Szombat

Szóval arról akartam írni, hogy a lányom megoldotta, hogy szép keretes történet legyen az óvodás éveiből.

Az az igazság, hogy az első két évben baromi nagy pechünk volt az óvónőkkel. Két nyugdíj előtt álló munkatárs, akiket nagy érzékkel egy csoporthoz osztottak be, úgy, hogy tudták nem fogja végigvinni egyik sem a csoportot. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egyikük magasról beleszart az egészbe, a másik meg nem volt túl rugalmas (a fene tudja, hogy valaha fel tudott-e engedni), nem ragozom, nem ütöttük meg a főnyereményt velük.

A lányom se egyszerű eset, aláírom, de az első két évben minden reggel sírva, vagy sírás közeli állapotban mentünk az intézménybe, az ajtóban úgy kellett lefejteni magamról. Sosem fogom elfelejteni a mantrát, amit minden reggel ébredéstől az elválásig nyomott:

– Integetsz, Apa? Mondd meg Anyunak, hogy nagyon hamar, uzsonna után jöjjön értem. Megmondod, Apa?

És ezt megállás nélkül.
Igyekeztem különféle trükkökkel, rituálékkal, ordítással, fenyegetéssel, kedvességgel, nem sorolom, mindent végigpróbáltam, -tunk, hogy javítsunk a helyzeten. A probléma ott volt, hogy ezt csak mi próbáltuk, a két óvónő ezt csak a mi gyengeségünknek, nevelési inkompetenciánknak és/vagy a lányunk szörnyű természetének tudták be. Az fel sem merült, hogy esetleg ők is segítsenek megoldani a dolgot.

Szóval tavaly ilyentájt a két unalomban kiérdemesült óvónő elment nyugdíjba és a gyerekek érdemtelenül megsiratták őket, viszont kaptak végre egy olyan óvónénit, aki foglalkozott velük, sőt igyekezett, hogy jól érezzék magukat. Cili egész évben vidáman ment az oviba, egy kezemen meg tudnám számolni hányszor volt valami hiszti-jellegű performansz. Idill volt az élet, na.

Aztán most erre az utolsó hétre visszakaptuk a korábbi reggeleinket. Történt, ugyanis, hogy a nyári szünet miatt összevonások voltak, a lányom csoportjánál meg valami érthetetlen okból megcserélték az óvónőket másik csoporttal, szóval nagy kavarások voltak, az új tanerő hasonlóan állt a dolgokhoz, mint a korábbiak, így aztán egyik reggel azt vettem észre, hogy újra a sírás és a fent leírt mantra megy. És ment ez végig, az utolsó napig.

Hát így lett keretes a sztori.

Szerző:

Őri András

38 éves webfejlesztő vagyok Budapestről. Két nevelendő gyerek büszke apukája és egy gyönyörű feleség szerencsés férje.