A Berekben biciklizve, háttérben a Badacsony
2022. január 15. 15:49

A halszemoptika, mint generációs válság

A halszemoptikás fotózásról szerettem volna eredetileg írni egy blogot, de ahogy a napokban ezen rágódtam és vázlatolgattam valami egész más sikeredett belőle.

Az elmúlt évtizedben a fotózás mindenkié lett, ami egyrészről nagyon jó dolog másrészről meg sokszor belül sírok, amikor látom a képeket. Nekem gyerekkorom óta mindennapos dolog a fényképezőgép, de vele együtt az is, hogy ezt okosan kell csinálni. Már a nagypapám is fotózott (örököltem is tőle harmonikás Leicát), aki megtanította Aput is arra, hogyan kell fotózni.

Fénykép előhívás a fürdőszobában

Gyerekkoromban gyakori volt, hogy Apu bezárkózott a fürdőszobába, a nagyítógéppel, az előhívó folyadékokkal, a piros lámpával meg a többi varázslatos hozzávalóval és eszközzel. Pokrócot terített az ajtóra, hogy semmi fény ne találjon utat. Ha úgy döntöttem, hogy vele tartok, akkor az azt jelentette, hogy pár órán át ott tekeregtünk azon a talán másfél méter területen, ami a panel fürdőszobája volt. A kádon egy kersztbetett rajztáblán álltak a gépek, meg kis tálcákban az előhívő folyadékok, a mosdóban (balra 90°) áztak véglegesre és “hívódtak elő” a kész, fekete-fehér fotók. Nem volt unalmas, én is rakosgathattam a csipesszel egyik edényből a másikba a képeket, aztán a végén meg kisütöttük őket egy fura, íves eszközzel.

Ott a fürdőben már sokat hallottam arról, hogy készülnek a képek. Menet közben derült ki sokszor, hogy mi nem sikerült, akár olyan fotókról is, amik hónapokkal korábban lettek exponálva. Megmaradt bennem, ahogy Apu elmagyarázta, hogy ott mi volt rossz, mi a jó. Aztán volt nekem is fényképezőgépem, kezdteben kis automata Kodak, aminek a csodájára járt mindenki, mert az amerikai Nagymamám küldte (az országban egy helyen hívták elő a filmkazettáját, nem lehettet olcsó mulatság), azután megörököltem Apu régi tükörreflexes gépét.

Gyönyörű fényképezőgép volt, nagyon szép képeket készített, csak éppen nem volt benne fénymérő. De a katonai gázálarc-tokban, amit szintén örököltem hozzá, elfért mellé egy szovjet fénymérő is. Igaz a betűket nem ismertem, de megtanultam, hogy mit mutat és milyen méretre kell nyitni a blendét a fényképezőgépen. Trükkös dolog volt, mert ha fotózni akartál, akkor előbb fényt mértél abban az irányban amerre terveztél fényképezni, de mire végeztél néha jött egy felhő és kezdhetted előről. Arra azonban remek volt, hogy máig tudom az összefüggéseket a fényképezőgép gyűrűi és beállításai között, ami önmagában félsiker.

Számomra, ami nem tükörreflexes az nem fényképezőgép csak valami bohóckodnivaló vacak. Ha tényleg fényképezni szeretnék, akkor előveszem a Canont és hiába nagy, hiába kényelmetlen sokszor a túrákon, vagy családi eseményeken, de azok a képek, amiket azzal készítek igazi fotók lesznek. A telefonnal ránézek, megnyomom a gombot és nem exponál csak szkennel egyet. Olyan is lesz, néha egész jó, de ennél soha nem jobb. Amikor belenézek a Canonba, akkor nem egy kijelzőt látok, hanem egy keresőn keresztül figyelem a világot. A szemem előtt ott vannak a számok, a fény, a záridő és ha minden klappol, akkor megéri megnyomni a gombot. Persze már sokkal könnyebb, mint anno, hiszen a fénymérést elvégzi a gép maga.

