Szerda – elmélkedés az új telefonról
Másfél hete sikeresen pofára ejtettem a telefonomat. A gyerekek nagy aztaaa ordítása közben felemeltem és nem láttam rajta semmi különöset. Még meg is jegyeztem magamban, hogy mennyit kibír és megnyugodva tettem le az asztalra. Alig fél órával később elkezdtem meggyanúsítani a lányomat, hogy összefestékezte, mert fura, vízfestékszerű lila csík jelent meg a kijelzőn. Ő tagadott és hamar felmentettem, mert látványosan nőtt. A tokból kiráncigálva láttam, hogy rengeteg hajszálrepedés van a kijelzőn.
Hát így adta meg magát a készülék majdnem két év után. Szerintem még legalább egy év simán benne volt, ha el nem ejtem, de így jártam. Egy hétre újra belaktam a korábbi Samsung telefonomat, amit nagyon szerettem a mérete miatt. Ez volt az utolsó olyan teló, ami nem egy péklapátra hajazott. Sajnos ezzel aztán vége is volt az összes pozitívumnak vele kapcsolatban, nagyon öregecske már.
Az az egy hét, amíg új telefont szereztem magamnak nagyon tanulságos volt. Egyrészt az első két napban idegbeteg lettem attól, hogy mennyire lassú és kényelmetlen az egész. Nekem a telefonomon van minden authenticator, egy csomó app, ami a napi rutinomat segíti (és monitorozza). Ezek láthatatlanul könnyítik meg az életemet és most lassúak voltak, nyögvenyelősek.
Ott van például az olvasás. Mostanában inkább e-bookot olvasok, a telefonon. Mindig ott van a zsebemben, ha épp időm engedi folytatom ahol korábban abbahagytam. (Ez extrán igaz mióta letöröltem a Facebookot és nem baszok el vele egy csomó időt.) Ezen a kis telefonon nagyon vacak volt olvasni, így aztán a könyvespolc előtt találtam magam és újra papír könyvet kezdtem olvasni.
Aztán végül a Glamour napokon lecsaptam egy olyan telefonra, amit már régóta figyelek, mert nincs rajta gyártói felület módosítás, csak az alap Android. Én meg már nagyon untam a Sony meg a Samsung üzletpolitikáját, akik teleszemetelték a telefon – amúgy is véges – memóriáját egy csomó olyan alkalmazással, amikre soha a büdös életbe nem volt szükségem, viszont ne lehetett letörölni őket. Így aztán most egy Xiaomi Mi A2 telefont vettem, amin Android One fut és amikor bekapcsoltam alig volt rajta valami.
Szépen feltelepítettem annyi cuccot rá, amennyi valóban szükséges nekem és még mindig bőven van helyem mindenre. Egy ideje már igyekszem úgy intézni a dolgaimat (ez talán valahogy sejthető a fentiekből is), hogy a jelenlegi telefonos túlpörgés csak a szükséges mértékben befolyásolja az életemet. Egy rakás alkalmazásnál letiltottam az értesítéseket, úgy használom őket, mint régen az e-mailt, ha eszembe jut megnézem mi a helyzet. Ez nagyon jó arra, hogy a telefon nem ráncigál el egy csomó szituációból, például munka közben is csak az igazán fontos dolgok zavarnak meg.
Az elmúlt héten aztán megtanultam, hogy hiába küzdök én se tudom magam normálisan függetleníteni a telefontól. Ahogy megjött az új kütyü örültem neki, mint gyerekkoromban a karácsonyi ajándéknak és azóta is próbálgatom az új funkcióit, például a lassított felvételes videózást, amiben nagyon egymásra találtunk a gyerekekkel. Buzgón ugrálnak mindenhonnét, aztán közösen örülünk a látványos felvételeknek.
Szóval a telefon menthetetlenül eluralkodott a világ nagy részén, de azért meg lehet próbálni, hogy kicsit visszavegyük a kontrollt felette. Aztán már a részsikereknek is lehet örülni.