hétfő (vége a vénasszonyok nyarának)

Az elmúlt hetekben sikerült átállni az új napi ritmusra, az iskolakezdés alaposan felforgatta az életünket. Korán kelés, korán fekvés, rohangálás a városban, hogy mindenki időben bejusson ahová kell és aztán hazaérjen.

Az iskola kezdés persze nem csak az időnket forgatta fel, hanem a pénztárcára is súlyos ütéseket mért. Miközben nap, mint nap azt olvassuk, hogy az oktatásban minden rendben van és az iskolák zökkenőmentesen indították a tanévet a valóság kissé mást mutat. Azért megvagyunk, szerencsére és úgy tűnik, hogy nem csak a leánynak sikerült zökkenőmentesen belesimulni az új közösségbe, de nekünk, szülőknek, is. Bár Zsófi most nem vállalt SZMK tisztséget, de azért vettünk magunkra egy rakás feladatot, például tablót fogok készíteni, meg ilyesmik.

Az idő meg gyönyörű volt, inkább nyár, mint ősz, persze mikor kezdett elromlani? Amikor lementünk egy jó kis kirándulós hétvégére a Balatonra. Azt terveztük, hogy elsétálunk a sztupához Zalaszántón, de mire odaértünk és leparkoltuk az autókat elkezdett csöpögni az eső. Ez Dávidot, Zsófit és Anyut elkedvetlenítette, ők visszafordultak Bélatelepre, de mi hárman: Cili, Apu meg én felsétáltunk a hegyre. Néha csöpögött, de nem volt vészes. Szedtünk diót meg gombákat, beszélgettünk, kellemes volt.

Amikor új volt a sztupa Apuékkal hamar meglátogattuk, ott állt vakító hófehéren a hegyen, csillogott-villogott és egy-egy szerzetes járt mellette néha. Többször sétáltunk arra, egy nagyon nyugodt, csendes hely volt. Meglepetésként ért, hogy most több ház állt mellette, ebből kettő szuvenír bolt. Hogy úgy mondjam a békés, nyugodt jellegét teljesen elvesztette. És míg a boltok és az imaház makulátlanul nézett ki én szomorúan konstatáltam, hogy maga a sztupa bizony málladozik, a fehér ragyogása megtört, az arany szobor egy karcos plexi mögött elmosódva látszik csak. Számomra kifejezetten nagy csalódás volt az egész.

Cili élvezte, vettünk műanyag szélforgókat, ittunk forró, sós-vajas tibeti teát, ami mindannyiunknak nagyon ízlett. Átfagyva sétáltunk le a hegyről és nagyon jól esett Bélatelepen a felmelegített rántott hús.

Vasárnap meg sétáltunk egy nagyot a strandokon, a gyerekek köveket dobáltak, kagylót gyűjtöttek és igyekeztem megtanítani őket kacsázni, nem sok sikerrel. Hideg volt, hideg van, egy nap alatt elfújta az ősz a nyarat. Hosszú ruhák, zárt cipő, pulóverek és nátha mindenkinél. Az utóbbi ki fog tartani jövő júniusig, ahogy ismerem. Szép hosszú vénasszonyok nyara van mögöttünk, kellemes volt.

kedd (ez most hosszú lesz)

Augusztusban kezdték játszani a Meg című filmet a mozik, amit én kb. egy éve már kinéztem magamnak. Óriáscápa meg minden, pont az a fajta gagyi, amin jól szoktam szórakozni. Még tavasz táján viccből bedobtam Zsófinak, hogy ezt majd menjünk el megnézni, viccből mert tudom, hogy ő nem nagyon szereti az ilyeneket. Legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy jó, menjünk. Volt egy kis sakkozás, hogy ki és mikor tud vigyázni a gyerekekre, és Zsófi vett is jegyet. 4DX moziterembe, amiről halvány lila fogalmunk sem volt, hogy micsoda.

Végül szombaton délután beültünk a filmre, másoknak valószínűleg nem újdonság ez a 4DX mozi élmény, én őskövület vagyok és megragadtam a szimpla, szemüveges 3D mozinál. Ha esetleg Te is hasonló fazon vagy, mint én, akkor tőmondatokban annyit kell tudni a cuccról, hogy nem csak egy 3D filmet látsz, hanme van hozzá szélgép, mozgó székek, vízfröccskölés, meg jeleztek még szagot és habot is, az utóbbi kettő szerencsénkre a Meg-ből kimaradt.

Azt kell mondanom, hogy érdemes volt egyszer kipróbálni a technológiát, mert így legalább bizton állíthatom, hogy nem éri meg foglalkozni vele. Többet árt a mozi élménynek, mint használ. Azt hittem, hogy lenyelem a szívószálamat, amikor pofán spricceltek egy nagy adag vízzel, mert a főhős épp belevetette magát a tengerbe. Én már ugrottam bele a tengerbe és tényleg nem ugyanaz az érzés. Itt tenném hozzá, örülök, hogy nem egy hordó vizet öntöttek rám, nem azt hiányolom. A 3D-nek már eleve megvan az a hátránya, hogy a grafikusok imádnak nagytotálban gondolkozni. Teszem azt repül egy helikopter, hatalmas tájkép mögötte, a helikopter az effektnek köszönhetően mintha az arcod előtt suhanna. Igen ám, de a 3D moziban az a helikopter olyannak tűnik, mint egy makett.

Töprengtem a film alatt, hogy miért és arra jöttem rá, hogy a túl sok fény és a szemüveg teszi. Egy rendes, tisztességes és gondolom felettébb idejétmúlt moziban tök sötét van, csak a filmet látod egy nagy-széles vásznon. Nem látsz mást, a tekinteted és a képzeleted be van vonzva. A 3D moziban a szemüveg miatt mindent látsz, a függönyt, a széksorokat, mindent. Hiába hatalmas a vászon mégis összezsugorodik. És ebben repked az a pici helikopter, hosszan. Túl hosszan. Régen egy helikopter repült, a kamera meg valószínűleg félkört tett körülötte majd jött a snitt és már a leszállóhelyet láttuk, ahol rohannak lehajolt emberek a lassuló rotorok alatt. Most megmutatják a gépet minden oldalról, ha már le van rendereleve akkor miért ne, és közben a tájat a háttérben szintén 360°-ban lehetőleg. Az egész egy dioráma szintjére süllyed le.
A 4D moziban ehhez még jár az is, hogy a széked dülöngél, hogy a kólád majd kiborul, és közben a két füled mellett felváltva pumpálnak levegőt, mintha a rotor szelét éreznéd. Teljesen felesleges az egész.

Aztán még van az is, hogy galád módon a szék lerúgdosta a veséimet. A hátadnál van két izé, ami néha, szerintem gyáva sunyisággal, hátba vert. Nem értettem miért jó ez. Fájjon a vásznon a főhős háta én nem kérek belőle. Na mindegy, disznó elé szórták a gyöngyöt.

