Nosztalgia: szombat délután Balatonon

Perzselően süti a hátamat a nap, ahogy leszállok a kertben a biciklimről. Alig pár perce még a Balaton hűsített (bár már a tó vize is inkább langyos), de már melegem van. Tülekedve, versenyezve jönnek be a többiek is a kert kapun, senki nem akar utolsónak maradni, hisz az uccsó zárja be a kaput. Szerencsém van, én vagyok a legnagyobb maximum akkor kell nekem visszabattyogni a téglával borított kerti úton, ha a veszekedés már a verekedésé fajulna. Ez a gyerekek külön kis társadalma, ahol erősebb az észérveknél a szokásjog.

Rendetlen összevisszaságban hányjuk fel a fém szárító kötélre a vizes strand törölközőket. Nincs értelme igazgatni őket, pár perc alatt megszáradnak a hőségben így is. Míg besereglünk a kőszobába köszönünk Árpinak is, aki a hátsókertben ücsörög a fűrészbakon. Hogy a macskát figyeli vagy a saját külön nirvánájában tengődik senki nem tudná megmondani. Nem szól semmit, de tudjuk mit gondol a fürdőzésről. Ő sosem teszi be a lábát a Balatonba, mikor Arival halásznak akkor is mellig érő horgász-gumicsizmát húz. A vízműveknél dolgozik és látja, hogy mit kell kitisztítani a vízből, de azt is, hogy mit engednek vissza a tóba.
Én viszont ezt nem akarom tudni, mert szeretek a Balatonban fürdeni.

A konyhában Arinka főz, közben a dupla befőttes gumival áttekert Sokol rádión magyar nóták szólnak. A fazékban gyanús minőségű pörkölt, szörnyű szaga beteríti az egész házat. Pár percig tart, míg megszokjuk, de utána nem is érdekel.
A magyar nótát viszont nem tudjuk megszokni, előkerül a régi kredencből a kazettás magnó meg a Kispí kazi. Ezt mindenki szereti, na jó, Lacit kivéve, de kisebbségben marad a véleményével. A magnó mellől kipakoljuk a vaskos szabálykönyveket, a karakterlapokat, a kockákat és a figurákat.

– Hé, vigyázz már a könyvre, Te állat! Hogy fogod, bazer, tudod mennyibe került?

Aztán egy pillanattal később a könyv hangos puffanással csapódik az öreg ebédlő asztalra, a kőszoba fő berendezési tárgyára. Ekkor már senkit nem zavar az ára, vagy, hogy a dobálás mennyire tesz jót neki. Kezdődik a harc a helyekért. A kapuhoz hasonlóan nekem nincs ezzel bajom, de itt nem születési előjogot bitorlok, hanem én vagyok a mesélő. A mesélő ül az asztalfőn, ez egyértelmű, senki nem vonja kétségbe a dolgot.

Míg mi szétpakolunk az asztalon és a nap fakító-sárga csíkokat vet a zsalugátereken keresztül a hűs szobába, Ari csoszog be a konyhából. Fárasztóan lassú mozdulatokkal kever magának egy szörnyű kotyvalékot (kisfröccs narancs szörppel) és elkezd egy félórás mondatot. Lassan, szóról szóra bukdácsolva, néha köhögve. Nem igen figyelünk rá, de azért időről időre válaszolunk neki. Senki nem akarja megsérteni. (Petivel néha össze szoktak veszni, de ez van!)