A halszemoptika kiszolgálja az elkényelmesedett világot

A jelenlegi telefonomban van halszemoptika, ami egy olyan úri huncutság, amire sosem telt a rendes fényképezőgépnél. (Kis gyorstalpaló a halszemoptika különböző verzióiról.) Nagy érdeklődéssel próbálgattam és hamar rájöttem, hogy mi az a rengeteg szar fotó, ami nap, mint nap szembejön velem az ismerősök albumaiban. A halszemoptika lényege a veszélye is egyben: közelről tudsz hatalmas területet egyszerre fotózni. Ez remekül hangzik, de az ilyen képeknél csak egy nagyon kis, középső terület marad torzításmentes, hiszen pont ez a trükkje: az ívelt lencse. Ha ezt a torzítást hozzáadod ahhoz a szokáshoz, hogy a mobillal fotózó emberek nem térdelnek be kicsit, amikor fotóznak, hanem álló helyzetből, így kissé felülről készítik a képet a halszem-hatás még a normális perspektivikus rövidüléssel is terhelt lesz. Láttál már Grafitember napirajzokat, ahol a politikusoknak óriási cipői vannak? Ő is pont ezt karikirozza ki.

A halszemoptikás fotók még egy nagyon jó alakú embernek sem tesznek jót, de kevés olyan szerencsés van, aki az ideális paraméterekkel született és azt tartani is tudja, az összes többiek nyomorát csak tovább súlyosbítja a fent leírt két hatás. Amikor egy ismerőst megkérdeztem a fotóját nézve, hogy nem zavarja-e a dolog, akkor azt válaszolta, hogy egyáltalán nem, ő tudja, hogy milyen igaziból és ennyi belefér neki. Akkor jöttem rá, hogy mennyire más fotózás és fotózás célja. Neki egy kép kell, nekem egy emlék. Én azon dolgozok minden képemnél, hogy olyan legyen, amilyen ott volt és akkor, amikor elcsattintottam a gépet. Nem használok szűrőket, a potmétereket csak addig csavargatom, amíg az lesz jó közelítéssel, amire emlékszem. Ettől a vad és mostanság olyan divatos túlhúzott színek pont mennek a levesbe.

Ha embert fotózok, akkor azt szeretem, ha ő van a képen. Ennek néha az alany nem örül, mert látszanak a ráncok, bőrhibák, az őszülés vagy egy előnytelenebb pontja, de a képen ő lesz és én őt szeretem, őt akarom majd újra látni és nem egy idealizált valakit.

Mire szeretem használni a halszemoptikát?

Viszont van egy téma, aminél rendszeresen használom a halszemoptikát a telefonomon, túrázásnál, kirándulásnál a videókhoz szoktam képgalériát készíteni és ott egy halszemmel készült tájkép gyönyörű tud lenni. Vagy most szilveszterkor a szegedi dómnál az egészet nem tudtam volna befogni a fényképezőgéppel, így elővettem a telefont és készítettem egy-két képet. Torzul kicsit a széleken, de valahogy egy tárgynál, egy hegynél vagy épületnél ez nem zavar.

Az elején azzal kezdtem, hogy néha sírok belül, amikor fotókat látok. Ez persze így van, sír bennem az a gyerek, az a felnőtt, akit úgy neveltek, hogy mielőtt exponál ötször meggondolja, hogy érdemes-e elkészíteni azt a képet, hiszen 36 kockánál nincs többre lehetősége. És bár mostmár én is elkattintok egy nap alatt akár 2-300 képet is, de a Photoshop Camera Raw moduljából már 30-40-nél több nem jön ki belőle és azokból is csak 1-2 olyan van, amit meg is mutatnék másoknak. Néha persze meg is mutatom őket, de ha úgy nézzük, akkor a 36 kockában már benne vagyok.

És itt van a nagy különbség aközött a fotózás között, amit én tanultam és szerettem meg és a mostani (főleg mobilos) fényképezés között. Ma menet közben, szinte le sem lassítva ellövünk egy képet és azonnal megy ki az Instára vagy valami hasonló helyre. A szelfin nem mi vagyunk, hanem a beauty effekt mögött az aggódásunk és a szégyenérzetünk. Valószínűleg menthetetlenül boomer vagyok, de én nem így szeretem az életet és a fényképeket.