Tizenkét kép huszonháromból
Bár még van másfél hét az idei évből és nekünk a vége még izgalmas kirándulással fog telni, de kiválasztottam idénről 12 olyan fotót, ami valami miatt fontos. Van olyan, amit jól sikerültnek tartok, de van olyan is, ami fotóként gyenge viszont emlék vagy jelentése van. Nem könnyű egyébként havonta csak egy képet kiemelni, főleg mikor a mozgalmasabb hónapokban akár száznál is több készül a családomban.
Január
Selmecbánya januárban
Hirtelen felindulásból elkövetett hétvégi kirándulás volt január közepén a selmecbányai. Piszok hideg két napot töltöttünk el a mély völgyben fekvő városkában és állati pechünkre semmi múzeum, látnivaló nem volt nyitva. Így főleg sétáltunk, ami elég fárasztó mókának bizonyult, mert ebben a városban nincs egy négyzetméternyi egyenes terep. Amikor kellően átfagytunk és kifáradtunk különböző vendéglőkben regenerálódtunk.
Nemrég beszélgettünk egy tanár ismerősünkkel aki arra panaszkodott, hogy mennyire gáz, hogy nem tudnak egy vendéglőbe beülni amikor kedvük szottyan. Ahogy beszélt egészen átértékeltem a saját életszínvonalunkat, hiszen a vendéglőzés nálunk még nem kopott ki, sőt megtehettük többször is, hogy külföldön vendéglőzzünk. Ez remek átkötésnek is bizonyul a következő havi fotóhoz.
Február
Vin Vin a Bartók Béla úton
Még a Covid kitörése előtt ismerkedtünk meg a vietnámi konyhaművészettel, különösen a pho levessel. Ahogy újra kinyitott a világ nem messze a lakásunktól megnyitott a Vin Vin helyi lerakata. Az elmúlt évben elég rendszeresen kezdtünk el ide járni. Általában ugyanazt esszük, leves, tavaszi tekercs, és rákocskák, de néha, mint a fenti képen is látszik valamelyikünk kimozdul a komfortzónájából és megpróbálkozik valami mással is az étlapról.
Hideg napokon az ember könnyen megkíván egy tányér forró, csípős levest és legalább főzni sem kell, hirtelen elhatározásból nem csak a Felvidékre lehet elmenni, hanem egy sarokkal arrébb a vietnámihoz is. Ha csak nem Miskolcon jársz, mert ott asztalt foglalni külön művészet, de ez már a március sztorija!
Március
Miskolc, márciusi tél
Apu szülinapját ünnepeltük a szülővárosában március elején. Nekem Miskolc nagyon lelombozó élmény volt. Látom benne a szépséget, de egyben a teljes önfeladást is. Ez a város nekem hangulatban azt közvetítette, hogy már semmit nem akar az élettől. hiába volt egykor (nem is rég!) az ország második legnagyobb városa ma már önmagában sem hisz.
A hideg hasonló volt, mint Selmecbányán és szerettünk volna egy nagy ünnepi ebédet csapni. Hosszú és keserves keresés volt amíg a korlátozott mennyiségű étterem közül találtunk egyet ahol heten kaptunk egy asztalt. (Itt értettek félre a telefonban amikor hét főre kértem helyet és erre visszakérdeztek, hogy oké, hányan leszünk.) Az ebéd egyébként jó volt és egy kellemes hétvégét töltöttünk el a kerek évforduló tiszteletére, de már nagyon nagyon hiányzott a tavasz és főleg a meleg.
Április
Döröske, elhagyott boltban gyerekkori emlékeket idéző mérleg.
Ahogy kezdett múlni a hideg és felszáradt a sár újra kimerészkedtünk túrázni. Folytattuk a félbehagyott RPDDK sétánkat Körmend környékén. Nem a legizgalmasabb táj, de nekem tetszett ahogy a távolban még felsejlő Alpokalja teljesen eltűnik mögötted és a Rábán átkelve egyre dombosabbá válik a vidék és megérkezel az Őrség kapujába.
