Nógrád – Szendehely (OKT-18 szakasz)

Az első „alakulás”, hogy nem volt kedve jönni, így aztán vállalhattam kicsit nagyobb távot is. A második alakulás pedig, hogy Apu viszont szeretett volna jönni, így aztán mégsem maradtam egyedül.

Sokat töprengtem, hogy merre lenne érdemes elindulni, a Pilisből kicsit elegem volt, azt meghagyom a lányommal közös hétvégékre. Nagyon szerettem volna Mogyorósbánya után megnézni milye a Vértes, de a tömegközlekedés arrafelé nem barátja az egynapi túrát tervezőnek. Végül a Duna túloldalán kezdtem nézelődni, a váci vasútvonal közelében. Így találtam rá a nógrádi szárnyvonalra, ami új lehetőségek tárházát nyitotta meg előttem.

Vasúton Nógrádig

A tervezésnél a közlekedési kapcsolatok és a korai sötétedés voltak a keretek. Én eredetileg a hétórás váci vonattal akartam indulni, de Apu és a barátnője átszervezték a dolgot, így egy órával később indultunk útnak.

A nyugati pályaudvaron találkoztunk és felcuccoltunk az emeletes vonat tetejére. Nem az első utam ezzel a típussal, de nem nagyon látom az értelmét még most sem. Amennyire nem lehet benne pakolni, annyival nem tűnik nagyobbnak a normális kocsiknál. Egyrészt egy csomó helyen csak az egyik oldalon van alul ülés, aztán rengeteg helyet elfoglal a wc/lépcső. Számszerűleg biztos több az ülés, de olyannak tűnik, mint a sas a szobában. Jó ha van, de minek?

Az viszont nagy előnye volt, hogy időben érkezett Vácra és a szemközti vágány végében már várt is ránk a csatlakozó vicinális. Na, a nosztalgiát leszámítva az emeletes vonat minden hibájával együtt is fényévekre volt ettől a kis piros-kék kocsikból álló szerelvénytől. Egyrészt valamikor a múlt évezredben takaríthattak itt utoljára, másrészt (és ez ebből következik) elég büdös is volt. Ezen a vonaton már leginkább csak túrázók utaztak, meglepően sokan. Úgy tűnt, hogy a kora tavaszi pislákoló napsütés kicsalogatta az embereket és nem törődtek a várható sárdagasztással sem.

A nógrádi vasútállomás

A kisvonat nagyon szép vidéken haladt keresztül, egy kis patak mellett kanyargott el Nógrádig. Sajnáltam, hogy nem a tavaszi-zöldülő látványban van részem, de így is teljesen felvillanyozó hatással volt rám, november vége óta nem jártam kint a természetben. Menet közben megvitattuk a napi programot, megállapodtunk, hogy Apuék nem másznak fel velem a Lokó-pihenőhöz, hanem a hegy szoknyáján haladnak majd és Magyarkúton találkozunk.

Nógrád: vármászás és sörözés

Nógrádon az állomás mellett helyből lehet is egy pecsétet nyomni a kéktúra füzetbe, volt egy kis sor a pecsétnél én is kivártam a soromat és aztán indultunk tovább. Bár az úton ez most kitérő volt, de elsétáltunk a várig, ahol én utoljára nyolc és fél éve voltam (a várból készült a korábbi blogom háttérképe). Szépen, elnyújtott libasorban mentek a kirándulók a vár és a falu irányába. Inkább hűvös volt, mint hideg csak néha erős szél kerekedett. Az általában árnyékos helyeken megmaradt a hó és mostanra összetömörödött, alattomosan csúszós jégbordává változott. Óvatosan csúszkálva jutottunk el a vár parkolójáig, ahol Apuék is fel is adták a küzdelmet. Én nekivágtam a dombra vezető szerpentinnek, ami szerencsére csak lentről tűnt egybefüggő jégpáncélnak. A kövekkel kirakott úton lépésnyi távolságra mindig találtál egy-egy megszáradt, a jég alól kilógó felületet ahova léphettél. Nem volt egy nagy öröm és nagyon oda kellett figyelni mit csinálsz és hol veted meg a lábad, de fel lehetett menni azért. Ahogy az út befordult a domb napos oldalára helyből nem volt probléma már a jégtakaró! Helyette csúszós, marasztaló sár várt. Sűrű káromkodások közben értem fel az egykori várkapuig, többedmagammal.

Megérte felmenni, mert nagyon tiszta idő volt, a nap erősen sütött, de nehéz volt eldönteni, hogy most egy kora-tavaszi vagy késő-téli napunk van inkább. Dél felé csak pár felhő és a falu, északra meg hirtelen magasodtak fel a hegyek. A csúcsaikban elakadtak a nagy kékes-szürke felhők, mesebeli látványt nyújtottak. Szívesen maradtam volna fent hosszabb ideig, de végül eltettem a fényképezőgépet és nekiláttam a csúszkálós ereszkedésnek, mert nem akartam nagyon megváratni a társaságomat.