– Sárikám! – csattanok fel, karakterlap ellenőrzés van, a gyerekarcokon izgalom, feszültség – Mi a fene ez a nyolc életvíz itt?
– Te adtad, amikor utoljára játszottam vele. – óriásira kerekíti a szemeit, a pillantása ártatlan. Mégse tudom, hogy mit higgyek. Lehet, hogy igaza van, régebbi játékoknál eszetlenül szórtam nekik a zsákmányt és Sárinak vannak nagyon régi karakterei, de a fene ismeri itt ki magát már. Petiben bezzeg csírája sincs a kétségnek, helyből ráripakodik a húgára
– Sári! Kiradírozod, de rögtön!
– Te nekem nem parancsolsz! – jön azonnal a visító felelet

Az ellenőrzés így kisebb-nagyobb veszekedések árán fejeződik be, amire nagy szükségem van, mert igazából még fogalmam nincs, hogy mi lesz a történet, amit el akarok mesélni. Míg osztják szét a kockákat, a ceruzákat és a radírt sebesen járnak a gondolataim. Bori szokásos precízségével igyekszik a menthetetlenül gyűrött és szamárfüles táblát rendbe tenni. (A tábla egy hatszögletű ráccsal borított fénymásolt A4 lap. Az ólom-figurák talpától, a Colától, nasitól és a piszkos gyerek kezektől egészen különös extra mintázatai vannak.) Nehéz dolgom van, úgy kell indítani, hogy mindenkinek legyen szerepe, mert ha valaki elkezd unatkozni, akkor borul a törékeny béke és a délutáni program.
Peti persze harcolna helyből, már csörgeti a kockákat, a híres két tízoldalút. Az egyik zöld a másik narancssárga. Laci a M.A.G.U.S. szabálykönyvet bújja, új tűzvarázslatokat keres a karakterének, ajkai kicsit szétnyílnak ahogy olvas, a szemüveg hangyányit lejjebb csúszik. Bori a szokásos, vidám jelenetnek örülne Emilio tavernájában. Közben elém tolják az üres papírt, nincs több időm, akadozva kezdek bele, eldöntöttem a lányoknak kedvezek, ami nagy segítségemre lesz nekem is, kapok időt kitalálni a folytatást.

Míg utoljára ellenőrzöm, hogy ki melyik karakterrel vagy karakterekkel jön. Elszörnyülködök a díszes kompánia láttán. Mintha egy hiperszuper vadászgéppel indulnál két-három parittyás ősember ellen. Mithril páncél, nekromanta varázsló, tűzmágusok, harcos-papok, élő-páncélba bújó karcsú fejvadász lányok és egy keleti stílusú harcművész.
Megszerzem Sáritól a Coca-Colás palackot, kezd megmelegedni, de azért nagyvonalúan töltök magamnak. Közben kimondom az első szavakat, amiktől mosoly villan az izzadságtól fénylő arcokon és Bori láthatóan izgatott lesz, firkálni kezdi a karakterlapját (számítógéppel nyomtatott, gyönyörűen vezetett).

– Szal, Pelar-girban vagytok Emillio fogadójában. Ki hol tartózkodik az épületben? -Máris levan a gond a vállamról, a helyszín ezerszer bejárt, ismerős, nem nekem kell kitalálnom, látják maguk előtt.
– Perdon az ivóban üldögél – kezdi Peti és büszkén folytatja – ork sört iszom!
– Vierre is ott van, – kapcsolódik be Bori is – mond már meg nekem Pe…

– …rdon, mi a fenének rendeltél pont ork sört? Nem ezt szoktad inni.

A lovag szétnéz az oszlopos teremben, megtörli száját, a fakupa hangosan koccan az asztalhoz, amiben egy véset hirdeti: A VILÁG KÖZEPE.

– Ugyan már, Vier! Régebben sokszor ittam ezt, Antar barátunk is szereti. Meg is mondaná, ha kibontakozna Kalból. – Az asztaltársaság a sarokba néz, ahol Antar és Kalkira összebújva súgdosnak.
– Antarék még érthetően bújnak meg a sarokban – kapcsolódik be a beszélgetésbe Anrem – azt szeretném én tudni, hogy Alyr miért szereti ezeket a zugokat?
– Ezeket a varázslókat sosem fogod kiismerni! – nevet Vierre Kékeszöld villanás kíséretében tűnik fel az emlegetett szamár.
– Bizony, hölgyem, teljesen igazad van. – csuklyája mélyéből gúnyos vigyora villan fel, Mindenkit nem lehet kiismerni! – elgondolkodva ül le. – Bár mindenki próbálkozik. Az odaérkező Gnoshra néz – Igazam van, te pincérek gyöngye?
– Természetesen, Szahib! – Alyr is a többiekkel nevet
– Akkor hozzál nekem forró vizet és egy kevés Earfalasi Ötfürtös vörösbort!
– Máris, Szahib!