Hát az elmúlt években már sok leszakadt vidéken sétáltunk keresztül, de azt hiszem a Dél-Dunántúl mindennapjairól a döröskei egykori Vegyes-, és Italbolt mindent elmond. Bezárták valamikor múlt péntek előtt, de a mérleg még a helyén van, ha benézel a koszos üvegen át talán még az utolsó poharakat is látod az asztalon. Elvileg ennek kéne lennie az ország boldogabbik felének, de az már nagyon régen elmúlt. Ahogy Miskolcon is, ugye.
Május
Szennába érkezünk egy hosszú nap után.
Azért vannak kivételek a nagy lecsúszásban, a Zselic egy része erre remek példa volt. Az a része, ahol főleg külföldiek felvásárolták az elhagyott falvakat és rendberakták őket nyaralónak. A szülinapunk tiszteletére Bandi barátommal egy hetet kirándultunk. Az elején még vittük a gyerekeket is és a Balaton alatti somogyi tájban közösen rúgtuk a port, de aztán ketten maradtunk és Somogy közepétől Abaligetig sétáltunk ezen a kora nyárias május elején.
Június
A Balatoni bringakörút házunk előtti szakasza
A szelektálás miatt még csak az előző kép alatt egy említés erejéig jelent meg a Balaton, pedig a családunk életében kiemelt helyen van. Tavasztól, ahogy kinyitjuk a téliesített nyaralót egyre többet járunk le, anyu konkrétan le is költözik a novemberi hidegek beköszöntéig. A balatoni hétvégék így aztán családi találkozók is, a szüleimmel való kapcsolattartás fontos része.
Nekem pedig még a biciklizést is jelenti. Nagyon szeretem elővenni a biciklit és tenni egy kört a Berekben, megnézni a kocsmát Buzsákon, a kisvonatot Csisztapusztán vagy a gémeket a lápon. Idén csináltunk egy fél kört is, Fonyód-Badacsony-Keszthely-Fonyód, és jövőre megígértem a fiamnak, hogy őt is elviszem egy ilyenre.
De a kép nem csak a bicikliutat mutatja, hanem ott a balszélen vár még rám a vágnivaló fű és karbantartandó akácok is, amik örök ellenségeim. 🙂
Július
Nyár van, végre!
A nyár az Balatonozás. Budapestre csak dolgozni járunk fel, amióta Home office is van csak heti egy-két napot, ha megtehetjük. A nyár így aztán az állandó mozgásról, vonatozásról szól. Ki kit hív meg és mikor a hétvégére. Mikor megyünk már le fürdeni? Mi legyen az ebéd? Csupa borzasztóan fontos és egyben teljesen lényegtelen dolog. Egy biztos: ilyenkor fizikai fájdalmat jelent leülni a gép elé is visszazökkeni a munkába. Mindig nyáron jön elő legerősebben, hogy ez az egész munka alapú társadalom igazából valahol nagyon mélyen el van cseszve.
Augusztus
Sopron, mint a szobánk falán
A nyaralás idén Sopron környéke és Ausztria volt. A fenti kép azért fontos, mert a feleségem családja a környékről származik (részben) és örököltünk egy akvarelt, ami pont ebből a szögből készült és a szobánk falán lóg. Meg akartuk keresni helyet ahol a festő állt és hamar megtaláltuk, bár a bal oldalon anno nem irodaház állt, hanem egy kis templom.
Esős időnk volt, a Rába sok helyen kiöntött Ausztriában és egészen más arcát mutatta, mint tavasz elején Körmendnél. Izgalmas napokat töltöttünk hol lovagvárat nézve, hol Esterházy hercegekkel szelfizve, hol moziban vagy csokoládégyárban. És még volt előttünk pár hét Balaton, levezetésnek. A gyerekekkel ellentétben én itt már elkezdtem várni az őszt, a kedvenc évszakomat, amikor kiürül a Balaton és csak mi helyiek vagyunk ott. Amikor minden színes és az erdők csalogatóak, lehet nagyokat kirándulni.