Védőbeszéd a Béla bácsi vendéglőjéről

Leérve kiderült, hogy olyan nagyon nem is kellett volna sietnem, mert a vár tövében nyitva találták a Béla bácsi nevű vendéglőt. Én szeretem az ilyen helyeket, gyerekkori nosztalgia ébred bennem a lambériás falak láttán. A falakon irredenta képek és térképek, nógrádi metszetek. Csatlakoztam én is egy sörre és elbeszélgettünk kicsit. Szeretem az ilyen kocsmákat, el tudom képzelni, hogy az itt felszolgált étel is ízletes és tápláló lehet, nem hinném hogy túl sok pénzért.

Sör és Nógrádi sóspálcika a Béla bácsiban

Később az internetes értékelések között találtam egy kiakadt idegenvezetőt, aki nem értette miért adnak szép pontszámokat ennek a helynek, hiszen koszos, büdös és inkább kocsma. Így van. Inkább kocsma, méghozzá az igazi jófajta kocsma, nem akar bisztró vagy étterem lenni, csak egy olyan hely ahol kellemes leülni egy sörrel esetleg egy tál étellel és elbeszélgetni, kártyázni. Azt meg visszautasítom, hogy a wc elhanyagolt lett volna, mert ennél sokkal előkelőbb helyeken ezerszer borzalmasabb mellékhelységeket láttam már. Ez láthatóan ki volt takarítva, tartottak szappant is. Igaz, a csempe idősebb lehet nálam és ez meglátszik rajta, de összességében arra a két percre nagyon megfelelt, amit eltöltött ott az ember.

Meg kell becsülni ezeket a helyeket. Az Őrségben egy napot gyalogoltunk úgy tavaly, hogy egy kocsma nem volt a falukban, itt meg még enni is kaptunk volna! Unikum (érted!) ez ebben a rohadó országban, örüljünk neki.

Sárban csúszkálás a Nagy-kő hegy felé

A kabátot és a hátizsákokat igazgatva léptünk ki a kocsmából és vidáman sütött le ránk a nap, ahogy leereszkedtünk újra az állomás irányába. A túrázók egy jó része elindult a Csóványos irányába, a korábbi beszélgetésekből megtudtam, hogy van aki két napot tervezett, Kóspallagon megalszanak és majd Nagymarosnál fejezik be. Nekik már csak a hátukat láttuk, ahogy elindultak az ellenkező irányba, de a mi utunkon is többen megelőztek már minket. Nógrádról egy elég jellegtelen kis ösvény vezet kifelé, de lehet csak a kopár tél végi időszak nem áll jól neki. Vízmosás jellegű, amiben alul jéggé dermedt hó volt, az oldalán meg ragadós sár. Mindezt egyik oldalról egy drótkerítés, másikról szúrós bokrok határolták, ahol meg volt egy kis hely ott embermagas bogáncsok nőttek. Viszont ha hátrafordultál remek kilátás nyílt a falura és a várra, ahogy eltörpültek a távolabbi hegyek mögött.

Pechünk volt az olvadással. A meredekebb részeken már csak alig volt sár, de ott is akadtak alattomos-csúszós foltok, viszont a vízszinthez közelítő részeken hamar bokáig lehetett süllyedni, ha nem vigyáztál. Így aztán lassan, óvatosan haladtunk, de nemsokára elértük a vasúti síneket és átlábaltunk a pocsolyás részen. Hát igen, otthonról úgy indultam, hogy novemberben szépen kimosva eltett túrabakancsom csillogott-villogott, most meg csurom egy sár volt az egész. De nem ázott be és ez a lényeg!

A kék jelzés elindult felfelé a Nagy-Kő hegy irányába és itt váltunk el egymástól, Apuék a kék kereszten folytatták az utat. Ittunk egy korty pálinkát a búcsúzásra, majd csináltam róluk egy képet, ahogy távolodnak az erdőben.

Én szeretek egyedül lenni és akkor ott az erdőben hirtelen nagyon egyedül lettem, ami fellelkesített. Elindultam felfelé a hegyre és úgy találtam, hogyha kicsit jobban kilépek akkor nincs időm megcsúszni a sáros részeken. Egy kicsit nekiláttam lihegni, de hirtelen átbillentem a holtponton és egyszerűen nem volt kihívás az egyre meredekebb hegy. Csuda jó érzés, amikor elkapod a lendületet és csak annyi a dolgod, hogy ne ess ki a ritmusból, olyan érzés, mintha napokig tudnád folyamatosan csinálni. Így aztán elég gyorsan haladtam és egyre-másra maradtak el mögöttem a megelőzött hegymászók. Rövid idő alatt, amit hol sárban, hol hóban hol meg lábközépig érő avarban tettem meg, felértem a csúcsra.

