Abaligettől Pécsig

Október végén pár napot Pécsett töltöttünk a szülői házban, nagyobb baráti társassággal. Kihasználva a remek kirándulóidőt egy napot szántunk arra, hogy befejezzük a kéktúra mecseki szakaszait, amiket tavasszal elhagytunk. Szekszárdtól Pécsig sétáltunk végig a márciusban és áprilisban, de pont a Nyugati Mecsek, a Pécs-Abaliget táv hiányzott még. Így aztán péntek reggel, igen korai órában kiszálltunk Apu autójából az abaligeti vasútállomáson és fázósan húztuk össze magunkon a kabátjainkat.

Hideg reggel volt, látszott a lehelletünk és a fák közt gyanús ködök ültek, de a réteket fehérre festette a dér. Búcsút intettünk a távolodó autónak és a vasútállomáson megkerestük a pecsétet. Gyorsan elintéztük a formaságokat és egy meghúztuk a laposüveget is, hogy átmelegedjünk kissé. Így felfrissülve, mindenre elszántan vágtunk át a síneken és kerestük a vágányok mellett az ösvényt (nem a legveszélytelenebb rész ez), ami jól elbújt a deres bokrok között.

A bokrokon átérve egy kis domboldalra értünk, amit teljesen befehérített a dér, felette a hegylábakon vad-őszi színekben pompázó fák koronáját simogatta a reggeli napsütés. A gomolygó köd (vagy füst, ki tudja) nagyon hangulatos képet tárt elénk. Buzgón fotóztunk, majd szép lassan megkezdtük az első kaptatót aznap. Széles kocsinyomon halad errefelé a túra, két oldalt gyönyörű erdővel néhol kis kilátással a Mecsek irányába. Abaligettől a vasútállomás kicsit távolabb esik, de a kéktúra nem a betonúton halad, hanem a falu feletti dombokon. Időről időre megláttuk az abaligeti templomtornyot, a füstből kikukucskáló háztetőket. Megálltunk a falu felett egy vadászlesnél és újabb gyönyörű fotókat készítettünk. Érdeklődve néztük az előttünk magasodó Mecseket, aznapi útvonalunkat.

Jó előre kinéztük, hogy 10 órakor nyit az abaligeti barlang, így sietve leereszkedtünk a napfényben fürdő magaslatról a ködös-hideg völgybe. A nyomvonal a falu szélén halad, de egy kocogó nénitől megtudtuk, hogy a barlang felé találunk majd büféket, ahol remek forraltbort árulnak. És valóban! Több büfé is volt, igaz még nem nyitottak ki, de mindenesetre ez egy nagy meglepetés volt az őrségi és szekszárd környéki tapasztalatok után.

A barlangnál kicsit várnunk kellett, egy nagyobb iskolás csoporttal és pár másik érdeklődővel kerültünk egy turnusba. A barlangról előző este már hallottunk ezt-azt a Pécsen maradt barátainktól (én hiába ott születtem és nőttem fel, ezt a barlangot még nem láttam), szerintünk nagyon klausztrofób élmény, ami tekintettel a barlang mivoltára nem is olyan meglepő. Való igaz, hogy kétrét görnyedve kell bemászni, de utána már van bőven hely és igazán megéri megnézni. Nem csak érdekes formákat, föld alatti patakot, de még egész apró denevéreket is láttunk. Nekem a denevérek egészen eddig közömbös állatok voltak (bár a covid-19 óta kissé neheztelek rájuk), de rá kellett jönnöm, hogy nagyon mutatós lények, fura gyümölcsként lógnak le a sziklákról a sötétben.

A barlangban kicsit több, mint egy órát töltöttünk, és ha már ott volt, akkor egy tízórait megettünk-ittunk a szomszéd büfében. Pálinkát és hamburgert vettünk magunkhoz majd elindultunk a kéken egy jó pár órás felfelé vezető szakaszon a Jakab-hegy irányába.