Más. Tegnap volt az iskolakezdés, a lányom elsős, ez volt az első tanítási napja. Persze csináltunk róla egy csomó fotót, iskolatáskával meg az első óra előtt a padban. Délután, amikor vittük hazafelé kérdeztük, hogy tetszett neki az iskola. Azt mondta tetszett, de aztán megunta, mert csak ilyen iskolás dolgokról beszéltek egész nap. Hát igen, nem lomboztam le, hogy ez lesz még 16 évig.

Mindenesetre elképesztő érzés, hogy ez  a fruska most iskolás. Este segítettünk neki bepakolni a könyveit, bekötöttük a füzeteit (erről majd még írok, mert a világ ilyen téren sem a jó irányba halad véleményem szerint), reggel meg korán kelés, rohanás, és évek óta először hallom, hogy el fogunk késni az iskolából.

Nem tudom mondtam-e már mostanság, de attól tartok, hogy öregszem. (A bíztató és tagadólagos hozzászólásokat nagy tömegben várom itt lentebb.)

Hétfő

Sokféle undorító időjárás létezik, de a párás meleg mindegyiknél elviselhetetlenebb. Az idei nyár meg a párás melegről szól, sajnos. valamikor májusban volt 2-3 hét igazi nyár, kánikulával meg minden, ami ahhoz tartozik, azóta szinte mindig esik és 26-35 között mozog a hőmérséklet.

Szombaton például úgy jártam, hogy elhatároztam a Normafától az Erzsébet kilátó és a Hárs-hegyi kilátó érintésével átsétálok Hűvösvölgybe. A gyerekek meg Zsófi ugyanezt fogaskerekűvel és gyerekvasúttal tervezték megtenni. A Normafa és a János-hegy közt félúton ért el a zivatar. Az ősbükkösben voltam éppen és elkezdtek csapkodni a villámok, a mennydörgés mintha mellettem szólalt volna meg. Ijesztő volt. Az egyik (kisebb) villám tőlem pár méterre csapott le.

Szóval elrobogtam a kilátóig és ott meghúztam magam, reménytelenül figyelve ahogy egyre újabb és újabb felhők jönnek Zsámbék felől. Egyébként remek kilátás nyílt a városra, amit szétvert alattam éppen a vihar, csináltam is pár fotót majd megnézem, hogy sikerültek.

Egy szó, mint száz nem volt egy kéjhömpöly. A Hárs hegyre már nem másztam át, mert zúdult le róla a saras esővíz, a Szépjuhásznénál elcsíptem a vonatot, amivel a többiek döcögtek és csatlakoztam hozzájuk. Szeretném hozzátenni, hogy a hűvösvölgyi állomáson már sütött a nap és azóta sem hagyja abba.

Vasárnap így aztán lementünk Dorogra, Bandival és Anival és igyekeztünk nem szétégni a perzselő napon. Fura hely ez a dorogi öböl, egy csomó tetovált szlovák és magyar család, egy közepes konyhájú büfé és egész nap csak pancsolsz meg fekszel a homokban, mégse unod meg. Ugyanez a Balatonnál teljesen kiakasztana.

Elég zilált hétvége volt ez így, de annyi minden történt, hogy olyan mintha egy kis önálló nyaralás lett volna. Most kipihenem magam az irodában a héten. :)

(kibaszott) Hétfő

Általában tényleg nincs bajom a hétfőkkel, de ez most egy súlyosan terhelt darabja a közutálatnak örvendő napnak. Egyrészt a vakáció előtti utolsó hét sosem egyszerű, másrészt a hétvégén teljesen kicsináltam magam.

Régi tervünk volt, hogy rendbe tesszük a gyerekszobát. Egy olyan projekt, amit a pénz hiánya miatt húztunk, görgettünk magunk előtt. Most viszont Cili iskolába megy szeptemberben és kellett neki asztal. Ha már veszünk asztalt, akkor vegyünk Dávidnak is, mert lehet, hogy ő csak 2-3 év múlva jut el ugyanide, de legyen egységes a gyerekszoba. (Eddig úgyis elég szedett-vedett volt.) Két asztal, meg akkor már cseréljünk szekrényt is és mindezt úgy oldjuk meg, hogy amikor majd kettéválasztjuk a szobát a bútorok ahhoz is klappoljanak.

Sok bútor, sok pénz.

Kezdetben feltúrtuk, főleg Zsófi, a netet mindenféle bútorok után, de amikor nekiláttunk, hogy átnézzük élőben a listát akkor mégis az IKEAban kezdtünk, mert ott le lehet tenni a két gyereket a játszóházba és nyugodtan lehet vásárolni. Az IKEA meg jó, így aztán egy óra alatt összeszedtünk mindent, amire szükségünk volt (és kivételesen semmi többet, csak annyit).

Szóval a hétvégén lepasszoltuk a két gyerkőcöt a nagyszülőknek és csavaroztunk, cipekedtünk, játékot szanáltunk, berendeztünk és fúrtunk. Ilyet ritkán szoktunk tenni, 2-3 óra alatt a csavarhúzós hüvelykujjam belilult, vasárnap estére meg elég robotosan tudtam csak mozogni. Már szombat délután arra vágytam, hogy az irodába ülhessek, hétfő legyen és pihenhessek. (Lássuk be kódolni nem egy megerőltető dolog és még izgalmas is.)

Nem szokta a paraszt a szántást, vagy mi.

De tegnap este tök jó érzés volt üldögélni az ablakpárkányon és nézni a két kölyköt, ahogy belakják a megújult szobájukat. Megérte. Most pedig pihenek.

Hétfő

A feleségem kicsit aggódva kérdezte a hétvégén, hogy nem bánt-e, hogy én nyolc órában dolgozom, ő meg részmunkaidőben.

Engem igazán nem zavar. A rövid verzió szerint azért, mert úgy gondolom, hogy ez jó a gyerekeknek és nekem is, de még neki is. A gyerekeknek egyértelmű, hogy miért, nekem egy csomó dolgot nem kell csinálnom azzal a felkiáltással, hogy ez az ő dolga, azért van otthon. De szerintem jó ez neki is, mert valahogy nem találta még meg azt a munkát, amit igazán szeretne, így legalább letudhatja rövidebb idő alatt a kötelezőt.

Aztán meg ha őszintén megnézzük: egyáltalán nem dolgozik Ő kevesebbet, mint én, csak még ki sincs fizetve érte.

Van ugye a munkája, amit délelőtt meg kora délután el kell végeznie. Home office, oké, de annak nem csak előnye van. Viszont, amikor végez akkor nem Isaurát néz a tévében vagy shoppingol a butikban, hanem takarít, főz, mos meg hasonló nőinek vélt princípiumait teljesíti ki. Aztán oviba rohan a gyerekekért, orvost, gyógytornát, külön órákat intéz. Meg közüzemekkel hadakozik. Ami szintén nem egy leányálom.