A kis goblin elsiet, Perdon elgondolkodva néz utána.

– Tudja valaki, hogy miért Szahiboz ez mindenkit?
– Én igen – rikkant vidáman Antar – El Hamedben volt rabszolga, megszokta.
– Fura élete lehetett. – Pe…

…ti is a Cola után nyúl.

– Hali, hagyjatok nekem is valamennyit!

A történet a kezdeti nehézségek után kezd magára találni, csak Apu érkezése zavar meg minket. Felkerekezett a strandról, mert ebéd után a házban hagyta a cigijét. Először ijedten nézünk ki, hogy melyik szülő jön be a kapun, mert Karesz biztosan valami kellemetlen megjegyzést, de akár eltiltást is jelentene. Apu csak megáll mellettünk, megereszt valami blődli szöveget az orkokról és kicsit gunyorosan néz a szemöldöke alól. Feszélyez minket, de hamar elunja a társaságunkat, vagy talán érzi, hogy betolakodott közénk és kimegy Árpihoz pár szóra mielőtt visszatekerne a partra. A délutánba hamarosan belehasít a hátsókertből Árpi mély-kásás nevetése.

– Höhö, Digókám! Mi kell az élethez, oxigén meg ital. Na gyere, igyunk egyet! – Apunak persze nincs ellenére a dolog.

Megjelennek az ajtóban, a tálaló szekrényhez lépnek, ahol tálcán áll a Frejzi-féle bor, kannában, a padlón a hűvös sarokban meg egy gázpalackos szódavíz áll. Árpi nagy lendülettel tölt és spricceli szét a padlón a szódát. Koccintanak, isznak. Isten, isten! majd elégedett hangokat hallatva mennek kifelé. Apu nyeregbe pattan és visszatér a többiekhez a partra, Árpi meg újra eltűnik a hátsó kertben. Most Ari érkezik a konyhából, szaggatottan, jajgatva lépdel, jobb kezével a hátát fogja.

– Jaj, – kezdi, végignéz a társaságon, de nekem címzi a szavait – Kacsa, megyek ledőlök kicsit.

Az l-eket duplán görgeti, mi pedig együtt érzően nézünk rá és kórusban kívánunk neki jó pihenést. Magnó kikapcs. Végre visszatérhetünk a játékhoz, pörögnek az események, éppen Peti kérdőjelezi meg a mesélési stílusomat.

– Naneemáán! Én estem már magasabbról is!
– Ja, de egy rohadt nehéz vértben vagy. – cserfel bele Sári, nem bírja ki, hogy ne piszkálja a bátyját
– Te csak kussolj, ehhez semmi közöd! – kezdődik újra a testvéri veszekedés
– Te nekem nem parancsolsz!
– Kacsa, – szól közbe Bori, azt írtad a múltkori novellában, hogy még ugrani is tudtok a nehéz vértben.

Érzem, hogy veszteni fogok. Az egyik irodalom, a másik meg komoly dolog: játék. Ezt azonban nem fogom tudni elfogadtatni velük.

– Más az, hogy ugrik egyet vagy zuhan le a harmadik emeletről egy teljes lemezpáncélzatban.
– Mithril lemezpáncél. Teljes vértezet. – pontosít Peti és lelki szemei előtt látja a páncélt. Bori nem adja fel.
– A múltkor Laci megcsinálhatott egy varázslatot, mert a könyvedben írtál róla.
– De az jutalom volt. – kezdem
– Igen, veti bele a vitába magát Laci is, és azóta is megcsinálhatom!

 Na, puff neki!

