Szerda – elmélkedés az új telefonról

Másfél hete sikeresen pofára ejtettem a telefonomat. A gyerekek nagy aztaaa ordítása közben felemeltem és nem láttam rajta semmi különöset. Még meg is jegyeztem magamban, hogy mennyit kibír és megnyugodva tettem le az asztalra. Alig fél órával később elkezdtem meggyanúsítani a lányomat, hogy összefestékezte, mert fura, vízfestékszerű lila csík jelent meg a kijelzőn. Ő tagadott és hamar felmentettem, mert látványosan nőtt. A tokból kiráncigálva láttam, hogy rengeteg hajszálrepedés van a kijelzőn.

Hát így adta meg magát a készülék majdnem két év után. Szerintem még legalább egy év simán benne volt, ha el nem ejtem, de így jártam. Egy hétre újra belaktam a korábbi Samsung telefonomat, amit nagyon szerettem a mérete miatt. Ez volt az utolsó olyan teló, ami nem egy péklapátra hajazott. Sajnos ezzel aztán vége is volt az összes pozitívumnak vele kapcsolatban, nagyon öregecske már.

Az az egy hét, amíg új telefont szereztem magamnak nagyon tanulságos volt. Egyrészt az első két napban idegbeteg lettem attól, hogy mennyire lassú és kényelmetlen az egész. Nekem a telefonomon van minden authenticator, egy csomó app, ami a napi rutinomat segíti (és monitorozza). Ezek láthatatlanul könnyítik meg az életemet és most lassúak voltak, nyögvenyelősek.

Ott van például az olvasás. Mostanában inkább e-bookot olvasok, a telefonon. Mindig ott van a zsebemben, ha épp időm engedi folytatom ahol korábban abbahagytam. (Ez extrán igaz mióta letöröltem a Facebookot és nem baszok el vele egy csomó időt.) Ezen a kis telefonon nagyon vacak volt olvasni, így aztán a könyvespolc előtt találtam magam és újra papír könyvet kezdtem olvasni.

Aztán végül a Glamour napokon lecsaptam egy olyan telefonra, amit már régóta figyelek, mert nincs rajta gyártói felület módosítás, csak az alap Android. Én meg már nagyon untam a Sony meg a Samsung üzletpolitikáját, akik teleszemetelték a telefon – amúgy is véges – memóriáját egy csomó olyan alkalmazással, amikre soha a büdös életbe nem volt szükségem, viszont ne lehetett letörölni őket. Így aztán most egy Xiaomi Mi A2 telefont vettem, amin Android One fut és amikor bekapcsoltam alig volt rajta valami.

Szépen feltelepítettem annyi cuccot rá, amennyi valóban szükséges nekem és még mindig bőven van helyem mindenre. Egy ideje már igyekszem úgy intézni a dolgaimat (ez talán valahogy sejthető a fentiekből is), hogy a jelenlegi telefonos túlpörgés csak a szükséges mértékben befolyásolja az életemet. Egy rakás alkalmazásnál letiltottam az értesítéseket, úgy használom őket, mint régen az e-mailt, ha eszembe jut megnézem mi a helyzet. Ez nagyon jó arra, hogy a telefon nem ráncigál el egy csomó szituációból, például munka közben is csak az igazán fontos dolgok zavarnak meg.

Az elmúlt héten aztán megtanultam, hogy hiába küzdök én se tudom magam normálisan függetleníteni a telefontól. Ahogy megjött az új kütyü örültem neki, mint gyerekkoromban a karácsonyi ajándéknak és azóta is próbálgatom az új funkcióit, például a lassított felvételes videózást, amiben nagyon egymásra találtunk a gyerekekkel. Buzgón ugrálnak mindenhonnét, aztán közösen örülünk a látványos felvételeknek.

Szóval a telefon menthetetlenül eluralkodott a világ nagy részén, de azért meg lehet próbálni, hogy kicsit visszavegyük a kontrollt felette. Aztán már a részsikereknek is lehet örülni.

Helló, jól vagyok.

Az elmúlt időszakban a munkatársaim minden reggel megkérdezik, hogy mit szedek, amitől jó kedvem van. Őszintén megmondom, hogy fogalmam nincs, de sosem érzem, hogy igazán kicsattanó hangulatban lennék, csak mosolygok rájuk, amikor köszönünk egymásnak és ha új meló jön, akkor nem állok neki nyafogni, hogy mennyire unom az egészet. Én sem értem mindig, hogy mit miért csinálunk, de úgy vagyok vele, hogy nem az én dolgom a miért (még ha esetleg van is véleményem), viszont az én dolgom a kivitelezés. Az elmúlt években eljutottam odáig, hogy a munkámban már csak a színtiszta öröm maradt, a nyűglődés részén már túllendít a tapasztalatom. Ez elég fellengzősen hangozhat, de megélni tök jó, lehet, hogy ettől vagyok kisimultabb. Jelen pillanatban nagykanállal kiélvezem, aztán ha új kihívások érdekelnek majd jöhet a nyűglődéses korszak.