A home office meg jól hangzik, de én például megőrülnék tőle nap, mint nap. Az irodába járás egy olyan dolog, ami nem csak keretet ad a munkának, de el is határolja a nap többi részétől. Amikor ott vagyok, akkor az van. Másra nem kell figyelni, kódolhatok, beszélgethetek a kávézóban a kollégákkal, puffoghatok a felesleges meetingek miatt. Az egy felnőtt, önálló élet egy csomó másik emberrel, ami nagyon utálatos is lehet, de alapvetően egy jó dolog. Már ha szereted a munkádat, de én szeretem. Már a munkát, amikor csinálhatom.

Persze van egy dolog, amiben cserélnék vele: a reggelek.

Az én reggelem egy percre pontosan kiszámított rohanás.

Amikor csörög az ébresztő nincs idő nyújtózkodni, meg ébredezni. Ki kell bújni az ágyból, csattogni a wc irányába, aztán irány a konyha, hogy a két gyereknek kakaót főzzek. Az elkészített kakaókat szervírozom a nappaliba, ahol a kölykök ébredeznek a reggeli mesecsatorna és a Legók előtt. Amíg Zsófi igyekszik öltözködésre bírni őket én nekilátok a reggelinek. Kávé főzés (ezt utálom), a tejet bekészítem a mikróba, amikor elkezd forrni a lágytojás alatt a víz benyomom a mikrót, ami így kettős célt szolgál: főz és időt mér a tökéletes lágy tojáshoz. Másfél percem van megkenni a pirítósokat vajjal és sonkát dobni rá, mert közben visít a mikró. Az én tojásomnak leütöm a tetejét, hogy ne főjön tovább a héjában, de Dávidnak ki kell kanalazni egy csészébe és sóval elkeverni. Utána Zsófi tejét le kell fölözni (mert utálja) és tejeskávévá alakítani. Mindez terítéssel együtt 10-15 perc. Ez alatt a többiek oda jutnak, hogy a gyerekek még mindig csesznek öltözködni, de Zsófi meg el kezd sminkelni, amitől én ideges leszek mert kihűl a kávé, meg a tojás, a fasznak igyekeztem tökéletesre csinálni, ha nem bírnak jönni…

Szóval érted, van bennem egy feszültség.

A reggeli végén sietek öltözni, mosakodni, fogat mosni. Aztán rájövök, hogy nem csomagoltam el az ebédemet. Vissza a konyhába. Aztán eltenni a laptopot, a töltőt, az egeret, a plüsst, a macit, a legót, az alvós tigrist, a váltó gatyát, meg ami épp akad. Közben Zsófi sorolja, hogy mit mondjak meg és kinek, aminek a felére egy perc múlva már nem is emlékszem. Vicces kavarodások lesznek később belőle. Aztán jön az, hogy bejutok a nappaliba és a kölykök az esetek nagy részében még nem vagy csak félig öltöztek fel. Nem voltak pisilni, nem szedték össze a cuccaikat amiket visznek magukkal. Ilyenkor úgy érzem, óhatatlanul, hogy egész álló reggel csak én dolgoztam bármit is.

Persze biztos nem így van, szívesen meghallgatnám a feleségem verzióját ugyanerről.

Harmincnyolc

A dolog úgy történt, hogy a kölykök tegnap a nagyszülőknél aludtak, mi meg Zsófival elmentünk este a Satöbbi új lemezének a bemutató koncertjére. A Batthányi tér mellett, egy állóhajón volt. A közönségre elég jól illet a zenekar “mennyi jó ismerős, őszülő ifjú hős” sora. De elkanyarodtam, szóval bár későn kerültünk ágyba elvileg minden lehetőség megvolt rá, hogy hosszan aludjunk.

Valamiért az ilyen alkalmakkor nem megy. Amikor a reggelit csináltam vettem észre, hogy a tej szétfolyt a hűtőben így aztán reggeli után nekikezdtem kimosni, kitakarítani az egészet. Zsófi addig a gyerekszobát pakolta. Nem volt semmi dolgunk, hát takarítottunk, ugye. Úgy tűnik 38 évesen ez nem olyan vészes, mert amikor végeztem nagyon elégedett voltam. Délután aztán folytattuk a tengerimalac ganézással, a gyerekszobában a plüss és játék szortírozással. Azért remélem nem ez fogja meghatározni az évet.
Persze volt más is. Például elmentünk hamburgert enni a PeP Burgerbe, voltunk Cili egyik ovistársának a zsúrján a Görzenálban. Vidám volt.

Tavaly ilyenkor volt éppen a legjobb időszakom az előző munkahelyemen és akkor még eszembe se jutott, hogy egy év múlva majd már máshol dolgozom. Pedig lassan lejár az új melóhelyen a próbaidőszak is, a váltás meg jól felforgatta az életemet. Megint.

Én olyan típus vagyok, hogy szeretek lojális lenni a munkahelyhez, szeretek hosszútávra tervezni, de sajnos az MC-ben ez öngyilkosság lett volna. Fogytak a kollégák, bezártak komplett üzletágak, egyre szűkűlt a tér. Ezzel ellentétesen egyre jobban összebarátkoztam a kollégákkal, magát a munkát nagyon szerettem ott, de ha már úgy alakult, hogy váltani kellett, akkor most úgy kerestem melót, hogy végre tényleg egy irányba tudjak fejlődni.

Eluntam azt a jó 6-8 éve indult vonalat, hogy én nyomdai és online grafikus meg fejlesztő vagyok. A LinkedINen azt írtam magamról, hogy svájcibicska jellegű munkaerő vagyok, ami udvarias verziója volt annak, hogy sok mindenhez kicsit, de igazán jól semmihez nem értek. Az új melóhelyen viszont csak fejlesztő vagyok és már az elmúlt másfél hónapban tanultam egy csomó tök jó dolgot. Pluszban ez a hely a munka jellegét tekintve nagyon hasonlít a Lamarking/VMC időszakra. Egy cégnek, pár felületet nagyjából azonos témában. Az MC futószalag weblapjai után ez nagyon kellemes váltás.

Harmincnyolc évesként jöttem rá arra is, hogy mennyire barom voltam, hogy nem becsültem meg jobban magam a munkában. Hogy hagytam, hogy töredék bért fizessenek a melóért. Állati nagy tévedés volt. A májusi fizetéskor jöttem rá, hogy utoljára 10 éve kaptam piacképes munkabért, még a Szonda Ipsosnál. Jó nagy baromság volt ezt a tingli-tanglit ennyi ideig elhúzni.