Gyönyörű kilátás, sárban szánkózás lefelé

Azért az nagyon meglepő, hogy alig pár kilométerre a lakásunktól, tényleg nem sok utazásra ennyire vadregényes helyeket találni. A Lokó-pihenő varázslatos hely, láthatod Visegrádtól Márianosztráig az egész környéket. És szombaton szerencsés is volt, aki felmászott ide, mert gyönyörűen be lehetett látni mindent. Tiszta idő volt és nagyon sajnáltam, hogy takarékossági okokból nem kértem kölcsön a gyerekeimtől az új távcsövüket.

Sokan gyülekeztünk a pihenőnél, pecsételtek az emberek, volt aki naplót írt, volt aki csak üldögélt és merengett a kilátáson. Én is tartottam egy kis szusszanást, megettem a banánt, amit hoztam és bőszen fényképeztem (vagy 16 egyforma képet sikerült este kidobnom, mint feleslegeset). Egy kedves pár megkért, hogy készítsek róluk egy fotót, aztán barátságosan elbúcsúztunk és én nekiláttam a lefelé vezető útnak. Kis ideig még nem az ösvényen, hanem a kilátásban gazdag kis csapáson haladtam, de sokan is jártak arra, meg a meredély szélén az én félős természetemnek kissé túlságosan csúszós volt a terep, így visszaléptem az erdőbe.

Hát ez igazán vacak egy rész volt. Újra felvettem a tempót és nagy lendülettel indultam le a hegyről, az enyhén lejtő hegyoldalon. Sajnos ez itt valami erdészeti út volt, amit nem csak a túrázók dagonyáztak össze de terepjárók is. Mély sár, csúszós részek a széleken tövises-csipkés bokrok. Szerencsére hamarosan rátaláltam egy korábbi útra, ami kanyargósabban haladt és időről időre keresztezte a kék vonalát. Hosszabb volt, de inkább csak nyálkás és főleg avarral borított. Jó pár plusz kilométert felszedtem rajta, de a hivatalos csapáson később olyan túrázókat láttam, akiknek a fél oldala sáros volt az esés miatt. Meg is ijedtem kicsit, mert a bőr télikabátomban jöttem, nem örültem volna egy nagy adag sárnak.

Én nagyon szeretek erdőben sétálni, szeretek megállni és hallgatni a neszeket, figyelni a fényt a fák között, de ilyenkor nem sok mindent találsz. Az erdő még nem ébredt fel igazán, minden barna csak az avar sárgállik itt-ott. A levegő friss volt, a nap kellemesen melegített és jó volt kimozdulni, de maguk a fák nem sokat nyújtottak élményként. Hamarosan leértem Magyarkútra, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk. Biztos voltam benne, hogy én érkezek később, de a pecsételés után hiába nézelődtem Apuékat sehol sem találtam. Végül telefonon megbeszéltük, hogy a forrás melletti kis vendéglőben bevárom őket, mert még jócskán mögöttem voltak.

Muflon sült vagy pacal?

A Kocsma a pipáshoz nevű egység remek helynek tűnt egy kiadósabb pihenésre. mikor beléptem még volt három szabad asztal, szerencsémre, mert pár perc után már hoppon maradtunk volna. Remek Krusovicét kértem és azt dédelgettem amikor megérkezett a társaság többi tagja is. Elnézve az étlapot eldöntöttük, hogy felesleges lenne kihagyni ezt a remek lehetőséget. Bandi barátom ajánlotta a muflon sültet, de hosszas vacillálás után végül a pacal mellett döntöttem, káposzta salátával. Szeretem a pacalt és ritkán kapni, olyankor kár kihagyni. A Pipásnál jól készítették el ezt az amúgy könnyen elrontható ételt, tán kicsit bő volt a leve, de annyi baj legyen. Zamatos volt, nem túl rágós (már amennyire egy pacalról ezt el lehet mondani), jól csúszott rá a sör.

Biztos lehetne könnyen kivetnivalót találni ebben a krimóban is, ahogy elnéztem az értékeléseket bőven találnak is a szőrszálhasogatóbb népek, de én elégedett voltam. Meleg volt, kissé tán párás is, no mit lehet tenni. Étel szag volt? Valóban, de mit várjunk egy olyan helytől ahol a konyha egy légtér az étkezővel? Olcsón, tisztességes ételt kaptál? Bizony így van, és hozzá remek sört. Mit lehet még elvárni egy ilyen istenháta mögötti intézménytől?

Újra kiemelném: legalább van!