Szép, ritkás erdőkön sétáltunk keresztül amiken vidáman sütött keresztül a napsugár. Egy ajándék volt ez a késő őszi nap, igazi megkoronázása ennek a túrázásban gazdag októbernek. Négy nap csodás őrségi kirándulás után még egy nap a Mecsekben, szerencsésnek éreztük magunkat és ennek hangot is adtunk. Gombászáshoz sajnos már hideg volt, így csendesen beszélgetve bandukoltunk felfelé. Nekem ezek a Pécs környéki szakaszok rengeteg gyerekkori élményt hoztak elő, amiket rá is zúdítottam a barátomra.

Az volt a tervünk, hogy a Zsongorkőnél fogunk ebédelni gyönyörködve a csodás panorámában. Reméltük, hogy a szép tiszta időben majd messzire ellátunk. Hogy miért hittük azt, hogy szép tiszta idő van meg nem tudnám mondani. Már előző nap sem volt az, a Havihegyről lenézve a város is párában csücsült és ezen a pénteken sem volt ez másként. A Zsongorkőhöz délután értünk el, sokkal korábban, mint azt én számoltam. Jó órát üldögéltünk a meredély szélén, megettük a szendvicseinket, az almát és a jutalomcsokit is. Mindezt vízzel öblítettük le és a tériszonyunk engedte keretek között igyekeztünk fotókat készíteni, pedig nem is lehett túl messzire látni, mert elég párás idő volt. Ezen kissé bosszankodtunk, de legalább van miért viszatérni erre a különleges helyre.

Miután kipihentük magunkat és még barátkozni is volt alkalmunk pár túrázóval tovább indultunk a Pálos kolostor irányába. Nagy meglepetés volt nekem ez a hely, jó 25 éve nem jártam már ott. Szépen rendberakták a környéket, a gyerekkoromban még máladozó kőfalakat restaurálták és így egy érdekes labirintus jellegű épület jött létre. Gyerekek fogócskáztak a romok között, a régi kerengő udvarán pedig egy kis társaság éppen pikniket tartott. Mi is elbóklásztunk egy kicsit, elolvastuk az összes információs táblát és vidáman vágtunk neki az utolsó szakasznak Pécsre.

Érdekes volt, hogy Abaliget után nem találkoztunk túrázókkal csak két külföldi biciklis jött szembe egyszer a műúton, de itt, Pécshez és a műúthoz közel már jó sokan voltak. Tartott ez mindaddig, míg újra el nem távolodtunk az autóval könnyen megközelíthető helyszínektől és leszámítva pár erdészt, akik egy terepjáróval mászkáltak fel-alá rajtunk kívül újra üres volt az erdő. Na ez volt az a rész, amit alulbecsültem, de az is lehet, hogy addigra kezdtünk kicsit fáradni. Éppen kezdtem hiányolni a mecseki túrák során állandó társunkat, a csodabogyót, amikor megpillantottunk pár bokrot és Pécsig már többet is találtunk. Nekem nagyon megtetszett tavasszal ez a növény, haragos-zöld színe, a vörös bogyókkal kirikítanak a fakó erdei színekből. Nagyon szeretnék valahonnét szerezni pár tövet, hogy a nyaralóban is elültethessem.

Végül elértük azt a pontot is, ahol április végén megszakítottuk a kéktúrát és kicsit a már akkor megtett szakaszon ballagtunk tovább. Beérve Pécsre megengedtünk magunkanak egy kitérőt a Donátus felé. A magasról kanyargó úton ereszkedtünk le Uránvárosba és sétáltunk keresztül a belvároson hazáig. Már ránk sötétedett ahogy felcaplattunk a Tettyére és kisvártatva nekiestük Anyu remek csirkepaprikásának (galuskával!) és egy doboz sörnek. Közben barátainkkal közösen megosztottuk egymással aznapi kalandjainkat (ők Orfűn kirándultak). A Dél-Dunántúli kékre legközelebb valamikor kora tavasszal szándékozunk visszatérni. Idén szép nagy darabot sikerült teljesíteni belőle: Szekszárdtól Abaligetig végig, az Őrség nagyját és Bázakerettye környékét is kipipáltuk. Ha elég ügyesek leszünk jövő ilyenkorra betelik a pecsételő füzetünk is.