A következő év szintén izgalmas lesz. Remélem véglegesítenek, aztán szeptembertől Cili iskolába megy (te jó isten, de megnőtt ez a gyerek, novemberben 7 éves lesz). Dávid a héten volt 4 éves és Zsófi 20 perce örvendezett azon, hogy ő még csak 37 én meg már 38 vagyok. Úgy láttam, hogy legszebb öröm a káröröm.

Van még egy adag tortám, Zsófi készítette, túrótorta kevés tésztával. Azt az esti filmhez megeszem még.

Március 25. – aktív kényszerszabadság

Az elmúlt másfél hét elég mozgalmasan sikerült. A kényszerszabadságom alaposan megnyúlt, a hat munkanap kerek tíz nappá alakult. Március 14.-én kezdődött és holnap reggel, 26.-án kezdek az új melóhelyen.

A múlt hét vége a március 15. jegyében telt. Voltunk felvonulni a randa esős idő ellenére a Kétfarkú kutyapárt békemenetén. Az időjárás miatt a hosszú hétvégén alaposan beszorultunk a lakásba. Pénteken és szombaton zuhogott az eső, a végén a gyerekek már annyira bezombultak, hogy készítettem nekik egy saját játszóházat a kisszobában. Volt mászóka rész, alagút, párnákból készített süppedős út. Ez végül levezette kicsit a feszültségeket.

Vasárnap aztán megjött a hidegfront is és reggelre nagy, vastag hótakaróra ébredtünk. Elmentünk sétálni egyet, az olvadozó és nagyon vizes hóban. A Gárdonyi téren összefutottunk Ivánékkal is. Én folytattam a time laps videóimat. Apuék is becsatlakoztak, velük sétáltunk egyet a Gellért hegyen.

Nagyon vastag hó volt és jótékonyan eltakarta a Gellért hegyen felgyűlt mocskot. Megmaradt az utcákon is, szép kilátás volt a kereszttől, rengeteget fotóztam is.

A hét eleje főpróbázás volt az új reggeli rutinra. Később lehet kelni, nyugisabban lehet oviba vinni a gyerkőcöket. Minden reggel én vittem őket, utána hazasétáltam Zsófihoz, reggeliztünk, ő nekilátott dolgozni én maszekoltam, játszottam valamit, eltöltöttük az időt. Azt reméltük, hogy lesz egy kis időnk közösen is, de úgy alakult, hogy Zsófinak olyan rengeteg munkája volt, hogy alig maradt bármire is.

Bár gondolom ez végképp érdektelen lesz pár év múlva, de az egyik legjobb élményem az volt, hogy maradt időm kreatívan főzni. Vettem egy nagy adag afrikai harcsát, leveles tésztában egy kis medvehagymás-spenótos krémmel betöltöttem és jól megsütöttem. Egész héten ettük, általában salátával. Nagyon finom volt. Állatira szeretek főzni, sütni, de egyre kevesebb időm van rá, amit állatira sajnálok.

Séta a budai hegyekben

Az idő elég ocsmány volt, esős, hideg, de szerdára elkezdett kisütni a nap és csütörtökre hat fokos kánikulát ígértek, napsütéssel, szóval felkerekedtem és az oviból nem haza indultam, hanem elbumliztam a Fenyőgyöngyéig és onnét felsétáltam a Hármashatár hegyre. Nagy meglepetés volt, hogy amikor leszálltam a hegy derekán a buszról, akkor havas volt az erdő. Már felfelé láttam, hogy a hó mellett sár is akad bőséggel. Az eredeti tervem az volt, hogy leereszkedek a hegyről a reptér felé és Hűvösvölgy érintésével felmászok a gyerekvasút pályája mellett a János hegyre. Onnét meg lebuszozok hazáig.

Ahogy a hegy tetejéről körbenéztem, hogy az öregapámat idézzem, fejben megmódosítottam a terveket. A racionális döntés az lett volna, hogy visszafordulok és a betonúton visszaereszkedem a városba. Dehát ez a nap nem a racionalitásról szólt, hanem arról, hogy egymagam ki akartam ereszteni a gőzt magamból miután minimum három hónap igazán megpróbáltató időszak vár rám. Szóval úgy döntöttem, hogy az új cél a hűvösvölgyi villamos lesz, a továbbiak annak függvényében valósulnak meg, hogy milyenek az utak.

Nem sokan voltak fent a hegyen, átsétáltam a kilátóig és újra felvettem a kabátomat, mert bár felfelé nem akartam beleizzadni a hegytetőn a nap önmagában, úgy hogy csak ácsorogtam kevés volt. Rajtam kívül a katasztrófavédelem, a vízügyesek és két rendőr napozott. Kihasználták a munkájukban rejlő kiskaput és feljöttek nézni ahogy a tavasz bekúszik a városba. Csendesen diskuráltak, cigiztek és sztorizgattak, fél szemmel engem néztek ahogy az objektívekkel bénáztam. Miután kifényképeztem magam elővettem a zsákomból a colámat, amit a Kolosy téren szereztem be és megettem a reggel otthon megkent zsömlémet. A cola felét meghagytam a séta további részére aztán elindultam a hegyről lefelé.

Az az igazság, hogy az elmúlt években a legtöbb lejárót már bejártam nagyjában-egészében, de a sárga jelzés kimaradt. Így aztán hamar jobbra fordultam és a bokrok közt átbújva egy tiszta téli erdő fogadott. Az ösvény meredek volt és sok helyen meg-megcsúsztam a jégen vagy a vékony hó alatti olvadozó sárrétegen, de pár perc után az olvadástól a hó inkább tapadni kezdett és biztonságosan tudtam járni. Ekkor vettem észre, hogy csak madárszót hallok, semmi mást. Ide a város zajai már nem jutottak el, csak az erdő neszei. Nagyon szép volt. Sehol senki rajtam kívül.

Hamar leértem a reptér feletti részre és az út elágazott. Kimentem a lejtő szélére és lenéztem a következő útszakaszra, hogy mi vár rám. ezen a szinten az olvadás erősebb volt már, de a rétet beborította a hó, viszont az utak jó része sártól barnálott. Van valami Árpád-kori templom jellegű épület, amit szerettem volna már többször megnézni, gondoltam kerülök arra egyet. A sárga út is arra kanyarodott és ahogy végignéztem a tájon az tűnt a legjobb állapotúnak. Hogy nem volt igazam az csak később derült ki.

Ne tudom más hogy van vele, de én rühellek visszafordulni, a sárga jelzéshez meg kb 100 métert kellett volna a már megtett irányban menni. Gondoltam inkább keresztülvágok a mezőn.

Ahol álltam éppen valami bicikli-pálya nyomai törtek át a havon, a vékony kerekek kis csapást csináltak a réten keresztül. Jó pár percig követtem vígan, amikor egy mélyedéshez értem. Nem tűnt magasnak, maximum 50 centis hupli, de hirtelen öregnek éreztem magam a leereszkedéshez. Közeledek a negyvenhez morfondíroztam a szédítő mélység felett, kínos lenne itt egy bokaficam vagy annál is rosszabb. Így aztán megfutamodtam és a megtett úton mégis visszamentem a sárga jelzésig.