Az utolsó szakasz nyűgje

Megfigyeléseim szerint a kirándulók hajlamosak az utolsó kilométereket alábecsülni. A térképen már csak egy kis vonalként tekereg tovább. Kinyújtott lábakkal az asztal alatt, lehajtva az utolsó kortyokat gyerekjátéknak tűnik. Bizonyos optimista felhangokkal kisérve lépnek ki a melegből és bizakodva tekintenek az előttük álló távra, hiszen az már kifelé vezet a programból, a gondolatok elkezdenek a hazaút utáni időkön forogni. Aztán fél kilométer után az emberben kezd lanyhulni a lelkesedés, a finom falatok helyezkedni kezdenek, a cipőben az eddig fel nem fedezett nyomó érzés markánsabbá válik. A kalandos sárdagasztás hirtelen inkább gondnak kezd látszani. A türelmetlenség kezdi szurkálni belülről az addig gondtalan lelket.

Mi is hasonlóképpen jártunk, mint a fent vázolt boldogtalan. Várt egy pecsét a 4-5 kilométer végén, amit szerettünk volna, volt ott egy busz ami a vonathoz szállított, ez a két hajtóerő számított igazán. Az út ugyanis pocsék volt. Folytatódott az erdészeti kocsinyom, amit egy nem sokkal korábbi favágás miatt mély kátyúk tarkítottak. Az ember meg-megállt egyrészt, hogy eltöprengjen hova is lép legközelebb, másrészt, hogy az a kellemetlen feszítő érzés amit a sörrel barátkozó pacal eredményezett csituljon kissé, harmadrészt, hogy a természetnek is megadja ami jár neki.

Valószínűleg a tavasz, nyár vagy ősz remekül áll ennek a kis patak völgynek, de a tél nem sokat emelt ki a bájából. A patak kedvesen kanyargott alattunk, egy csúszós sárperem széléről láthattad, amint a kanyarokban jégpáncél alá bújik. Bájos látvány volt, különösen ahol egy kis híd keresztezte és átkeltünk rajta. Mindazonáltal jó volt felérni Szendehely fölé a dombtetőre, ami egy nem várt kaptató vége volt és megpihenni egy pöttyet a betonút szélén egy kis kápolna mellett. Igyekeztünk lepiszkálni a sár javát a cipőkről és a szendehelyi mező utcán nagy örömmel fedeztünk fel hókupacokat, amikben szépen levakartuk a maradékot is.

Láttam a pecsétfüzetben, hogy a Katalinpusztai pecsétet itt Szendehelyen is meg lehet találni. Rövid tanakodás után úgy éreztük, hogy nekünk mára ennyi elég is volt. Megkerestük a pecsétet, ami szerencsésen közel volt a buszmegállóhoz, így pont láttuk amint a budapesti járat elhúz mellettünk. Volt egy óránk a következő buszig.

Volt ott egy vendéglő és adta magát a helyzet.

Nem voltunk úgy öltözve, ahogy az ahhoz a vendéglőhöz illett volna, arról nem is beszélve, hogy térdtől lefelé úgy néztünk ki, hogy bármelyik rinocérosz elismerően csettint, egyszóval kissé húztuk magunkat. A pincérek fapofával nézték végig ahogy átbattyogtunk a szőnyegen és lehuppantunk a párnázott székekre. Az italok mellé úgy éreztük kínos lenne nem rendelni valami komolyabbat, így aztán Apu a desszertek közül túró gombócót rendelt én meg Gundel palacsintát. Igazából nem hiányzott a palacsinta, de finom volt és hamar megbarátkozott a pacallal a gyomromban. Apu azonban nagyon sok gombócót kapott, szerinte az négy volt, nekem inkább hatnak tűnt. Bármennyi is volt, mivel későn érkezett ki, kb. negyed órája volt megenni mindet aztán siettünk ki a buszhoz.

A buszmegállóban éppen elkaptuk a naplemente csodás fényeit. Bearanyozták a Naszály tetejét és a környező csúcsokat, miközben a völgyek komor sötétbe fulladtak és az ég alján fekete felhők adták a kontrasztot. Szép látvány volt és még Vác felé buszozva is élénken tekingettünk ki az ablakon.

A Nyugatinál beálltam a tömött villamos megállóba és hamarosan kisebb hely lett körülöttem. Az utazóközönség nagy része fiatalokból állt, akik csinosba vágva magukat készültek az esti bulira. Üvegeket lóbálva, gyanakodva figyelték a nem éppen tiszta ruházatomat. Dehát lássuk meg mindenben a jót: volt ülőhelyem a hosszú zötyögésre hazafelé, és mindennél jobban esett, hogy kinyújthattam a lábaimat.

Remek szezonnyitó kirándulás volt, remélem hasonló jóból jó sok lesz még idén.

OKT-18 Nógrád-Szendehely

Uploaded by András Őri on 2022-02-09.