Apuci
Az utolsó most tavaszi. Időről időre telefonáltam neki, de nem igen tudtunk mit mondani egymásnak. Az elején még mindig elmeséltem mi van velünk, de aztán rájöttem, hogy nem nagyon figyel, sokszor félbe is szakított, hogy Apád már mesélte. Szóval szép lassan leszoktam arról, hogy a rutin kérdéseimen kívül mást is mondjak neki. No, ezen az utolsó telefon beszélgetésünkön legnagyobb meglepetésemre ő kérdezett tőlem. Ilyen nem történt azóta sem, hogy a dédunokái születtek. Az érdekelte, hogy miért adtuk el a lakást, mik a terveink. Úgy meglepődtem a szokatlan érdeklődésen, hogy gyorsan el is meséltem neki mindent.
No, jól van. – mondta, ahogy szokta – Akkor szerbusz, Andriskám.
Nem volt soha túl komoly vagy mély kapcsolatom a Nagyapámmal. Ha közös élményeket, mármint kettőnkre vonatkozókat kerestem az elmúlt napokban, nagyon kevés emlék közt tudtam kotorászni.
A legkorábbi inkább egy szokás, nem egy konkrét emlék. Dunaújváros, ebéd után elvonul aludni a hálószobába a szörnyű-sárga csergével borított ágyra én meg megyek vele. Felettünk a fa könyvespolc, rajta a zöld testű hajó makett, lábtól másik könyvespolc, rajta rengeteg kötet. Apuci hátra fekszik, aztán oldalt fordul. Hamar elalszik, én meg szép lassan.
Dunaföldvár, valamelyik nyár. Kitalálja, hogy építsünk ketten madáretetőt. Nem sok mindenbe volt beleszólásom, szívesen fűrészeltem, kalapácsoltam volna én is, de a programban nekem a csendes megfigyelő szerepe jutott, egész a legvégéig, amikor boldogan festhettem be fehérre és pirosra a művet. Nem sokat beszélgettünk közben, de ennek ellenére jól éreztem magam.
Készítjük Földváron a tábortüzet és közben tanítgat, hogy kell megrakni szakszerűen, ahogy a cserkészeknél tanulta. (Azóta is használható tudás.)
Még mindig Földvár. Süti a flekkent a rácson, közben mutogatja hogy hova kell tenni a szalonnát, hogy jó legyen a hús íze. (Valószínűleg a hússütés iránti lelkesedésemet tőle örököltem.)
Dunaújváros, nézzük a tévét. Náluk már van Sky és Super channel. Ül a bordó fotelben, a másikban én kuporgok és valami szörnyű amerikai filmet nézünk a 40-es évekből, angolul, amit egyikünk se ért.
Az utolsó most tavaszi. Időről időre telefonáltam neki, de nem igen tudtunk mit mondani egymásnak. Az elején még mindig elmeséltem mi van velünk, de aztán rájöttem, hogy nem nagyon figyel, sokszor félbe is szakított, hogy Apád már mesélte. Szóval szép lassan leszoktam arról, hogy a rutin kérdéseimen kívül mást is mondjak neki. No, ezen az utolsó telefon beszélgetésünkön legnagyobb meglepetésemre ő kérdezett tőlem. Ilyen nem történt azóta sem, hogy a dédunokái születtek. Az érdekelte, hogy miért adtuk el a lakást, mik a terveink. Úgy meglepődtem a szokatlan érdeklődésen, hogy gyorsan el is meséltem neki mindent.
No, jól van. – mondta, ahogy szokta – Akkor szerbusz, Andriskám.
Nagyon megdöbbentett a halálhíre. Hiába mondta állandóan, nem úgy tűnt, mint aki halni készül. Pár órával a telefon után éppen grill húst sütöttem a tornácon, Cili meg ott ugrándozott körülöttem, hogy kaphat-e egy falatot már végre. Néztem a kis szöszit és azon töprengtem, hogy tessék, itt vannak a gének, májusban még a dédapja sündörgött Balatonon a közelemben mikor sütögettem, hogy húst csenjen a tálról.
Írhatnék szép és nagy szavakat róla, de nem tudok, mert egyszerűen nem ismertem elégé. Általában úgy tűnt, hogy nem nagyon figyel a környezetére, de emlékszem, hogy milyen sokszor kaptam fel arra a fejem, hogy elég találó, olykor humoros megjegyzéseket dörmögött. Csak sokszor inkább nem szólalt meg.
Csendesen élte végig az életének azt a részét, amit én is ismertem. Rendszeres ember volt, aki érezhetően nem találta a helyét a digitális világban. Gyerekkoromban még csak fél-viccesen mondogatta az újításokra, hogy ilyen nekem nem is volt, de már nem is lesz! De egy idő után tényleg lehagyta a világ. Hogy elengedte-e maga mellett, vagy nem tudott lépést tartani vele nem tudom, igazából mindegy is.
Hogy milyen életet, Földet szeretett volna szerintem a legjobban a dunaföldvári nyaraló mutatja. Se villany, se gáz, se csatorna. Petróleumlámpák, esővízgyűjtő fémhordók, palackos gáz. Üveges-csatos szikvíz a faluból, marmonkannás ivóvíz 3 kilométer távról. Borzasztóan ragaszkodott a régi dolgokhoz. Penteléhez, a sömjéni földekhez, épp ezért fura is, hogy mennyire imádta Dunaújvárost, ha valami, akkor pont a város építése barmolta szét az ő gyerekkori világát.
Nekem úgy tűnik, hogy egy konfliktuskerülő, csendes és jó szándékú ember volt egy adag önzéssel nyakon öntve. Sajnálom, hogy elment és főleg Aput sajnálom, aki nagyon szerette. Szép élete volt-e? Szerintem igen: hosszan élt, szép karriert futott be. Nagy családja volt, akik körbevették, fiai, unokái és az én révemen még két dédunokáját is láthatta. Szerette a munkáját, volt pénze rá, hogy utazzon, olvasson, hogy úgy éljen, ahogy kívánt.
Vele együtt elment egy darabja az én életemnek is. Eltűnt egy generáció a családból.