A sárga jelzés az első pár méteren nem volt rosszabb, mint az eddigi út, de egy éles kanyarnál nagy tócsa állta el az utamat. Szerencsére a tócsát egy kis kaptatóval meg lehetett kerülni, úgy tűnt erre rendszeresen és sokan járnak lóval, azok taposták ki a kerülőt. A lovak azonban nem csak ezt a kis kerülőt taposták ki, hanem a teljes ösvényt a továbbiakban. Pár lépés után a talpamra tapadt sártól már úgy éreztem, mintha gólyalábon járnék. Kihúzódtam az ösvény szélére, de nem volt sokkal jobb a helyzet. A mezőtől, bal felé szúrós bokrok választottak el, néhol volt egy talpnyomnyi átjáró. Jó negyed kilométer után végre két nagyobb nyílást találtam. Kicsúszkáltam hozzájuk és egy megfagyott fűcsomóra állva átnéztem a helyzetet.

A lovak által feldagasztott sárga ösvény még jó hosszan tekergett előttem és mögöttem is. Egy valamit tudtam én ezen nem akarok egyik irányban sem haladni. Egy utam maradt, a hóval borított, árkokkal és szúrós cserjékkel tarkított mező. Végülis, gondoltam, alapvetően arra akartam indulni eredetileg is és ennél az útnál semmi nem lehet vacakabb.

A hó keményre fagyott és be-beszakadt a lábam alatt, aminek nagyon örültem, mert pár méter után teljesen letakarította a bakancsomat. Vidáman haladtam a havas réten, de úgy voltam, mint a Frodó és társai az Öregerdőben, tudták, hogy a nem kívánt irányba haladnak, de másfelé nem volt lehetőség menni. Így jutottam el egy fájóan ismerős pontra, annak a rézsűnek az aljára, ahol a bicikli út miatt visszafordultam korábban. Lentről sokkal kevésbé tűnt vészesnek az egész és egy nagy lépéssel a tetején is voltam. Visszanéztem, követtem a nyomaimat a hóban, ahogy csináltam egy közel kilométeres nagy kört. Teljesen feleslegesen. Vállat vontam és a negyed órával korábban hátrahagyott saját nyomaimban lépkedve visszatértem az erdei ösvényre. Folytattam az utamat tovább, a reptér felé, amerre nem akartam menni.

Ekkor kezdtem el egyre több emberrel találkozni. Kutyát sétáltató párok, idősebb nordic walkingosok. Egyre közelebb kerültem a város széléhez és enmsokára a régi hangártól már a házakat is láttam. Alattam az a rét terült el, ahol tavaly nyáron Bandival és Anival feküdtünk, néztük a felettünk elhúzó felhőket. Most sehol nem volt az elefánt fű, csak zsombékos talaj, lovasokkal, kutyákkal. Mögöttem a hegyek, a lanka alján meg a város.

Szép komótosan sétáltam le és a házak közé érve elővettem a telefonomat, hogy ugyan merre is vagyok pontosan. Fél kilométerre lyukadtam ki a hűvösvölgyi villamos végállomástól. Leballagtam az üres utcákon és elkaptam egy 56-os villamost. Leültem az ablak mellé és a Móriczig kiolvastam a Tutanhamon sír feltárásáról szóló ebook egy jelentős részét.

Meló búcsúztató buli (helyett)

Pénteken az eredeti elképzelések szerint délután az MC kollégákkal buliztunk volna. Búcsú buli Attilának és nekem. Úgy beszéltük meg, hogy fél hatkor találkozunk a Morrisons 2-ben (mamám!), onnan megyünk 8-ra a Gödörbe az Európa Kiadó koncertre.

Én a helyszínen voltam a megadott időben, egyedül. Jó tíz perc után érkezett Norbi ex-kolléga és Gábor nevű haverjuk, aki még régebbi alkalmazott volt. Mivel mindenkire várni kellett Gábor meg akart enni valamit, hogy megágyazzon az italoknak és bekísértük a Szerájba. Így esett meg, hogy mi értünk utolsónak be a buliba.

Sajnos a társaság jó része az irodában már nekilátott a bulinak, boroztak egyet, így a tetthelyre érve már nem sok hiányzott nekik. Az eredmény az lett, hogy két és fél óra múlva egyedül találtam magam a Gödörben. Egy korsó sör és egy sonkás szendvics társaságában olvasgattam a Tutanhamon ebookot amíg a koncertre vártam.

Erős késés volt az este, így jó másfél órát ücsörögtem a Gödörben, míg végre Frenk felkerült a színpadra és belekezdett az egyszemélyes előzenekar hálátlan feladatába. Jól játszott és előzenekarhoz képest meglepően hosszan, a közönség is szerette, aminek nagyon örültem, mert igazán tehetséges, de kissé elfeledett zenész.

Az Európa Kiadó a megszokott remek formát mutatta. Az új felállás nagyon erős lett és a négy új szám, aminek a kislemez bemutatója volt egyértelműen jobbak, mint az előző két lemez termése. A közönség kissé vegyesebb volt, mint szokott. Egy benga srác mindenképpen pogózni akart, ami kevés lelkesedésre talált a többiek körében. Nekem legalább három számot tett tönkre azzal, hogy a zene helyett arra figyeltem, hogy ne tiporjon el vagy lökjön le a padlóra.

Kornél 40

Szombaton volt Kornél szülinapja, amire csak ketten mentünk Zsófival, a gyerkőcöket letettük Éváéknál egy éjszakára. A Kazimír nevű intézményben volt bérelt terem és én remekül éreztem magam. Sokat dumáltunk Kornéllal, Tamással és Andiékkal, cigiztünk és söröztünk. Hazafelé meg a lakásig sétáltunk az éjszakai hidegben.

Alaposan kihasználtam ezt a kényszerszabadságot, jöhet az új munkahely. Nagyon izgalmas.

Bal lábbal keltünk

Sokszor éri az a vád a fotómegosztó oldalakat, mint az Instagram vagy a közösségi média egyéb felületeit, hogy hamis képet közvetítenek. A "mosolyalbumba" nem töltjük fel azokat a pillanatokat, amikor tele van a tökünk a munkával, a szeretteinkkel, az életünkkel, úgy általában mindennel.

Ez bizonyos fokig igaz. De azért lássuk be, hogy az internet és a közösségi média feltalálása előtt sem volt ez másként. A családi fotóalbumban sehol nem voltak negatív pillanatok, csak azt örökítettük meg (illetve a szüleink), amire szívesen emlékeztünk. Persze a mai fotóalbumainkat akár olyanok is láthatják, akik egy régi családi albumunkhoz soha nem jutottak volna hozzá, de ez a lényegen nem változtat.