– Szerintem meg leesik és kész. – Sári szereti a realista megoldásokat, mindaddig míg nem vele történik valami kellemetlen
– Most már aztán pofa be! – üvölt rá Peti tagoltan
– Hagyjátok abba! – próbálkozom és kamuból dobok egyet a kockákkal, egy pillanat alatt csend lesz. Nem tudják a pördülő kockák most mit jelentenek.
– Akkor csinálok egy lebegés varázst! – vágja ki diadalmasan Peti – Az majd megakaszt a föld fölött.
– Legalábbis jelentősen lelassít, – kapok a mentőöv után – csak a páncélod horpad be. OK. – örülök, hogy ezen túl vagyunk
– Jó, én lövöm a khareivel a szomszéd háztetőn álló fejvadászt. – mondja Bori
– Dobjál, a távolság legyen úgy… nézem a lapot, a rácsokat, az ólomfigurákat, felmerül bennem, hogy ennek a délutánnak, ennek a percnek kéne örökké tartania, ezt bármeddig tudnám élni, mennyi volt ez a kettő itt? – bökök a két másik figura közé
– Tizennégy – mondja Laci
– Ok, akkor ez itt tizenhat. Bori számolni kezd.
– Tizenhat meg harminc meg… Kacsa a szél mennyit ad?
– Felejtsd el. – nagylelkű vagyok
– Ok. Az negyvenhat, nekem van ötvennégy, akkor már eltaláltam, meg lövök ugye még, ööö – és közben dob – piros előre, a kockák pattognak – még nyolcvanhetet.
– Túlütötted. – sóhajtok, itt van a hiperszuper vadászgép, Bori vigyorog.
– Sebzem, 4!
– Ok. Még él. – hazudok persze, de nem lehet túl kevés ellenfél, kicsit azokat is tápolom.
Laci jön.
– Itt van ez a tűzhenger varázslat. Merre lejt az utca? – képe aggodalmas Sajna már nem mondhatom, hogy a másik irányba, feléjük, mert ezt az előbb Sári boszorkányával, Líviával kapcsolatban már tisztáztuk.
– Az ellenfél felé. – sóhajtok magamban megadóan
– Akkor én ezt megcsinálom. Ennyi és ennyi manapont és ennyi kockát sebez. És fél óráig veszi fel a hatoldalúakat, alig férnek el a kezében.
– Ok. – már csak vigyorgok és biztatom – Ez az, hajrá!

Végre én jövök, hiszen nem csak mesélek, két karaktert viszek is, játszom a többiekkel.

– Szóval én, mint An…

…tar újra lecsapott. Kardja húsba talált, a védekezésre semmi figyelmet nem fordított, hisz akit egyszer megkapott az már nem ütött vissza. Kalkira egy halom hordó tetejéről lövöldözött a kharei nyílpuskával, öt vessző: egy halott ember. Alyr a fénylő rúnák közt földöntúli ragyogásban állt, a zombik körötte, mint farkashorda aprították a harcosokat és varázstudókat. Ralmund a távolban hadakozott, csapásai követhetetlenek voltak, képe elmosódott, ellenfelei inkább menekültek és haltak.
A fejük felett Vierre, mint egy párduc vetette át magát egyik háztetőről a másikra. A fejvadászt üldözte. Nem érdekelte a mélység. Lopakodóján megcsillant az alant felcsapó tűzhenger fénye, ami Anrem arcán elégedett mosolyt fakasztott. Közben Perdon feltápászkodik a földről, a kardjáért nyúl és az aquirra támad. Pokoli csata bontakozik ki, de a lovag két vágással végül háromba hasítja ellenfelét. Az aquir feketés vére beborítja a mithril vértet és a lovag felüvölt:

– Ranag…

…ol! – Peti imádja ezt. Jót dobott és győzött.
– Kiírtottuk az ellent. – állok fel az asztaltól
– Nem megyünk fürdeni? – ugrik fel Laci is
– Menjünk. – lelkesedik Peti – Hátha a Samu meg a Szilvi még a stégen van…

 – VÉGE