Amerikai Nagymama

Anyai ágról elég furcsán alakult az életem nagyszülők vonatkozásában. A nagypapám 3 éves koromban halt meg, pont abban az évben, hogy megismertem a nagymamámat. Hát igen, hosszú sora van ennek, Ő kivándorolt még ’56-ban és legközelebb ’83-ban jött csak Magyarországra.

Persze három éves koromból még nincs róla emlékem, csak pár fotó. Ha jól emlékszem, akkor hat éves voltam amikortól elkezdett rendszeresen, minden nyáron, hazalátogatni. Most, hogy leírtam a szót jöttem rá, hogy milyen naivak voltunk mi ezzel kapcsolatban családilag. Mindig azt mondtuk egymásnak és neki is, hogy hazalátogat, pedig ez csak nekünk volt haza, Ő valószínűleg inkább minket látogatott.

Életem folyamán állandóan visszatérő kérdés volt, hogy a mi családunk hogyan bocsáthatott meg neki. Ezt mindig baromságnak éreztem, már csak azért is, mert nekem nem volt miért haragudnom rá. Anyunak és Évának lett volna erre jogalapja, de ők inkább rendezték az életüket vele és szerintem ez sokkal értelmesebb döntés volt, mintha évek hosszú során át inkább haragban éltek volna. Így, ha nem is sok időt, de közösen tölthettünk. Megismerhettük őt is, az új családját, az Új-világban nevelkedett nagynénénket. Sok élménnyel és ismerőssel lennénk kevesebbek.

Fura viszonyom volt a Nagymamámmal, jószerivel semmi. Illetve ez nem igaz, inkább úgy pontos, ha azt mondom: semmi bensőséges. Nehéz is lett volna annyira szoros kapcsolatot teremteni egy óceán távolságról, de ő nem is volt rá képes. Minden bántás nélkül írom, de nem tudott mit kezdeni a gyerekekkel. Kaptunk tőle csodálatos ajándékokat, remélem nem sértek meg senkit, de gyerekkorom legszebb ajándékai mindig tőle érkeztek. Lego kastélyok, távirányítós autók, sport sárkány, Märklin kisvasút. Komolyan mondom, hogy a környezetemben senkinek nem voltak olyan különleges játékai, mint nekem. A Technik legomnak a csodájára járt az összes barátom és emlékszem arra a karácsonyra, amikor megkaptam és Apuci, a nagybátyám meg apám a konyhában ülve építettek belőle valami darut. Vagy a matt fekete Porsche távirányítósom, amit szintén Apu és Attila addig hajtottak a karácsonyfa körül, míg lemerült az eleme, aztán vadászhattunk bele újat az ünnepek között.

Emlékszem azokra a napokra, amikor hazaértünk és várt minket az értesítő, hogy csomagunk jött a postára. Elsétáltunk érte és mindig valami közepes nagyságú kartondoboz várt, egzotikus pecsétekkel és általában újraragasztva, mert a posta, a vámosok már belenéztek, hogy a hanyatló nyugatról mi érkezik hozzánk a Hajdú Gyula utcába. (Olykor ez a belenézés annyira sikerült, hogy ez-az eltűnt a dobozból, például a Märklin vasutam sínpályáiból az összes egyenes.) Aztán otthon mi is bontogathattunk. Farmer, Reebok cipő, játékok kerültek elő. Emlékszem életem egyik legnagyobb csalódására, ami egy ilyen bontogatás után ért. A dobozból egy magas szárú Rebook kosárcsuka és egy márványosra koptatott szürke farmer került elő. Állatira vidám voltam az új cuccaimmal és már másnap abban mentem az iskolába. Mikor a szünetben az egyik osztálytársam kérdezte, hogy honnan van az új szerelésem és én büszkén elmeséltem, akkor nem hitték el és kiröhögtek. Amikor tartottam magam az igazsághoz otthagytak.

