Keresztül a Göcsejen I.: Kustánszeg – Zalalövő (RPDDK-04)
Három napot terveztünk a göcseji kéktúra szakaszokra (+ egy kicsi) és bár az időjárás néhol borongós volt, de a zalai tájakon ez sem tud rontani.
Bélatelep – Zalaegerszeg
Már csütörtök este leutaztunk Bandival Bélatelepre, hogy közelebb legyünk a célhoz pénteken és ne kelljen a délutáni balatoni dugót végig araszolni. Gyönyörű napsütés és remek meleg idő volt. Sajnos nekem egy pénteki rövid munkanapot le kellett tolnom, de így is vidámabb volt, mint a megszokott péntekek. Kettő után fürödtünk egyet a Balatonban, aztán bezártuk a nyaralót és átgurultunk az új fenyvesi Aldiba. Abban állapodtunk meg, hogy majd út közben vagy Zalaegerszegen ebédelünk, így kicsit éhesen vásároltunk be az elkövetkező napokra, ami sosem jó gyakorlat.
Zalaegerszegen töltöttük a délutánt és nem volt ránk túl mély hatással. Szép, régi városmagja alig maradt (vagy sosem volt nagyobb, a fene tudja), de a betonból-panelből összerakott furcsa belváros nekem nem nagyon tetszett. Az ebédet végül egy street foodosnál költöttük el és nagyon bántuk, hogy nem Bélatelepen az ismert helyeket választottuk. Így aztán pár óra ténfergés és fagyizás után autóba ültünk és átmentünk Kustánszegre, ahol várt ránk a szállás.
Én sokat jártam tini koromban ezen a vidéken, rengeteg szép emlékem van. A Göcsej nagyon közel van az Őrséghez és hasonló problémákkal küzdhet mindkét tájegység, csak a Göcsej láthatóan sokkal szegényebb. Kustánszegen miután kipakoltunk az autóból ténferegtünk kicsit az alkonyatban: elég lehangoló volt a falu. A tó partján régen volt két büfé, azokat zárva találtuk, az egyik láthatólag végleg lehúzta a rolót, a másik meg csak estére. Anno több kis bolt is volt, most csak a dombon van egy Coop, de az legalább rendes nyitva tartással. Örültünk is neki, az ilyen biztos pontok ritkák.
A tópart még mindig nagyon szép, a dombok közt a duzzasztott víz partján rengeteg horgász volt. Sátrakat vertek fel, tüzeket gyújtottak és a füst lassan terjengett a tó tükre felett. Péntek este indult a horgász-hétvége. A hűvösödő estében (és némileg a megjelenő szúnyogok hatására) felsétáltunk a dombon levő házunkba és rövid vacsora után eltettük magunkat másnapra.
Kustánszeg – Zalalövő
(május 21. – szombat)
Tavaly ősszel Zalalövő vasútállomás volt a legkeletibb pontunk. Ide, az Őrség határára terveztük az első napi, bemelegítő sétánkat.
Sajnos reggel borult idő volt és mire kiléptünk a házból csendesen szemerkélni is kezdett az eső. Esőkabát még nem kellett és a melegben szinte jól is esett a kis hűsítő pára, de inkább a napfényre vágytunk. Átkeltünk a falun és a tó előtt egy utcával újra nekivágtunk a domboknak, hogy szinte a szállásunkig visszaforduljunk immár egy dűlőúton. Szántók és bokros-ligetes szakaszok követték egymást, az idő kezdett jobbra fordulni. Az eső elállt, a felhők csíkosodtak és néha kipislogott a nap is.
Aztán elhagytuk a művelt területeket és az erdőn keresztülvágva egy nagyon helyes dombháton találtuk magunkat, ahol mellig érő fű hullámzott. A réten egy csinos földút kanyargott keresztül és úgy megörültünk neki, hogy nem figyelve a jelzést el is indultunk rajta. Sok-sok fotóval később jöttünk rá, hogy nem ez a jó irány, de nem bántuk meg a kitérőt. Kicsit odébb egy völgyben szép tavacskát találtunk, aminek a partján szitakötők és darazsak repkedtek-verekedtek. Itt is „őrült japán turistaként” rengeteget fotóztunk. Senkivel nem találkoztunk menet közben, bár a lábnyomok és a letaposott fű szerint valaki járt előttünk.
Így jutottunk el, meglepően hamar, Nagyhegy határára, ami már elég közel fekszik Nagyfernekághoz és Zalalövőhöz. Egy hosszú, murvás úton kutyagoltunk pár kilométert nagy fenyvesek között. Közben kisütött a nap is és izzasztó volt a hullámzó terep. Így aztán a dombtetőre érve egy kedves kanyarnál leheveredtünk a félárnyékba. Ettünk pár falatot az elemózsiából, pihentettük a lábunkat, de a hangyák miatt elszundítani nem tudtunk sajnos.
