajtóban úgy kellett lefejteni magamról. Sosem fogom elfelejteni a mantrát, amit minden reggel ébredéstől az elválásig nyomott:

– Integetsz, Apa? Mondd meg Anyunak, hogy nagyon hamar, uzsonna után jöjjön értem. Megmondod, Apa?

És ezt megállás nélkül.
Igyekeztem különféle trükkökkel, rituálékkal, ordítással, fenyegetéssel, kedvességgel, nem sorolom, mindent végigpróbáltam, -tunk, hogy javítsunk a helyzeten. A probléma ott volt, hogy ezt csak mi próbáltuk, a két óvónő ezt csak a mi gyengeségünknek, nevelési inkompetenciánknak és/vagy a lányunk szörnyű természetének tudták be. Az fel sem merült, hogy esetleg ők is segítsenek megoldani a dolgot.

Szóval tavaly ilyentájt a két unalomban kiérdemesült óvónő elment nyugdíjba és a gyerekek érdemtelenül megsiratták őket, viszont kaptak végre egy olyan óvónénit, aki foglalkozott velük, sőt igyekezett, hogy jól érezzék magukat. Cili egész évben vidáman ment az oviba, egy kezemen meg tudnám számolni hányszor volt valami hiszti-jellegű performansz. Idill volt az élet, na.

Aztán most erre az utolsó hétre visszakaptuk a korábbi reggeleinket. Történt, ugyanis, hogy a nyári szünet miatt összevonások voltak, a lányom csoportjánál meg valami érthetetlen okból megcserélték az óvónőket másik csoporttal, szóval nagy kavarások voltak, az új tanerő hasonlóan állt a dolgokhoz, mint a korábbiak, így aztán egyik reggel azt vettem észre, hogy újra a sírás és a fent leírt mantra megy. És ment ez végig, az utolsó napig.

Hát így lett keretes a sztori.

Péntek

Esős, undorítóan ragacsos idő, amikor mozdulatlanul is leizzadsz.

A korábbi naplóimat mindig időjárás jelentéssel kezdtem, valószínűleg tudat alatt a nagyapámat majmoltam, aki Dunaföldváron egy kockás füzetben vezetett naplót. Nem volt túl informatív és elég sokat elmond az öregúr világnézeti és érzelmi prioritásairól a cucc, mert az időjárással kezdte (eső, napos, hány celsius), aztán a Duna magassága következett, majd hogy ki tartózkodik aznap a házban (a kutyával kezdve), ha volt valami világrengető dolog, akkor egy-két sorban arról is írt. Jobban belegondolva nem igazi naplót írt, hanem egy log fájlt vezetett.

A múlt hétvégén egyébként voltunk lent Bandiékkal a nyaralóban, lekotortam a mohát a lépcső tetejéről és igyekeztem kiszabadítani azt a beton csíkot, amit a nagymamám öntetett fel. Belekarcolta egy százas szöggel a dátumot, mert sorsfordítónak érezte (nem alaptalanul), 1989. 06. 16, Nagy Imre újratemetése. Alatta három gyerekkéz, az unokák belenyomhatták a betonba a mancsukat, alatta a szöggel a neveink. Az Andris, ahogy a mellékelt képen is látszik még egész jól kivehető, Bori is nagyjából, Lacust már nagyon kell nézni, meg tudni, hogy hol volt ahhoz, hogy kiszúrd. Aranyos emlék ez, sajnálom, hogy el fog kopni. (Itt lehetne szép párhuzamokat vonni az életünkkel meg a demokráciánkkal is, eltűnünk mind szépen.)

Ez az időjárás jól elterelt az eredeti témától amiről írni akartam: Cili utolsó hetéről az oviban, de akkor ezt eltesszük másik időpontra.

Csütörtök

Vannak még igazi basszameg pillanatok a munkában, amik pár perccel (órával) később visszatekintve leköröznek egy hosszú hétvégés-bebaszós csapatépítést.

Egyszerű feladat, a webáruház egyik funkcióját új böngésző ablak helyett egy kis ajaxos modalban kell megjeleníteni. Rövid előkészítés után jött a pofára esés: desktopon minden okés, de mobilon csak egy üres popupot kaptam. Fél óra keresgélés után csak egyre zavarosabb lett az egész, beszállt a kolléga is. Friss erő, látszott rajta, hogy most majd jól megmutatja.

A végén már a stackoverflow poklait bújtuk, hogy ugyan mi a pöcs lehet, végigtúrtuk a szerver logot is, de semmi. Aztán végül, a legnagyobb elkeseredés pillanatában, amikor csak bután néztünk egymásra, a Laravel fájlok közt feltűnt egy picinyke feltétel: ha nem mobil.

Hogy a tanult kollégát idézzem: baszics!

Hétfő

A töltsünk minőségi időt a gyerekekkel program keretében nekiláttunk a Legokhoz egy hegy-alagút diorámát építeni. Ilyenkor jön jól a 3 év munkaviszony egy vasútmodellező szakboltban.

Az elején érdeklődve álltak körbe, aztán amíg csak kartont vágtunk kezdték elveszteni a lelkesedést. Egy idő után egyedül maradtam a konyhaasztalnál. A Lányom kezdett el visszaszivárogni, amiikor nekiláttam felvinni a kartonpapírra a gézcsíkokat. Megjelent az ollóval és elkezdte felvágni a csíkokat, aztán élvezettel pacsmagolt a ragasztóban.

Mikor kivakartam a ragasztóból magunkat kikevertem a gipszet, amire megjelent a Fiam is. Három ecsettel buzgón maszatolták a kartonra és gézre a gipszet. Mire jól eláztattuk az egészet elkezdtünk konyhapapírból is rétegeket rakni a hegyre. A végén a maradék gipszet ráöntöttük az egész tetejére.

Elégedetten vonultak le, fülig gipszesen, most azt találgatják, hogy vajon reggelre kopogósra szárad-e.

A gyerek projekten kívül is nagy nap ez a mai, újra lett mosogatógépünk. Három év után.