De a szép ajándékokon túl sok közös programunk is volt. Amikor a Nagymama hazalátogatott akkor eljártunk kirándulni. A felvidékre, de legtöbbször belföldön. Az átlagos kirándulásokhoz képest ezek meglepően újszerűnek bizonyultak, mert Apu (és Karesz) nem akartak spórolni a szálláson, ahogy egyébként szokták és étteremben ettünk meg szobában aludtunk a sátrazások helyett. Mi gyerekként ezt imádtuk. 🙂

Minden látogatásakor egy napot mi, unokák kaptunk. Elmentünk a Vidámparkba és azt csináltunk, amit akartunk. Mi gyakorlatilag mindent akartunk. Addig dodgemeztünk, míg már untuk. Beültünk a rakétába, a mese csónakba, a mittomén… mindenhova. Aztán a végén a bejáratnál kaptunk héliumos lufit, meg vattacukrot és taxival elmentünk hasét enni a Ruszwurmba.

Amikor nagyobb lettem és nálunk is megváltozott a világ, volt, hogy évente többször is találkoztunk. Meghívott minket egy hajó kirándulásra az Égei-tengeren, de volt olyan is, hogy csak én mentem Vele és Valival Angliába. Na ez a kirándulás elég vegyesen sikerült, ami csak az én hibám. Elég későn érő, anyám szoknyáján ülő kölyök voltam és nehezen viseltem, hogy nem a szüleimmel töltöttem a karácsonyt.

Addig és utána nagyon élveztem. Egyedül repülni remek volt. Londonba érkezve nekem csak egy órányi időeltolódásom volt, amit meg sem éreztem, de ők komoly jetlaggel küzdöttek. Este elmentünk vacsorázni egy olasz étterembe és Curttel ketten tanították meg, hogy kell normálisan enni a spagettit. Ezért örökre hálás leszek, mindig szent borzadállyal nézem mit művelnek mások az éttermekben. Szóval vacsora után visszamentünk a hotelbe és mielőtt lefeküdtek a lelkemre kötötték, hogy ne menjek messzebb, mint a földszinti bár. Unatkoztam kissé, lementem a bárba, de az sem volt izgalmas. Kilenc tájra járhatott és sétálni volt kedvem, hát meglógtam.

Borzasztó izgalmas volt az egész. Mikor rájöttem, hogy van a zsebemben egy 10 napos, mindenhova jó londoni bérlet elkezdtem metrózni. Elmentem a belvárosig, sétáltam egyet aztán elégedetten tértem vissza a hotelbe. Mai eszemmel tudom milyen baromság volt, de egyben egy szép élmény is.

Azt hiszem ez az utazás tette be a kapcsolatunknak a kaput végleg. Egyik este ketten maradtunk Nagymamával és addig kérdezgettem, míg elmesélte az életét. Borzasztó érdekes volt, kalandos és a felére mégse emlékszem. Szóval kezdtünk jóban lenni, mikor jött a karácsony és én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Welsben voltunk, egy fogadóban és semmi karácsonyi hangulatot nem éreztem. Hiányoztak a szüleim, a dunaújvárosi esti szertartások. Hamar megléptem a vacsoráról és a kertben sajnáltam magam. Elég kis hülye voltam. Pár nap múlva hazautaztam, de a korábbi hangulat már nem állt helyre.

Utána már nem kaptam meghívást egymagam és beszélgetni is csak felszínesen tudtunk. A nagyanyám egy kedves, de távoli ismerős maradt nekem. Őszintén érdekelték a dédunokái, de sosem nálam kopogott infók után, hanem Anyunál.

Ősszel láttam utoljára, hétközben jöttek, Pécs és Budajenő voltak porondon, kétszer pár órát futottunk össze munka után. A második alkalom után sétáltam haza a Margit szigetről és azon töprengtem, hogy következő évben lesz-e még ereje egy ekkora útra. Azt hiszem talált volna, de már nem volt rá ideje.