És ez jó
A múlt év végén elfogott egy ragadós mélabú. Úgy éreztem, hogy itt Pannónia földjén már megbaszta a fekete fene az egészet. A Tisza persze reménytkelt: Orbánéknak egyszer vége lehet, de azt az országot ők sem kívánják – vagy nem hangoztatják, amit én szeretek. Szeretnék.
Magyarország, ahogy Pajor Tamás már a nyolcvanas években megénekelte: West Balkán. Ő se mondott újat ezzel, Ady nagyon egyetértett volna vele. Nem várom el, sosem vártam el, hogy holland típusú társadalmunk legyen, nem is igen akarnám én azt. Én ezt a West Balkánt kifejezetten szeretem. Kicsit mindenféle. Megélhetsz benne hatalmas mélységeket és magasságokat pár lépésre egymástól. Múltja van, izgalmasabb és mélyebb, mocskosabb és felemelőbb, reménytelenebb, mint a kontinens eminensebb felének.
És pont ezt éreztem, lehet életközépi válság is, hogy ez így elmaradt. A mocsok, a reménytelenebb, az egyszerűbb és bunkóbb eluralkodik, ami meg szép az elefántcsonttornyokba vonul vissza. Hogy egy régi kollégámat idézzem: tombol a selejt.
És aztán jöttek ilyen pozitív dolgok. Januárban elmentem egy Európa Kiadó koncertre a Dürer Kertbe. Egy ideje már egyedül járkálok az ilyen eseményekre, szokás szerint letettem a ruhatárban a nehéz télikabátot, vettem egy sört és a koncertterem falának támaszkodva figyeltem az érkező embereket. Szídtam magam, mint a bokrot, hogy már megint korán érkeztem, nem úszom meg az előzenekart. Ismerős arcok tüntek fel a tömegben, az EK koncertekre még itt Pesten is ugyanazok az arcok járnak. Pár éve a Netflixes sorozat hatására, ahol EK szám volt a főcím megjelent egy csapat tini is, akik gyorsan kikoptak, de azon a januári estén megint volt egy maroknyi olyan fiatal arc, akiket még nem láttam.
Aztán feljött az előzenekar, valami Kvaterka nevű, nem is igen figyeltem oda, csak a szokásos kutyaütők, gondoltam. De az első szám végére már kezdett érdekelni. Nagyon fura érzés volt nézni ezeket a tini korból épp kinőtt vagy kinövő fiatalokat, akik olyan zenét és dalszövegeket hoztak, amik elsőre megfogtak. A harmadik szám közepére lelkes rajongóvá váltam. Amikor levonultak a színpadról és megérdemelten szép tapsot kaptak, akkor felpörgettem az Instagramon őket és bekövettem, hogy el ne felejtsem kik voltak.
A tavasz folyamán aztán több Kvaterka koncertre eljutottam, lett új társam is a koncertre járásban: a lányom. Neki is tetszett, hozta a barátnőjét is, és hirtelen keletkezett valami új közös dolog köztünk. Nekem kicsit egy csatorna, ahol óvatosan adagolva, de folytathattam annak a Magyarországnak az átadását a gyerekemnek, amit én szeretek. Kezdett újra értelme lenni itt a dolgoknak. Főleg, hogy a Kvaterka kapcsán kitárult egy olyan zenei kultúra, ami egészen új és izgalmas és közben mégis olyan West Balkán. Megláttam azt a következő generációt, akik úgy gondolkoznak, mint én és megláttam azt is, hogy ez a Magyarország, az Adyk, Hobók, Esterházyk országa mindig újraszületik.
És ez jó.
És ma a Pride után a konyhában mosogatva egészen bizakodóvá váltam. Kétszázezer minimum, aki ma kiállt és ezzel elmondta, hogy nem kell neki Oroszország. Hogy mindenki egyenlő.
Amikor a metrón a rendezvény felé mentünk és egészen különböző típusú emberek zsúfolódtak a fülkében, de cinkosan néztek körül.
Amikor a neonáci ellentüntetők az orrukig húzták a molinót a Gellért-hegy lábánál és onnét néztek riadtan az órákon át vonuló tömegre, de csak félmosolyt és nevetést kaptak.
Szóval a konyhában ténykedtem, volt egy csomó üres sörös pohár, mert a családi különítmény a felvonulás után hozzánk esett be egy hideg italra és felfrissülésre, szóval mondom ott ténykedtem, és újra úgy éreztem, hogy ez még lehet egyszer jó.
Sosem lesz tökéletes. Ha meg is bukik a NER – már egyébként megbukott, csak mondom, nem lesz itt kánaán. A magyar kánaán az mindig egy-két évtizedre van tőlünk, de amikor már kezdjük beérni az is jobb, mint bármi más. Szóval az a remény merült fel, hogy még az én életemben lehet itt egyszer olyan, mint a kilencvenes évek voltak.
És ez jó.
Van miért. Van kinek.
Van értelme.