Az elmúlt tizenkét év eredménye a szégyen

Az elmúlt tizenkét év

Kétezer-tízben egy egészen más életet éltem, legalábbis nekem úgy tűnik. Voltak adottságok: fiatal voltam például, nemrég kezdtem dolgozni, két évvel voltunk az esküvő után és egy évvel a lányunk születése előtt. Jó hátszéllel induló fiatal pár voltunk pénz és tapasztalatok nélkül. Sokat buliztunk, moziba, színházba jártunk, barátaink voltak. Érdekelt a politika akkor is, az már jó ideje (nem nagyon emlékszem olyan szakaszára a felnőtt életemnek, hogy ne érdekelt volna) és politikailag elég izgalmas, forrongó időszakban voltunk. 2006 után, az addigi két nagy tömbből az egyik látványosan bedőlt, a másik meg nyolc év kihagyás után kormányzásra készült. Bár nagyon szerettem az akkori miniszterelnököt, Bajnai Gordont, nem tartottam bajnak, hogy elvesztik a választást. Majd négy év múlva visszajönnek – gondoltam, hisz ez volt a rendszer: a váltógazdálkodás.

Amikor nyert a Fidesz kétharmaddal volt bennem egy kis bizakodás, hogy most végre elérték, amit akartak, jöhet az a nemzetépítés, országegyesítés amit ígértek. Nem örültem persze, de egy demokráciába belefért, hogy néha veszt az akit te támogatsz. Akkortájt, ahogy fentebb már írtam még ketten voltunk csak, reggelente az ébresztő után félkómásan kitámolyogtam a tv előtti kanapéra és ébredeztem. Hallgattam a reggeli Mokkát, híreket, beszélgetéseket és közben néha visszaszundítottam. Nagy meglepetés volt, amikor a reggeli műsorban megláttam Matolcsyt. Elsőre azt hittem valami szokásos bohóc, akit celebnek nevelt ki a TV2, olyanból rengeteg volt akkor is. Ledöbbenve pislogtam, hogy ez a baromságokat karattyoló pasas a pénzügyminiszter. Nagyon emlékszem a pillanatra, mert ez volt az amikor rájöttem, hogy iszonyatosan nagy bajban vagyunk.

Nagyon gyorsan változott meg minden, nem kellett egy év az új alkotmányhoz, és a következő hónapokban, akinek volt szeme az látta, hogy a Magyar Köztársaság nem csak a nevét vesztette el, hanem a jövőképét is. Ezt írtam az alkotmányozás után:

Az ország szép lassan átalakul. A fundamentumában inog meg, mert az eddigi alkotmány, amire építették erős volt, logikus, egységes, amit ráraktak az lehet, hogy rozoga volt, foltozott, de megállt a lábán. Az új alkotmány viszont üres. A lényegi pontokon a semmiben lebeg, és azt akarják tőle, hogy amit ráépítenek, az majd felülről alátámasztja. Egyértelmű, hogy ez lehetetlenség. Alapozás nélkül nem tudsz várat építeni. Hogy is van a Gyalog-galoppban? A király felépítette a várat, a mocsárban, ami elsüllyedt, sebaj felépített még egyet, az is elsüllyedt, aztán a következő leégett, romba dőlt és aztán süllyedt el, de a mostani az áll. Igaz, hogy mindent megadna érte, hogy szilárd talajt érezzen a lába alatt. Na itt vagyunk mi.

Beköltöztünk a mocsárba és felépítettünk egy várat. Januárban lesz kész az első. Csak idő kérdése, hogy elsüllyedjen, szerény személyem szerint, bár nem vagyok jövőbe látó, hamar bekövetkezik majd. Utána még fogunk várakat építgetni egy ideig. Sikertelenül. Mocsárra lehetetlenség.

A dologban az lesz a kínos, hogy közben tönkremegyünk. Nem fogunk tudni ennyi várat építeni a semmire. A semmiből. A jövőnket már feléltük az első vár megépítésére. Viszont mire jön a katasztrófa az emberek már nem tudják majd azt mondani, hogy jól van, elég a várépítő kormányból, mi nem a mocsárban akarunk élni, hanem, a szárazföldön, mert addigra az ő szabadságukat is megbéklyózza az az alkotmány, ami nem garantál semmit.

Kvázi diktatúra jön. Mert demokráciának ezt már nem lehet nevezni. Az most megbukik. A diktatúrák ritkán adják olcsón magukat. Lőni szoktak. És szerintem fognak is. Az adu ászt, a békés átmenet kártyát kijátszottuk 20 éve. Egy időre nem kapunk ilyen leosztást.

Legyen béke, szabadság és egyetértés – 2011. december 2.

Eltelt tizenegy olyan év, amikor már fel sem kaptuk a fejünket arra, ha újabb várak süllyedtek el, mindennapossá vált a dolog. Az életünk része lett, mindenki hozzászokott, hogy napról napra, forintról forintra lopják el a jövőnket, a gyerekeink jövőjét. Megváltoztam én is a tizenkét év alatt ami eltelt, barátból kevesebb van, pénzből hosszú-hosszú évek után lassacskán több. Fiatalnak se mondanám már igazán magamat, azok a gyerekek, akikkel tizenkét éve a családi karácsonyon ajándékot bontogattunk ma már nagykorúak, szavazni fognak. Apa lettem, reggelente nincs időm a tévé előtt ébredezni. Tévét sem nézek már, mert nincs mit, vállalhatatlanul szar az egész.