Itt szeretném hozzátenni, hogy egyre heroikusabb vállalkozás blogot írni a laptopomon, mivel a klaviatúra bal fele hajlamos nem reagálni. Ez azért is fájdalmas, mert itt találhatóak a magyar nyelv leggyakoribb hangjai. Ideje lesz egy új laptopot venni.

A kis kitérő után visszakanyarodnék oda, hogy a mosolyalbum mellett mint mindannyiunknak nekem is vannak vacak napjaim. A mai például egy tipikusan felesleges nap volt, miközben a legtöbb része alapján arra volt predesztinálva, hogy egy világ jó nap legyen.

Szabadnap, juhéj?

Kezdjük azzal, hogy az oviban nem volt ma gyerekfelügyelet, így Zsófi és én is szabadságot vettünk ki. Egy szabad csütörtök, el is határoztuk, hogy elmegyünk fenyőfát vásárolni és elintézünk egy csomó dolgot, ami vár ránk. Zsófi elugrik a dokihoz is, én elmegyek Attila kollégámmal a közös társasjátékunk elkészült prototípusáért, Cili Mikulás-kupára megy az uszodába.
Látszólag mindez egy csomó jó és életreszóló élmény.

A valóságban meg az volt, hogy hajnalban erős rikoltozásra ébredtem: Cili hívogatott. Kómásan támolyogtam be a sötét gyerekszobába, ingerülten mondtam a lányomnak, hogy felképelem, ha felébreszti az öccsét

kíváncsi lennék miért hat rá az, ha felképeléssel fenyegetem, az életben nem pofoztam még meg, szerintem

mire ő közölte, félhangosra váltva, hogy bepisilt. Szívem szerint olyanokat mondtam volna, hogy kurva jó, vagy az Isten bassza meg, de nem mondtam, mert egy apuka a sziszegős rohadt élet és a bús francba magasságán túl nem merészkedik. Pedig ez az elfojtás vezet a korai gutaütéshez.

Szóval átöltöztettem a gyereket, az ágyát kibontottam és átzavartam, hogy bújjon az anyja mellé, mindjárt megyek utána. A kisebb szerencsére nem ébredt fel, így nyugodt szívvel osontam vissza, útközben felkerestem a wc-t is, mert nem akartam úgy járni, mint a lányom. (Ez az öregedés egyik stádiuma, éjjel ki kell menni pisilni, lassan olyan leszek, mint a nagyapám volt.)

Visszaaludtam, jól és mélyen, amikor megszólalt a fejem mellett a mobilon az ébresztőóra: elfelejtettem kikapcsolni. Egy mozdulat lehalkítani és mázlimra újra el tudtam szenderedni, de rövid fél óra múlva valamiért felébredtünk. Cili is, én is, Zsófi is. Egy ideig igyekeztem küzdeni, de végül feladtam és kikászálódtam az ágyból.

Már ekkor ideges voltam, pedig még igazából semmi nem történt. Zsófi is nyugtalan volt, ebben a lelkiállapotomban azt különösen ellenszenvesnek éreztem, hogy ő ott tud feküdni az ágyban, miközben én meg itt állok és azt se tudom mit csináljak. Végül elmentem öltözködni és közben úgy éreztem, hogy egy flakon ivójoghurt meg egy péksüti lenne az, ami rendbe tenné a hangulatomat. Így aztán felöltözve megkérdeztem az ágy környékén lézengő családtól, hogy ugyan mit hozzak nekik. A gyerekek gyorsan megegyeztek a mini kakaós csigában, de Zsófival félreértettük egymást. Szerintem azt mondta, hogy neki semmit ne hozzak, szerinte meg valami egész mást.

Mire leültünk az asztalhoz már mindketten kiabáltunk egy-egy sort a két kölyökkel, mert csesztek szót fogadni, de gyorsan mondtunk egymásra is ezt-azt, ha már volt közös témánk bevásárlás ügyileg. Mire idáig jutottunk már elég késő volt, ahhoz képest, hogy mennyi programot terveztünk és bennem erős ellenszenvet keltett, hogy ezek hárman pizsamában vannak, lopják a napot és láthatóan nem fókuszálnak a fontos dolgokra. Közben úgy tűnt, hogy a másik háromnak meg velem és egymással is vannak bajai, de szerintem ha megkínoznak se tudtuk volna megmondani, hogy igazából mi.

Az elkövetkező másfél óra úgy hussant el, mint egy vidám hét a kínzókamrában. Én elértem, hogy Cili felöltözzön, de valahogy Dávidra már nem terjedt ki a figyelmem. Ő vegzált engem, hogy Cili mesekönyve után neki is olvassam fel az autós könyvét, de volt egy csomó más dolgom, amik utánra ígértem be a felolvasást, amit igazából a hátam közepére nem kívántam. Inkább megjavítottam a Windowsomat, ami nem akart elindítani egy kártyajátékot (hogy miként oldottam meg azt még ma sem tudom, de örültem, hogy elindult). Közben Dávid letett rólam, kicsit rágta Zsófi fülét is, de ott sem ért el nagy eredményeket, aztán Cilivel elvonultak szétcsapni a lakást és egymás idegein táncolni.

Fél tíz előtt sikerült mindenkinek felöltöznie, hogy akkor indulunk karácsonyfát venni. Én ideges voltam, mert szerintem már rég túl kellett volna lenni az egészen, Zsófi ideges volt, mert attól félt, hogy a fontos orvosi dolgokra nem marad ideje, a gyerekek meg idegesek voltak, hogyha megvesszük a fát, akkor miért nem díszítjük fel. Másrészről meg az, hogy vegyünk karácsonyfát oké, de az, hogy aztán bemenjünk a szupermarketbe kaját venni, na az rohadtul nem tetszett nekik.

Nagyon ön- és Zsófi-kritikus vagyok, de az az igazság, hogy a két kölyökbe a kisördög bújt bele. Szófogadatlanok és dacosak voltak, amin az se segített, hogy  mi idegállapotunkban nem voltunk képesek tolerálni a dolgaikat.

Lényeg az, hogy mivel az időtényező szorított megállapodtunk abban, hogy kínait fogunk enni ebédre. Ez némileg kisimította a gyerekek kedélyét, bár a bevásárlás szükségességéről továbbra sem voltak meggyőződve.

Szupermarket adventkor

Az Auchan parkolója tömve volt, de a karácsonyfa vásárlást kb. 5 perc alatt elintéztük. Beszuszakoltam a kocsi hátuljába a fát és bevetettük magunkat a szupermarketbe. Azt feltételeztük, hogy egy csütörtök délelőtti időpontban nem lesz sok ember. Tévedtünk. Rengetegen voltak. Jó előre megmondtuk a gyerekeknek, hogy két bevásárlókocsi lesz, mindenki ücsöröghet majd kedvére. Sajnos Cili kinőtte a bevásárló kocsit, de a lehajtható tartón remekül elfért. Az így kialakult törékeny béke a bejáratig tartott, ahol megláttak egy autó alakú bevásárlókocsit. Ebbe Dávid belefért, de Cili már nem. Ő kapott egy gyerek bevásárlókocsit, de mit mondjak: el volt rontva a napja.

