2017. március 15. 22:08

Vidám március 15.

Ma abban a remek élményben volt részem, hogy találtam egy helyet, ahol normálisan lehetett ünnepelni, aki akart politizálhatott, aki akart szórakozhatott, aki akart emlékezhetett. Mindezt egy csomó ember közösen, egymás mellett és barátságos, jó hangulatban művelte. A Momentum Mozgalom városligeti piknikjén jártam.

Évek óta nagy bánatom (és ennek nem egyszer nekifutottam már a blogon is), hogy mennyire sajnálom ahogy átpolitizáljuk és elvesztegetjük a nemzeti ünnepeinket.

A napom egyébként is jól indult, idén egyszerűen előre elhatároztam, hogy nem érdekelnek a hírek, nem érdekel, hogy ki fütyül, ki uszít, ki szónokol, én békésen élvezni szeretném a nemzeti ünnepért járó munkaszüneti napot. Az egyetlen tervem az volt, hogy elsétálunk Cilivel fél kettőre a Pilvaxhoz, ahol a Liberálisok tartanak megemlékezést. Ők kedvesen hívtak, én zászlót ígértem a leánynak, meg pirosfehérzöldbe öltöztetett várost. (Az oviban felkeltették a nemzeti jelképek irányában az érdeklődését, azóta vidám vidáman rohangál fel-alá azt rikoltozva, hogy Éljen a Magyarok!) Őszinte leszek, bár ezzel biztos megbántok sok embert, köztük olyanokat is, akiket tisztelek, becsülök, szeretek, de a Liberálisok beszédére sem voltam kíváncsi tizenötödike kapcsán.

Szóval a délelőtt nagy részét pizsamában egy bugyuta számítógépes játék előtt ülve töltöttem, néha igazságot osztottam a gyerekek között és élveztem, ahogy nem csinálok semmit. Húzós hetek vannak mögöttem, pont ez az agyzsibbasztó semmi kellett nekem. Ebédre sütöttem palacsintát a két süvölvénynek, mi meg Zsófival megettük a fasírt maradékát. Utána felöltöztünk Cilivel és elindultunk a városba.

Összefutottunk Bandi barátomékkal és ők is elkísértek a Pilvaxhoz minket, lelkesen meséltek a délelőtti kalandjaikról, elmentek kifütyülni Orbánékat. Mindenféle izgalomban volt részük, Bandi még egy pofont is kapott egy tisztességben megőszült matrónától. Elkísértek, bár őket nem igen érdeklik a Liberálisok, de volt egy kis szabad idejük a Momentum piknik előtt. Így érkeztünk meg, pár percet késve, de sikerült bekapcsolódni a beszédekbe, Cili szerzett zászlót is, mindenki elégedett volt.

Illetve én nem annyira, mert bár minden szóval egyetértettem, amit elmondtak, de már megint a mai politikáról beszéltek a színpadon, nem az ünnepről. Engem meg aktuálisan éppen rohadtul nem érdekelt a napi politika. Így aztán a metró felé sietve fel is vázoltam a társaságnak, hogy én azt szeretném, ha pártoktól függetlenül együtt örülhetnénk és emlékezhetnénk. Iszogatni, eszegetni, játszani, beszélgetni, barátkozni kéne a közös ünnep alkalmából, nem pedig vonulni és szónokolni, egymást ekézni, erre annyi más nap áll rendelkezésünkre.

És ez várt pontosan, na jó szinte pontosan a Ligetben. Pár sátor alkotott egy kört, középen üres placc, ahol sétáltak az emberek, néhányan tollasoztak. Sok gyerek lila lufikkal rohangált, egy sátornál társasjátékokat játszottak felnőttek és gyerekek vegyesen. Egy másik sátornál sportszereket lehetett kérni, labdát, tollast, frizbit. Volt lufi hajtogató bohóc és kézműves sátrak, ahol kokárdát, csákót, trikolór virágot és zászlót lehetett készíteni. Mi Cilivel ide libbentünk be, amíg a barátaink körbe sétáltak. Bár az aktivisták nem voltak a helyzet magaslatán a papírcsákó készítés terén, de lelkesek voltak és hagytak kibontakozni, sőt vihogva még a Liberálisoktól beszerzett papír zászlóinkra is vigyáztak. Cili nagyon boldog volt a kissé csálé papírcsákóval, amit közösen ragasztottunk és kapcsoztunk. Közben meséltem neki a kokárdáról és még egyszer el kellett mondanom neki, hogy ki volt a Petőfi Sándor és miért harcoltak aztán a király, a császár ellen. Élvezte és én is.

Aztán mi is körbesétáltunk, volt valami beszéd is, amiről lemaradtunk, de akit érdekelt az leülhetett a Momentumosokkal beszélgetni. Jó sok érdeklődőjük volt. Én inkább a színházi sátor meg a sport sátor felé terelgettem Cilit és kértünk egy frizbit, amit két perc alatt megtanult használni. Jó egy órát frizbiztünk, néha ketten, néha bevontunk másokat is és végül csak azért hagytuk abba, mert egyre többen jöttek a Vajdahunyad vár irányából gőzölgő óriás perecekkel a kezükben.

Így aztán mi is átsétáltunk perecért és hirtelen egy harmadik magyar valóságba csöppentünk. Két stand a vár tövében, előttük kígyózó sorok. Forralt bor, gyanús kinézetű rétesek és perec, méregdrágán, kétes tisztaságú pultból. Borzasztó volt. Mondtam a srácnak, hogy mi nem kérjük, hogy betegye a szendvicssütőbe melegedni a perecet, szeretjük hidegen, de szomorúan rám nézett és mondta, hogy az tilos, csak melegen árulhatja. Nem értettem a dolgot, míg kézbe nem fogtuk a perecet és kőkemény volt. Ezek kiszáradt perecek voltak, amiket a melegítéssel az üzlet idejére normál állagúra hoztak.

Elropogtattuk a perecet, visszasétáltunk a Momentumosokhoz. Még elvoltunk egy kicsit, a barátainkra vártunk, de ők belemélyedtek a beszélgetésbe, így megbeszéltük hogy később még becsöngetnek hozzánk. Mi meg haza indultunk.

Remek délután volt, amire mindketten (remélem) emlékezni fogunk a lányommal. Én biztosan. Végre sikerült úgy megünnepelni március 15.-ét, ahogy mindig szerettem volna.