Az elmúlt 2-3 évben nyűglődtem eleget. Fel is rántottam vagy 8 kiló pluszt a sok stressz miatt és még a szakállam is őszülni kezdett. Egy elég gáz helyzetből sikerült egy olyanba lavírozni magamat, magunkat, ami szerintem tök jó. (Mondjuk a családi költségvetés havi tervezésénél hallok hangokat, hogy jobb lenne egy kicsit még több pénz, de elengedem a fülem mellett.) Meghányva-vetve magamban a dolgokat arra jutottam, hogy azért vagyok kiegyensúlyozott, vagy legalábbis azért sugárzom ezt magamról, mert jól érzem magam. Kezdtem elfelejteni, hogy milyen is ez, a harmincas éveim elején voltam úgy, mint most.

Persze semmi nem lehet teljesen felhőtlen, úgyhogy készülődik egy blogbejegyzés arról, hogy mekkora baromság két héten belül kétszer törni fel ugyanazt a járdát, csőcsere miatt. De most maradjunk pozitív hangulatban.

Gyerekszáj

Dávid a felnőttkori autóvásárlási terveiről beszél. Autó, család stb.
– És kit fogsz feleségül venni? – kérdezi a hülye anyja.
– Hát… majd aki tetszik. – ránt egyet a vállán.

#davidmondta #agyerekokosabb #nemlehetprovokálni

Gyerekszáj

Apja élcelődik Cilivel. Ennek jegyében megtanítom a gyereket a “bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű” mondásra. Cili elsüti, majd érdeklődik, hogy ez mit jelent. Magyarázom hosszan, példákkal. Egyszercsak felcsillan a szeme:
– Ja értem! Az ő feje nagy, az enyém meg kicsi!

#cilimondta #nemmentát

Gyerekszáj

Dáviddal elsétálunk egy pénzszállító autó mellett.
– Anyu, ez a bankautó?
– Ez a pénzszállító autó.
– De akkor miért hívják bankautónak?
– Nem hívják bankautónak. Pénzszállító autónak hívják.
– Miért?

#davidmondta #végteleciklusbakerültünk

hétfő (vége a vénasszonyok nyarának)

Az elmúlt hetekben sikerült átállni az új napi ritmusra, az iskolakezdés alaposan felforgatta az életünket. Korán kelés, korán fekvés, rohangálás a városban, hogy mindenki időben bejusson ahová kell és aztán hazaérjen.

Az iskola kezdés persze nem csak az időnket forgatta fel, hanem a pénztárcára is súlyos ütéseket mért. Miközben nap, mint nap azt olvassuk, hogy az oktatásban minden rendben van és az iskolák zökkenőmentesen indították a tanévet a valóság kissé mást mutat. Azért megvagyunk, szerencsére és úgy tűnik, hogy nem csak a leánynak sikerült zökkenőmentesen belesimulni az új közösségbe, de nekünk, szülőknek, is. Bár Zsófi most nem vállalt SZMK tisztséget, de azért vettünk magunkra egy rakás feladatot, például tablót fogok készíteni, meg ilyesmik.

Az idő meg gyönyörű volt, inkább nyár, mint ősz, persze mikor kezdett elromlani? Amikor lementünk egy jó kis kirándulós hétvégére a Balatonra. Azt terveztük, hogy elsétálunk a sztupához Zalaszántón, de mire odaértünk és leparkoltuk az autókat elkezdett csöpögni az eső. Ez Dávidot, Zsófit és Anyut elkedvetlenítette, ők visszafordultak Bélatelepre, de mi hárman: Cili, Apu meg én felsétáltunk a hegyre. Néha csöpögött, de nem volt vészes. Szedtünk diót meg gombákat, beszélgettünk, kellemes volt.

Amikor új volt a sztupa Apuékkal hamar meglátogattuk, ott állt vakító hófehéren a hegyen, csillogott-villogott és egy-egy szerzetes járt mellette néha. Többször sétáltunk arra, egy nagyon nyugodt, csendes hely volt. Meglepetésként ért, hogy most több ház állt mellette, ebből kettő szuvenír bolt. Hogy úgy mondjam a békés, nyugodt jellegét teljesen elvesztette. És míg a boltok és az imaház makulátlanul nézett ki én szomorúan konstatáltam, hogy maga a sztupa bizony málladozik, a fehér ragyogása megtört, az arany szobor egy karcos plexi mögött elmosódva látszik csak. Számomra kifejezetten nagy csalódás volt az egész.

Cili élvezte, vettünk műanyag szélforgókat, ittunk forró, sós-vajas tibeti teát, ami mindannyiunknak nagyon ízlett. Átfagyva sétáltunk le a hegyről és nagyon jól esett Bélatelepen a felmelegített rántott hús.

Vasárnap meg sétáltunk egy nagyot a strandokon, a gyerekek köveket dobáltak, kagylót gyűjtöttek és igyekeztem megtanítani őket kacsázni, nem sok sikerrel. Hideg volt, hideg van, egy nap alatt elfújta az ősz a nyarat. Hosszú ruhák, zárt cipő, pulóverek és nátha mindenkinél. Az utóbbi ki fog tartani jövő júniusig, ahogy ismerem. Szép hosszú vénasszonyok nyara van mögöttünk, kellemes volt.

Gyerekszáj

Hazaérünk a kirándulásból, a gyerekek fáradtságtól túlpörögve eszetlenkednek. Az Apjuk fegyelmez, kevesebb sikerrel. A fürdőszobából viháncolás hallatszik, apjuk bemegy, majd Dávid:
– Ajjaj, ebből baj lesz! Látom az arcán!

#davidmondta #nehezaneveles