Az én fő bajom az volt, hogy Zsófi írt egy listát és én egy tételt sem ismertem róla. Úgy tűnt céltalanul csapongunk az áruházban, egyre több cucc halmozódott a háromra nőtt bevásárlókocsi számban (igen három: a kisautós, a Cilié és Zsófié). Utálom, ha nem tudom mi miért van.

Zsófi legfőbb baja az volt, hogy idegesítette mindenki. A többi vásárló, meg a mi nyígásunk is. Gondolom így volt, mert pontosan nem tudhatom, de engem az ő helyében ezek biztos zavartak volna.

Az hab volt a tortán, hogy a különleges gyerek-bevásárlókocsiktól bejelzett a riasztó, kiderült, hogy ezeket nem lehet a pénztáron kivinni. Innen üzenném az Auchan illetékesinek, hogy hozzájuk képest a molylepke egy Albert Einstein. Veszel egy ilyen elcseszett bevásárlókocsit, kímélendő az idegeidet, ami aztán egy órán keresztül csak zajong, mert az egyik kereke törött és ennek következtében iránytani se egyszerű. Telepakolod minden vacakkal, aztán nem tolhatod ki a pénztáron. Miért? És akkor hova teszed belőle a cuccot? Úgy áltuljában, hol marad a természetes szelekció mainapság?

Annyit mondok, hogy kijutottunk és mindent beömlesztettünk a csomagtartóba, a fenyőfa mellé és a rolleremre amit lassan két hete lusta vagyok kiszedni a kocsiból. Ez sem könnyítette meg a helyzetet.

Elegánsan átugrom azt, hogy dugó volt, hogy ébren kellett volna tartani a gyerekeket (nem ment, így inkább betudtuk délutáni alvásnak a dolgot). Arról is csak címszavakban, hogy annyi időbe telt parkolót találni, hogy közben én a pirosnál kiszálltam az autóból, elmentem a kínaiba, majd otthagytam a sor miatt és átmentem a másik kínaiba és ott bevásároltam az ebédet és még mindig én értem előbb haza. Aztán volt egy dupla köröm az összes bevásárolt cuccal a kocsi és a lakás közt.

Délután Zsófi elintézte minden orvosi ügyét, amíg én a gyerekekkel voltam, majd ő elvitte Cilit a Mikulás kupára az uszodába, míg én összerántottam Dávidot, hogy induljunk a mesterhez a társasjáték prototípusért. Én felöltöztem, Dávidot felöltöztettem, amikor jelezte, hogy jaj jön a kaki, ami helyből becsusszant. Átöltöztettem, lemosdattam, újra felöltöztettem és elővigyázatosan pelenkát adtam rá, mert a szobatisztasággal még meccsek vannak, amit nem mindig a fiam nyer.

Ő igazából nem akart a hidegbe kimenni, de megegyeztünk, hogy villamosozunk is, amiben megnyugodott. Ez addig tartott, amíg le nem szálltunk a villamosról, akkor látványosan unatkozni kezdett. Megállapodtunk egy kései uzsonnában, betértünk a régi hentesemhez, akik épp zártak, de a kedvemért összedobtak egy sonkás-kovászos uborkás szendvicset a fiamnak. Mindezt 100 forintért. Elégedetten ette a nyakamba ülve a zsömlét, közben módszeresen morzsázta tele a hajamat.

Én még induláskor jeleztem a kollégámnak, hogy lehet, hogy késünk 10 percet. Mondta, hogy oké, ott fog várni a kapuban. Végül 5 perccel korábban érkeztünk meg és vártunk rá még 25-öt, mert komolyan vette, hogy késünk. Annyit mondok, hogy elég hideg volt.

A társasjátékkal az volt, hogy átvettük, de valószínűleg mindenki jobban el akart volna mélyedni az ügyben, csak engem Zsófi hívott, hogy végeztek az usziban és értünk jönnek. Nem tudtam lebeszélni, így aztán a legszükségesebbekre szorítkoztunk és elbúcsúztunk, miután kifizettük és átvettük a prototípusokat. Jó lett volna Attilával is átbeszélni a terméket, leülni, de ez kimaradt.

Korcsolyázás

Siettünk, mert Cilinek ígértem egy korizást még akkor, amikor azt hittem ez egy normális nap lesz. Közben már elég este volt és megint nem volt parkolóhely sem. Ezen a ponton már tényleg mindenki nagyon nyűgös volt. Végül elindultunk Cilivel ketten a hideg estében és megtörtént a csoda. Hirtelen egy kellemes téli este volt, Cili feldobva mesélt az uszodai élményeiről, kapott egy érmet is. Mindannyian büszkék voltunk rá, de ő is nagyon elégedett volt.

Sok időnk nem volt korizni, de közel fél órát keringtünk és közben Cili csak egyszer dobott úgy meg hógolyóval, hogy az pont azt a zsebemet kapta telibe amiben a mobilom és az irataim voltak. Egy pillanat alatt elázott minden, de alig morogtam rá: már elfáradtam benne.

Miután kiszabadítottuk a lábunkat a szoros korcsolyákból két forró csokival erősítettük meg magunkat és tettünk 200 forintot a gitáros srác tokjába is, aki a Mad Worldöt gyilkolta a tér sarkán.

Kezd elveszni a lendületem, elmúlt éjfél, a lényeg az, hogy az este még nem ért véget: vacsora, fürdetés, altatás, satöbbi. Vannak ilyen napok is, de most ezt tényleg érdemes megjegyezni? Azt, hogy lehetett volna kurva jó is az egész, de sikerült közösen elcsesznünk az egészet és pluszban úgy, hogy igazából senki nem tudta végig, hogy mi a baja a másikkal? (Már azon kívül, hogy kéznél volt éppen.)

Bal lábbal keltünk és ezt kimaxoltuk. Legyen ennyi elég. Egy könyvben volt egy jó jelenet, minden este a családfő felhúzta a faliórát és azt mondta: Ez a nap elmúlt, holnap újra kezdjük.

Így lesz.

A büdös borz mentő akció

A munkából hazafelé bevásároltam és a villamostól félig futva igyekeztem haza, hogy el ne ázzak. Mire a kapuba értem az eső is abbahagyta, ilyen az én formám. Az ajtón belépve Cili futott felém, aggódó arccal, hogy

Apa, Apa segítened kell!

