Frank Herbert: A Dűne

Ahogy oly sok más könyvet a Dűnét sem egyszer olvastam el eddigi életem folyamán. Gimis lehettem az első alkalommal és azóta párszor átrágtam magam a két köteten. Most, hosszú évek után újra a kezembe került, e-book formátumban a folytatásaival egyetemben. Kedvet kaptam, hogy végig olvassam ezt a sci-fi regényfolyamot is, és persze egy sorozatot az első résszel illik kezdeni.

A Dűne, ahogy fentebb már írtam, talán gimis koromban került a kezembe első alkalommal és bár az időpontra nem emlékszem pontosan, de minden másra igen. A gimiben elég hosszú január eleji szüneteket kaptunk és ilyenkor a Nagynénémnél töltöttem el ezt a vakációt minden évben, Budajenőn. Az unokatesóim és a felnőttek is már dolgozni és iskolába jártak, így a délelőttök folyamán egyedül voltam a házukban.

Mindig kellett vinnem valami tanulnivalót, amit aztán Éva leellenőrzött délután, de az idő nagy részében szabad voltam, mint a madár. MAGUS kalandokat és novellákat írtam, rajzoltam, olvastam, szóval olyan dolgokat csináltam, amit szerettem, de főleg arra vártam, hogy az unokatesóim hazaérjenek végre a suliból és játszhassunk valamit.

Egy ilyen alkalommal, amikor elfogyott a magammal hozott könyvem, álltam a nagy könyves vitrin előtt és böngésztem a kínálatban. Egymás mellett állt a sárga és kék kötésű Dűne 1-2. puha fedeles kiadás. Arra is emlékszem, hogy a fülszöveg alapján elsőre visszatettem, de végül valahogy nagy nehezen ráfanyalodtam. Ledőltem a barna kanapéra és csak akkor tértem magamhoz, mikor a többiek bejöttek az ajtón.
A Dűne elsőre is lenyűgözött.

Utána többször kölcsönkértem a két kötetet Éváéktól, de az elmúlt 10-12 évben biztosan nem olvastam, utoljára még Pécsett, amikor a Tettyén laktunk. Persze elég jól emlékeztem a sztorira, de most rengeteg újdonsággal szolgált és néha nem tudtam eldönteni, hogy egy átdolgozott, újraszerkesztett kiadást tartok a kezemben vagy ennyi mindent nem értettem meg tiniként.

A Dűne remek könyv, izgalmas, kalandos és bár sci-fi, de a technikai dolgok olyan érintőlegesen vannak csak megemlítve, hogy a kiadása óta eltelt évtizedek (1965-ben jelent meg) sem koptatták el, ami nem mondható el sok másik sci-fi klasszikusról. Sokkal fontosabb ebben a könyvben az emberi genetika, az evolúció és a lélektudományok teljes tárháza no meg az ökológia.

Herbert nagyon ügyesen manipulálja végig az olvasót, távolítja el kissé a főszereplőtől a regény végére, ahol már Paul önmaga is kezd emberfelettivé válni. Bár úgy emlékeztem, hogy Muad-dib végül totális győzelmet arat önmaga jövője és az ellenségei felett is, de ez nem így van. Nem akarok nagyon spoileres lenni, de a jövő csapdái még számára sem kerülhetőek ki teljesen.

Harminchat évesen a regény egészen mást mondott, mint tini koromban, de ugyanúgy élveztem ma is, ha nem jobban. Egyértelműen 5 csillagot érdemel, hibátlan mű.

Rettegve vettem kezembe a folytatást.

A borítóképet az sf.blog.hu oldalról nyúltam le!