A nap, amikor Cili született

Őri András
Közzétéve 2015. november 4. · Frissítve 2022. november 4.

1980 óta rontom a levegőt, de 2001-ben kezdtem csak blogolni. Ennek már idestova 20 éve, de valahogy nem tudom megunni.

A folyosó kopott csempéi, ahogy fel alá járkálva nézegetem őket. Egy síró babahang, Cili az tudjuk mindhárman, és Bandi az órájára néz, 0:13 mondja, jegyezzük meg...

Még nem vagyok olyan öreg, hogy ne emlékeznék arra a különleges hangulatra, a határtalan izgalomra, amit a születésnapom reggelén éreztem mindig. Ma láttam első alkalommal ezt a lányomon, aki négy éves lett.

Ő nagyon fiatal, egy bájos kislány, cserfes szájú kis copfos. És ez a kis prücsök a négy évével határtalanul öreggé tett ma. Már nem egy baba apukája vagyok, hanem egy gyereké. Már úgy értem… de mindegy nem ragozom.

Basszus mindjárt a szalagavatójára kell készülni. 

De az ő születése már négy éve is egy szörnyű választóvonal volt az életünkben. Zsófi akkor már napok óta rosszul volt, kórházba került és csütörtökön megtudtuk, hogy másnap császárral meg fog születni a lányunk: 7 hónaposan. Borzasztó hír volt.

A kórházból elmentem a megszokott kosarazásra, azt gondoltam, hogy megvacsorázom utána a többiekkel és hazamegyek lefeküdni. A vacsora alatt többen indítványozták, hogy igyunk egyet az izgalomra. Ittunk.

Épp a rumomat kortyoltam mikor csengett a telefon, Zsófi keresett, hogy induljak azonnal, mindjárt tolják be a műtőbe, nagy a baj. Rohantunk, megkértem Bandit, hogy kisérjen el, mert egyedül ezt most nem bírom. Beszéltem hozzá, asszem kicsit összefüggéstelenül és belül teljesen üres voltam. Olyan szörnyű félelmet soha nem éreztem, azóta sem.

Villanásaim vannak csak. A taxira várva a mosdó feletti tükörben nézem az arcom. A kórház hosszú, sötét folyosója ahogy Évával hárman várakozunk. A gyűrű, amit Zsófi az anyjára bízott és ő nekem átadja. A folyosó kopott csempéi, ahogy fel alá járkálva nézegetem őket. Egy síró babahang, Cili az tudjuk mindhárman, és Bandi az órájára néz, 0:13 mondja, jegyezzük meg…

Innentől kezdett felengedni a félelem. Jött az orvos, hogy nyugodjunk meg mindketten jól vannak, én bemehetek a PIC-re megnézni a kislányt. Beöltöztem a védőruhába és bementem a sok inkubátor közé, mindegyikben egy kisgyerek aludt.

Az én lányom a szoba túlfelén feküdt, elnyomta az álom. Két cső lógott rajta és belőle, vékonyka volt és szörnyen pici. Ott álltam és igyekeztem megjegyezni mindent, amit láttam. Azon töprengtem, hogy atyaisten, lehet most látom először és utoljára élve. Aztán kicsit megnyugodtam, és igyekeztem ismerős vonásokat keresni rajta. Végül jött egy nővérke, hogy letelt az öt perc.

Csak annyi volt? Óráknak tűnt.

Zsófinak segítettünk még, aztán elbúcsúztunk, azzal, hogy reggel hétre jövök vissza. Pár óra volt csak addig, Éva invitálását, hogy hazafuvaroz minket megköszöntem, de szükségem volt egy sétára a hidegben. Megbeszéltük Bandival, hogy eszünk egy gyrost. Elsétáltunk a Moszkva tér felé végül valahogy, talán villamossal, a körtéri Ekerben kötöttünk ki. Megettük a gyrost és elbúcsúztunk.

Otthon letusoltam, lefeküdtem. Az ágyban fekve úgy éreztem, hogy nem vesztek semmit azzal, ha könyörgöm azért hogy éljen a lányom, legyen egészséges.

Él és egészséges. Négy éves.

52 hozzászólások

A hozzászólások lezárva.