Éppen azt akartam mondani, hogy ugyan várja már meg, hogy letegyem a bevásárlást meg a cipőmet, de mögötte hüppögve érkezett Dávid is. Zsófi pedig elmagyarázta, hogy a gyerekek Kinder tojást kaptak és Dávid a tojásban egy borz mamát és kis borzot talált, de a játszótérről hazafelé beesett a kis borz a csatornarács alá. Nem tudták kiszedni, és holnap el kéne mennem kiszabadítani.

Mondtam, hogy inkább menjünk most, mert ha az éjjel vihar jön, akkor elmossa a borz gyereket és sosem találjuk meg. Dávid éppen vendéget várt, a bölcsis barátja jött hozzá játszani, így abban állapodtunk meg, hogy Cilivel ketten leszünk a büdi borz mentőcsapat tagjai.

Zsófi megadta a koordinátákat és azt javasolta vigyek imbuszkulcsot, mert olyannal van lezárva a rács. Mivel pontos méreteket nem tudtam meg csak annyit, hogy nagyobbnak tűnt mint az IKEAs, elvittem a teljes csavarhúzó készletet. Magamhoz vettem még egy extra hosszú és vékony csavarhúzót, majd isteni sugallatra egy csomag kínai evőpálcikát is. Cilire esőkabátot adtam és elindultunk.

A megadott koordináták pontosnak bizonyultak, Cili sem tudott eltéríteni, aki már az utca elején közölte, hogy szerinte abba a rácsba esett a borz. Én aggódtam kissé, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy simán kicsavarozok egy rácsot, aztán felemelem és ezzel megúszom. Az is eszembe jutott, hogy esetleg az Allee karbantartói nem fognak annak örülni, hogy nekilátok a járdájukon rácsot bontani.

A borz jó 20 centi mélységben feküdt egy nagyon vastag és nagyon kis lyukú ráccsal fedve. A csatorna alján büdös sár, sárga falevelek, egy rózsaszín gomb, egy gumicukor és a borz gyerek feküdtek. Kikerestem az imbuszkulcsok közül a megfelelő méretet és pillanatok alatt eltávolítottam a csavart. Ezzel ez a próbálkozás kútba is esett, a rácsot nem tudtam megmozdítani. Egy komoly emelőre lett volna szükség, de azt éppen nem hoztam magammal.

Így aztán megpróbálkoztam a hosszú csavarhúzóval. Aztán (Cili tiltakozása közepette, mert az evőpálcikákat ő szerezte be a munkahelyem melletti kínai büfében) a két fapálcikával próbálkoztam. Ez eredményesebbnek bizonyult, a borzot felemeltem velük  rácsig, de ott nem tudtam fogást találni rajta, Cili sem tudott segíteni a vékony ujjacskáival. Ő hamar elunta, úgy döntött, hogy ez az egész esélytelen és ennek egyre hangosabban adott hangot. Nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra, így csak arra hívtam fel a figyelmét, hogy az öccse állatkájáért kicsit megerőltethetjük magunkat.

Nem győztem meg.

Óráknak tűnő 10 perc után egy biciklis állt meg mellettünk, megérdeklődte mit bányászunk. Elmagyaráztam a szitut, mire mondta, hogy megoldja ő és adott két rágógumit, hogy tegyem a pálcika végére majd az segít. Megköszöntem a segítséget és ő elkerekezett. Cili azt javasolta, hogy inkább rágjuk el a zsákmányt és menjünk haza, de nem álltam kötélnek.

Kicsit nehéz volt megakadályozni, hogy ne egye meg a rágót, de végül én csócsáltam és az egyiket a pálcika végére applikáltam. A rágó helyből ráragadt a borzra és felemelte a rácsig. Eddig meglettünk volna, de a rácson csak erőltetve lehetett áthúzni a bábut, ehhez a rágó nem volt elég erős. Leesett egyszer, kétszer, sokszor. A rágó már nem ragadt. Megcsócsáltam hát a másikat és új tervet eszeltem ki. (Közben megígértem a lányomnak, hogyha kiszedjük a borzot veszünk egy csomag rágót.) A rágót az egyik lyukra ragasztottam, a két pálcikával beleemeltem a borzot, aztán a két szomszédos lyukból alulról – erős horzsolások árán – felszuszakoltam a büdös borzot a felszínre. Fenékkel előre érkezett, megragadtam és kiszabadítottam. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy megérdemlek egy önkéntes tűzoltó érdemrendet no meg egy korsó sört.

A borz nagyon mocskos volt és én is. A kezem enyhén mentolos szagú és ragadós volt máshol büdös fekete sár fedte. Besétáltunk az Alleeba és a trafikosnál vettünk egy csomag rágót. Sört is árultak, de elvi kifogásaim vannak az utcán sétálva sörözéssel kapcsolatban így erről letettem.

Otthon Dávid nagyon örült, de két perc múlva már mással játszott. Így megy ez.

Ez most főleg kajákról fog szólni (meg kicsit a párkapcsolatokról)

Melegítettem az ebédemet az irodai teakonyhában ma délután és miközben kissé sziszegve-káromkodva kiszedtem a túlforrósodott tányért a mikróból azon töprengtem, hogy mennyi apróság van ami miatt két ember között jó a kapcsolat. Lehet hülyén hangzik, de például a mai ebédem (ami már a szombati és a vasárnapi is volt) jó példája ennek.

A tányérban az a bizalmatlan-sárga étel currys csicseriborsó. A feleségem készítette szombaton. Tele volt az illatával a lakás, kellemesen elkeveredett a tárkonyos csirkeragu levessel. Aztán amikor már az asztalnál ültünk és megkaptam az én adagomat és belekóstoltam Zsófi megkérdezte, hogy ízlik-e. Mondtam, hogy nagyon – és ez nem csak udvariasság volt – de milyen érdekes, kicsit tandoris utóíze van, peddig ugye ez curry. Mire Zsófi mondta, hogy igen, de azt gondolta, hogy egy kis tandori nem ártana neki.

És milyen igaza volt! Erről beszéltem, van két ember és ilyen apróságokban teljesen egyet tudnak érteni: egy kis tandori nem árt a currynek. Az ilyen egyezések a boldog házasság alapjai.

Legalábbis nálam.

Másrészről meg azt akartam írni, hogy már nem egyszer indulatoskodtam itt a blogon is a kézműves marketingről, de főleg a sörök terén tett pusztításáról. Minden kézműves-sör rajongónak ajánlom figyelmébe az IKEA saját sörét. Nem kézműves, én a világosat kóstoltam a hétvégén, nagyon ízlett. Az ára már-már a kézműves termékek magasságában van (350 a 3 decis üveg), szóval aki szerint a minőség az árban mutatkozik elégedetten hátradőlhet és kortyolhat. Az IKEA söre kellemesen keserű, szép aranysárga és hidegen igen kiváló ital. Pedig nem is kézműves (lehet pont ezért jó).