Századok emlékezete

Az elmúlt hetekben – nem meglepő módon – elég sokat gondolkoztam a nagyszüleimről. Gyakorlatilag bárhová mentem, néztem, valahogy ők jutottak eszembe. Nem csak az a kettő, akik most haltak meg, hanem a házastársaik is, akiket már korábban elvesztettünk. Ahogy írtam is a blogon igazából keveset tudtam a nagyszüleim életéről, de azért ismerem a történetüket, meg ismerem az évszázadot, amiben alkottak.

Az ő életükre a 2. világháború gyerekkori élménye nyomott egy meghatározó pecsétet. Az ő gyerekeik már csak hallomásból tudják, hogy milyen a háború, mi, az unokáik pedig még áttételesebben. A harmadik generációnak esélye sem lesz első kézből kapni információkat a nagy világégésről.

Ami baj.

Baj, mert már az én generációm is romantikusan viszonyul a háborúhoz, inkább kalandnak, mint borzalomnak képzeli. Nem mindenki, de sokan. És ez veszélyes. Annyira veszélyes, hogy személy szerint attól tartok, hogy az én gyerekeim majd maguk is átélhetik egy újabb világháború borzalmait. Ugyan nem száz év telt el, nem is száztíz, mint a (változó ritmusban rendezett) római Százados játékokon, de legalább annyira korszakhatár a nagyszüleink generációjának távozása. Lassan ott tartunk, hogy nyugodtan kihirdethetnénk az ünnepet, az új korszakét, azt az ünnepet, amin senki nincs már ott, aki az előzőn részt vett.

Nem is biztos, hogy hülyeség lenni tartani egy ilyet.