Lett új szokásom, hogy ezeken a blogokon időről időre pusztába kiáltott szóként figyelmezetettem a többieket, hogy mi történik. Elég szomorú dolog újra és újra megosztani ezeket az írásaimat, amikor a bennük foglalt jóslatok beteljesednek, de abba reménykedem mindig, hogy ha csak pár ember kedvet kap tőle arra, hogy átgondolja a történteket, ha segít emlékezni, hogy milyen volt korábban, akkor talán valamit elértem velük. Az én harcom ennyi tud lenni, de büszke vagyok rá, hogy volt, van és ha kell lesz is.

Amit nem láttam én sem igazán – és most extrán szenvedek tőle – az a szégyen.

Szégyen

Én nagyon büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. Nekem ez valóban jelent valamit, bennem van egy nagy adag hazaszeretet, amire igyekszem nevelni a gyerekeimet is. Nem a jelképek fontosak, hanem a történelmünk, a sikereink és a kudarcaink, a kultúránk, a nyelvünk és azok a csodálatos tájak és városok, amik körbevesznek, ahol otthon vagyok. Ez itt az én hazám és erre mindig büszke voltam. Az elmúlt hetekig.

A legutolsó élmény például a Discordon történt vasárnap (gyors Karazhan badge farm volt). Olyanokkal kerültem egy csapatba, akik persze odafigyelés helyett az ukrán háborúról beszéltek, kezdetben svédül, de aztán mikor rájöttek, hogy nem maguk közt vannak átváltottak angolra. Feltették a kérdést egy idő után, hogy ki honnét jött, mit gondol. Ez volt az a pont, ahol nem szerettem volna bekapcsolódni a beszélgetésbe, szégyelltem a hazámat és benne magamat.

Ez a szégyen közös bűnünk

Pár hete, a háború elején még azon töprengtem, tekintettel a szar gazdasági helyzetre, hogy láthatóan sikerült két szék közt a padlóra navigálnia magát Orbánnak szinte jobb lenne, ha nyerne. Vigye el ő azt a balhét, ami most jön. A lábon kihordott államcsődöt. Azt gondoltam, hogyha már 12 évvel ezelőtt nem a jó utat választotta, ha nem élt azzal a történelmi lehetőséggel ami adott volt neki, méghozzá három kibaszott cikluson keresztül, akkor vigye el a feketemosót is.

Amit eddig csináltak az is szégyenletes, de nem is nekik, azon rég túl vagyok, hanem nekünk, választópolgároknak. Ezt a tizenkét évet mi adtuk oda nekik. Mindenki, aki a Fideszre szavazott elsősorban, de azok is akik nem. Mert mi többiek mit csináltunk? Óbégattunk főleg egymásnak, mint én ezen a blogon. Meg kifogásokat kerestünk, hogy persze-persze fidesztakaroggy, de azért a sátángyurcsányi, a nácijobbik, a korruptmszp, de leginkább a fúj politikusok. Mert kibaszottul fontosabb volt, hogy mit utálunk kevésbé, mint ténylegesen dolgozni azon, hogy a jövőnket és becsületünket szétrágó bagázst elkergessük. A Fidesz rendszerét mi mindannyian tartottuk életben ők meg csak kihasználták a lehetőséget.

Civilek a pályán – We Are Creative Slaves

Az Orbán kormány bukása után lesz egy dolog, amit felvéshetünk, mint az ő általuk létrehozott egyetlen jót: ellenükben kialakult a magyar politikai civil szféra. Én, ezen a blogon is, immár tíz éve mondom, írom, hogy addig itt szarból várépítés nem lesz, míg a civil szervezetek nem állnak az ország mellé.

Na, de most itt van az esély. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk. Van egy esélyünk, hogy megtaláljuk a gerincünket, kihúzzuk a fejünket a seggünkből és elküldjük őket oda, ahova valók.

Ha így történik vissza fognak jönni?

Vissza.

Kurvára bele fognak bukni a jelenlegi pártok az elkövetkező 2 évbe?

Szerintem bele.

De ezt most meg kell állítani. Ha csak 51%, akkor csak annyi, de elég rá, hogy elmondhassuk mi nem vagyunk egyenlők velük. Akik lopnak, csalnak, hazudnak, megaláznak mert megtehetik. Elmondhatjuk, hogy attól mert magyar valaki még nem egy utolsó aljadék. Tudod: megint szép lesz.

Szóval tessék elmenni szavazni. Lehetőleg az ellenzék jelöltjeire és listájára, de ha mindenképp utálod, akkor csak a jelöltre és adj a kutyáknak egy X-et a listán. Szerintem fasza lenne, ha bekerülnének a parlamentbe, ők aztán tényleg megérdemelnék.