A Szusi meg a Nudli

Hat éve úgy alakult az életünk, hogy elhatároztuk lesz két tengerimalacunk. Onnét indult a történet, hogy nem lesz háziállat, innen fejlődött a kutya – macska vonalon a tengerimalacig. Valójában mi olyan család vagyunk, akiknek nem való az állatartás, de vannak elkerülhetetlen dolgok.

Így aztán elsőnek Szusi került a családba (Sushi von Romanov, hogy a törzskönyvezett neve is szerepeljen). Hosszúszőrű tengerimalac, barna meg fehér, csipogó hang és vicces mozgás. A gyerkek néha játszottak vele, néha járkálhatott a szobában is nem csak a ketrecben. Egy hónappal később érkezett Nudli, aki nem is annyira távoli rokona volt és a gyerekszájnak kimondhatatlan neve miatt lett Nudli.

A két tengerimalac jól elvolt egymással, hamar lefutották a tiszteletköröket és Szusi volt a dominánsabb. Nudli mindig is gyengébb és kisebb volt. A családban a szeretgetés inkább a gyerekek melója volt, az életbentartás meg a mienk. Takarítás, ételbeszerzés és társaik. Helyes állatok voltak, egy idő után annyira a mindennapjaink részei lettek, hogy elmenőben – érkezőben mindig köszöntem nekik. Én főleg napközben kommunikáltam velük, elég hangosan tudtak füttyögni, hogy kéne nekik valami, néha csak egy kis fejvakargatás, amit bár ők követeltek, de sokszor mókásan összerezzentek, amikor hozzájuk értél.

Nudli ment el előbb, pár éve temettük el Bélatelepen a kertben, egy kis rózsabokrot ültetett Anyu a sírjára. Ma meghalt Szusi is és a fene vinné el az egészet, de itt bőgök. Holnap levonatozok Balatonra, hogy ültessünk egy új bokrot.

Remélem valahol újra együtt túrják a nagy mennyei szénakupacot kettesben.