Nagyhegyi sárdagasztás
Az volt a tervünk, hogy innen gyorsan besétálunk Zalalövőre, hiszen már csak pár kilométer, aztán eszünk egyet a falu széli vendéglőben. Az addigi tempónk alapján ez egy racionális elképzelés volt, sajnos a Nagyhegynél valami munkagép széttolta az utat és hatalmas, néhol combig érő kátyúk állták el az utunkat. Ez jelentősen lassította a haladásunkat. Jó félóra volt átjutni a gödrökön és közben alig láttunk valamit az egyik olyan szakaszból, amit nagyon vártunk. Itt volt az első olyan eset, hogy letévedtünk egy nagyobb távra a kék jelzésről, mert egyszerűen eltűnt az út, amin haladt. Valószínűleg a munkagép túrta szét azt az elágazást, amerre a kocsiútról letért az ösvény és hamar benőtte a dzsindás. Bár hamar észrevettük, de hiába kerestük nem találtuk a leágazást. Végül elővettem a Természetjáró appot, ami nagyon pontosan mutatja a túra ösvényeket és jelzéseket, és elkezdtem utat törni a sűrűben. Így leltünk rá az elveszett ösvényre, amit jócskán benőttek a bokrok és láthatólag inkább az őzek és szarvasok járták, mint a kéktúrázók.
Magunk mögött hagyva a barátságtalan-saras utat és áttörve a bokrokon haladtunk Nagyfernekág felé. Az ösvény egy utcává alakult át, mindenhol takaros házak és piszok meleg fogadott. Elsétáltunk a haranglábig, ami pont olyan volt, mint az őrségben látott más haranglábak csak már korhadoznak a gerendái. Viszont szépen gondozott kis útelágazásban áll, virágok, bokrok, fák. Fotóztunk, megittuk a vizünket, mert tudtuk, hogy innen már nincs sok hátra. A korábbi pihenőnél nem termeltük be a szendvicseket, készülve a vendéglőre, így mostanra kezdtünk éhesek lenni. Dél már rég elmúlt és sietve szedtük a lábunkat, hogy mihamarabb beérjünk Zalalövőre. Ember tervez, Isten végez: az út szélén megállt egy autó és kiköszöntek belőle. Láttak minket reggel Kustánszegen, ők lennének a kustánszegi kempingesek és amíg pihentek beszélgetni támadt kedvük. Így aztán udvariasan elcsevegtünk, elmondtuk kölcsönösen az utazásainkat, bár már egyre inkább máshol lettünk volna. Bosszankodva figyeltem, hogy beszélgetőtársunk elővett egy szendvicset és elmajszolta, majd kicsit idegesen szólt rá a párjára, hogy mostmár erre nincs idejük, induljanak. Mintha feltartottuk volna őket. Ahogy a nagymamám mondta: az emberek olyan furcsák!
A főúton átkelve egy széles völgyben ereszkedtünk le a Borosán-völgyi forrásig. Reméltük, hogy itt friss vizet tudunk tölteni az üvegekbe, de a kút kiszáradt vagy elzárták, nem tudom. Nekem inkább barátságtalan benyomásom volt a „Szent kútról”, hamar tovább is álltunk.
Nyitott vendéglő és kocsma! Jó helyen járunk?
Az ebédet tervezgetve értünk be Zalalövőre, ahol az előző őszi emlékek fogadtak minket. Már akkor kinéztük a Sündörgő vendéglőt, de most nyitva is találtuk, így elégedetten telepedtünk le a fedett teraszon és rendeltük meg a kitűnőnek bizonyuló ebédünket. Ráérősen majszoltunk, a buszig amivel Zalaegerszegre mentünk még volt bőven időnk, így a vendéglő után még felkerestük a buszmegálló melletti Rózsakert Presszót is. Itt is a szabadtéri asztalokat választottuk, mert bent éppen a Forma 1 időmérő ment, kint meg csak egy fél-süket bácsi bömböltette a telefonján a híreket. Eliszogattunk és jólesően nyújtóztattuk ki a lábunkat figyelve az utca forgalmát.
A jó ételek és a nem kevés alkoholos frissítő hatására a buszutat átbóbiskoltuk. Zegen egy kapualjba húzódva sikerült elkerülni, hogy megázzunk egy hirtelen záporban. A kustánszegi busz jó nagy kitérőkkel kanyargott velünk vissza, a nap további részét pihenéssel töltöttük, készültünk a másnapi hosszabb szakaszunkra.