Szeptember
Tükörbalaton
Az év egyik legnagyobb élménye volt számomra, amikor Apuval és Bandival egy szeptemberi péntek délelőtt áthajóztunk Badacsonyba. Az én elképzelésem az volt, hogy felbaktatunk a Ranolder kereszthez és megnézzük a kilátást. A két utitársam azonban sokkal jobban édeklődött a hegy levei iránt, így elég lassan jutottunk fel a tetőre. De megérte! Ritka természeti tüneményben volt részünk, a felkeveredett iszap és a fátyolfelhők gyönyörű szellem-tükröt csináltak a tóból. Ezt festette Egry József állandóan, de ha nem látod élőben nem érted meg mit próbált visszaadni.
Sok túrázás végül nem adódott az ősszel, mert a szabadságokat az október végi újabb külföldi útra kellett tartalékolni, de ez a nap gyönyörű volt.
Október
A nizzai tengerpart
Szóval idén is elmentünk a sógornőmhöz Imperiaba, önfeláldozóan vigyáztunk Mazsola kutyára, míg ő másfele járt. És ha már ott voltunk az egy évvel korábban kimaradt Nizzát is bepótoltuk. Hatalmas élmény volt a színátmenetes tenger, a fehér kavicsos tengerpart félkaréja és a gyönyörű belváros.
Mondjuk itt megjártuk a kajával, mert Nizza után egy napig hánytunk, de azért nem panaszkodhatunk.
November
Velence, újra!
Nagy bajban lettem volna, hogy mit rakok ki októberi képnek, ha nem jött volna pont a hónapforduló. Nizza vagy Velence? Persze Nizza az új élmény, de Velence nekem nagyon fontos város. Tini koromban nagyon sokat jártam ott, az év különböző szakaszaiban és már közel húsz éve nem jutottam el ide. Igazi visszatérés volt, a város semmit nem változott, a házak, a kanálisok ugyanazok és némi középkorú nosztalgiával (sört szopogatva a kávézó teraszán) arra jöttem rá, hogy ez a város, ha el nem nyeli a tenger, 200 év múlva is pont ilyen lesz. Csodálatos!
Megünnepeltük a lányom szülinapját, nylon zsákban gázoltunk az elárasztott Szent Márk téren, finom ételeket ettünk (újfent vendéglő!), remek grappás kávét ittunk az orkánszerű szélben a Frarinál. Mi kell még a boldogsághoz? Talán az a kirándulászáró vacsora Nagykanizsán a Placc vendéglőben.
December
Aranyhíd vendéglő
A decembernek még nincs vége és biztos készülnek majd Poprádon vagy Lomnicon is remek fotók, akár hasonlóan sört ábrázolóak, de az még a jövő. (Ami azt is jelenti, hogy még vannak célok, negyven felett ez már nem baj.) Idén sikerült időben megejteni a rendes steak vacsorát a régi társasággal. A fenti képen az a negyed óra látszik, ahol még én vagyok csak egyedül és várok a többiekre. Fontosak ezek a rituális találkozók, ritmust adnak az évnek. Jövőre megpróbálunk egy balatonit is bevezetni, hátha megtapad, mint a karácsony előtti steak.
Így visszatekintve a tizenkét képre elég mozgalmas évem volt. Lehet, hogy nem túl hosszú időkre, de sok helyen jártunk. Még megtehetjük, hogy beüljünk egy vendéglőbe ha kedvünk szottyan és úgy tűnik ezzel élünk is. Volt egy csomó szörnyű hír, a világ körülöttünk egyértelműen hülye irányba tart és lehet hogy ezek egy boldog békeidő utolsó percei. Meg kell adnunk ezt magunknak és a gyerekeknek főleg. Ahogy Aputól tanultam gyerekkoromban: ezt soha senki nem veheti el tőled. Ezeket már az én gyerekeimtől se vehetik majd el és tőlem sem.
Megéri.