Tavaszi szünet: Ják – Kőszeg 1. nap

Én utoljára másfél éve voltam Kőszegen, amikor Bandi barátomat kísértem az OKT-1 szakaszán. Mivel én akkortájt még nem rendelkeztem füzettel így várható volt, hogy újra arrafelé tévedünk beszerezni a pecséteket. De azt is tudtam, hogy nagyon szeretném megmutatni a gyerekeimnek a várost, mert engem bármikor járok arra elbűvöl. Általános iskolás koromban utaztam ide először a szüleimmel és többször is jártunk erre, szilveszterkor, tavasszal és őszi kirándulásokon is. Az első alkalmakor még nagyon lepusztult volt a város, ez szerencsére jórészt megváltozott. Nem sokkal az esküvőnk után is jártunk erre a feleségemmel, de azóta Kőszeg kimaradt, így nagy meglepetés volt újra felfedezni másfél éve.

Balaton – Ják

Húsvétkor persze fontos volt a családi sonkaevészet, így hétfőn reggel Bélatelepen ébredtünk és gyorsan megejtettük a locsolkodást, majd egy spártaian egyszerű romeltakarító reggeli után autókba szuszakoltuk magunkat és konvojban indultunk első úti célunk Ják felé. A jáki templomot ugyanis az elmúlt években felújították, a különböző internetes híradások szerint a sokadik csúszás után végre a húsvéti misével újra megnyílik. Voltak elejtett megjegyzések arról is, hogy új dolgokat találtak, új múzeum is épül(t), nagyon kíváncsiak voltunk rá.

A Jáki templom belülről

Az időjárás kegyes volt szépen sütött a nap egészen Jákig, ahol az egyre közeledő hegyek felől szürkés felhők érkeztek. Meleg sem volt igazán, de a legnagyobb csalódás az volt, hogy a templom körül mindenhol állványok feküdtek, a terület körbe volt kerítve és csak egy kis ösvényen lehetett az oldalajtón át bemenni a templomba. A főbejárat az érdekes kapubélettel el volt zárva. Bent meg nem sok minden változott. Körbe járkáltunk, aztán megpróbáltunk a főbejáratra vetni egy-két pillantást a kerítések mögül. Kis csalódás volt, de azzal vigasztaltuk magunkat Bandival, hogy pár nap múlva újra erre járunk a Dél-Dunántúli Kéktúrát követve, hátha addigra már jobb lesz a helyzet.

Kőszeg

Még délelőtt értünk Kőszegre, leparkoltunk a szállás előtt, de átvenni nem tudtuk, ahhoz korán volt. Meg hideg is volt, szóval jól felöltözve besétáltunk az egy utcányira fekvő főtérre. A gyerekek elég rezignáltak voltak, nem hatotta meg őket a város szépsége, amit a borult idő és a cudar hideg nem emelt ki igazán. Pont útba esett a Poncichter borozó, ahol gyerekkoromban a szülőkkel sok időt eltöltöttünk. Remek tökmagos pogácsáik voltak és a szülők szerették a borait is. A borok most elég gyengék voltak, de szerencsére akadt egy csocsó asztal és ezzel eltöltöttünk egy kis időt. Miután elhagytuk a borozót és áthaladtunk a Hősök tornyának kapuja alatt a gyerekek meglátták a szuvenír árust és egészen felvidult a kedvük. Dávid hamarosan egy jókora alabárddal lett gazdagabb, Cili meg egy remek kívánság karkötőt választott. Miután áldoztunk Mammon-nak mindenkinek jobb kedve lett. Rövid sétát követően már nem éreztük kínosnak, ha a Bécsi kapu vendéglő felé vesszük az irányt.

A Bécsi kapu is régi bejáratott hely, úgy tűnt másoknak is, mert elég zsúfolt volt. Cipós levesekkel és sültekkel babrálgattunk kicsit, mindenki megelégedésére. Mindig meglepődök, amikor olyan helyeket keresek fel, amiket gyerekkoromban ismertem meg, hogy az idő mennyit torzít. A Bécsikapu 25-30 évvel ezelőtt egy hodálynak tűnt, most meg egy nem túl tágas pincehelyiségnek. Az ételek viszont jók, nagy adagot kapsz közepes áron. Már másfél éve is szerettünk a túra után itt megpihenni és most az étlapot böngészve előre tervezgettük miket próbálunk még ki majd a héten.

Ideje volt átvenni a szállást, ami a Várkörön feküdt, egy ház tetőterében. Tágas, jól felszerelt apartmant kaptunk ahol egy kicsit ejtőztünk míg az idő jobbra nem fordult. Mivel keddre esőt jelzett az időjárásjelentés úgy döntöttünk, hogy a délutánt a városi sétával töltjük. A csónakázótóhoz terveztünk kimenni és bejárni a szép kis utcákat. A gyerekek nem voltak kezdetben igazán lelkesek, de aztán megadták magukat a sorsuknak és elindultunk.

Szerencsénk volt, a nap kisütött és minden a legjobb formáját mutatta. A csónakázó tavat körbesétáltuk és közben buzgón fotóztunk és beszélgettünk. Elkanyarodtunk a Gyöngyös partján az Iskola felé, amiről sosem fogjuk már megtudni, hogy ebben osztálykirándultak-e Zsófiék vagy nem. Bár nem voltunk igazán éhesek, de a kölykök megtudták a nagyszülőktől, hogy a Struccos házban egy remek cukrászda van és presszionáltak minket, hogy azt mindenképpen fel kell fedezni. Kávéztunk és sütit is ettünk, mivel még a Bécsi kaput is éreztük a gyomrunkban a vacsoráról csak nagyon ködös elképzeléseink voltak. Végül abban állapodtunk meg az alkonyati séta közben, hogy a felnőtteknek már egy falat sem hiányzik, de az ifjúság a Poncichterben még magához vesz egy adag zsíros kenyeret. Így aztán újra a pincében voltunk, ahol borokat és üdítőket kértünk és a buszozásra felváltott száz forintosainkat dobáltuk a csocsóba.

Ezzel az állomással zárult az enyhén gasztró-túra jellegű nap.