János vs. András

Ahogy öregszem egyre többször jövök rá, hogy az egyik legnagyobb hibám a hülye béketűrésem. Mint ez a János-eset is. Nekem igazából már december óta vannak bajaim a taggal, de a jó viszony fenntartása miatt magamban vagy Zsófinak fortyogtam. És nem első alkalommal járok úgy, hogy amikor megelégelem a szívatást és felcsattanok, vagy csak mondok valamit, akkor a másik fél sértődik meg, hogy most mire fel pattogok.

Lehet előbb kéne elkezdenem szívózni és akkor megszoknák.

Mondjuk lehetne az is, erre az adott esetre fókuszálva, hogy a másik fél, esetünkben János, időre elkészíti a vállalt munkát. Ja, és nem sunnyog, meg felveszi a telefont.

Csak, hogy elszakadjak az általánosságoktól ott hagytam el a fonalat tegnap, hogy János újra ígérte magát, de nem jelent meg és a telefont se vette fel. Írtam neki egy smst, de semmi reakció nem jött. Reggel, bár már mélyen utáltam az egész szitut, újra felhívtam és voilá: kiderült, hogy jönnek, befejezik.

Később Zsófi szólt, hogy tényleg megjöttek és, hogy neki gyanús, hogy a könyvespolc sehol nincsen. Jó volt a szimata, azt elfelejtették. Éppen Cilibe próbáltam valami emberi táplálékot diktálni este, mikor jött Jánostól egy sms, hogy reméli megérte a várakozás a polcokra. Amikor ezt megláttam…

…na akkor borult el az agyam.

Ha azt írja, hogy reméli elégedettek vagyunk és elnézést az elfelejtett polcért, de mihamarabb pótolja, akkor semmi gond, mindent elfelejtettem volna neki. De az smsről az ugrott be elsőre, hogy akkor én most dicsérjem meg és lássam be mekkora spíler Ő.

Hogy kvázi mi a szarért kellett nekem annyit ugrálnom a héten.