#Zsófi hashtag


Sokszor éri az a vád a fotómegosztó oldalakat, mint az Instagram vagy a közösségi média egyéb felületeit, hogy hamis képet közvetítenek. A "mosolyalbumba" nem töltjük fel azokat a pillanatokat, amikor tele van a tökünk a munkával, a szeretteinkkel, az életünkkel, úgy általában mindennel.

Ez bizonyos fokig igaz. De azért lássuk be, hogy az internet és a közösségi média feltalálása előtt sem volt ez másként. A családi fotóalbumban sehol nem voltak negatív pillanatok, csak azt örökítettük meg (illetve a szüleink), amire szívesen emlékeztünk. Persze a mai fotóalbumainkat akár olyanok is láthatják, akik egy régi családi albumunkhoz soha nem jutottak volna hozzá, de ez a lényegen nem változtat.

Itt szeretném hozzátenni, hogy egyre heroikusabb vállalkozás blogot írni a laptopomon, mivel a klaviatúra bal fele hajlamos nem reagálni. Ez azért is fájdalmas, mert itt találhatóak a magyar nyelv leggyakoribb hangjai. Ideje lesz egy új laptopot venni.

A kis kitérő után visszakanyarodnék oda, hogy a mosolyalbum mellett mint mindannyiunknak nekem is vannak vacak napjaim. A mai például egy tipikusan felesleges nap volt, miközben a legtöbb része alapján arra volt predesztinálva, hogy egy világ jó nap legyen.

Szabadnap, juhéj?

Kezdjük azzal, hogy az oviban nem volt ma gyerekfelügyelet, így Zsófi és én is szabadságot vettünk ki. Egy szabad csütörtök, el is határoztuk, hogy elmegyünk fenyőfát vásárolni és elintézünk egy csomó dolgot, ami vár ránk. Zsófi elugrik a dokihoz is, én elmegyek Attila kollégámmal a közös társasjátékunk elkészült prototípusáért, Cili Mikulás-kupára megy az uszodába.
Látszólag mindez egy csomó jó és életreszóló élmény.

A valóságban meg az volt, hogy hajnalban erős rikoltozásra ébredtem: Cili hívogatott. Kómásan támolyogtam be a sötét gyerekszobába, ingerülten mondtam a lányomnak, hogy felképelem, ha felébreszti az öccsét

kíváncsi lennék miért hat rá az, ha felképeléssel fenyegetem, az életben nem pofoztam még meg, szerintem

mire ő közölte, félhangosra váltva, hogy bepisilt. Szívem szerint olyanokat mondtam volna, hogy kurva jó, vagy az Isten bassza meg, de nem mondtam, mert egy apuka a sziszegős rohadt élet és a bús francba magasságán túl nem merészkedik. Pedig ez az elfojtás vezet a korai gutaütéshez.

Szóval átöltöztettem a gyereket, az ágyát kibontottam és átzavartam, hogy bújjon az anyja mellé, mindjárt megyek utána. A kisebb szerencsére nem ébredt fel, így nyugodt szívvel osontam vissza, útközben felkerestem a wc-t is, mert nem akartam úgy járni, mint a lányom. (Ez az öregedés egyik stádiuma, éjjel ki kell menni pisilni, lassan olyan leszek, mint a nagyapám volt.)

Visszaaludtam, jól és mélyen, amikor megszólalt a fejem mellett a mobilon az ébresztőóra: elfelejtettem kikapcsolni. Egy mozdulat lehalkítani és mázlimra újra el tudtam szenderedni, de rövid fél óra múlva valamiért felébredtünk. Cili is, én is, Zsófi is. Egy ideig igyekeztem küzdeni, de végül feladtam és kikászálódtam az ágyból.

Már ekkor ideges voltam, pedig még igazából semmi nem történt. Zsófi is nyugtalan volt, ebben a lelkiállapotomban azt különösen ellenszenvesnek éreztem, hogy ő ott tud feküdni az ágyban, miközben én meg itt állok és azt se tudom mit csináljak. Végül elmentem öltözködni és közben úgy éreztem, hogy egy flakon ivójoghurt meg egy péksüti lenne az, ami rendbe tenné a hangulatomat. Így aztán felöltözve megkérdeztem az ágy környékén lézengő családtól, hogy ugyan mit hozzak nekik. A gyerekek gyorsan megegyeztek a mini kakaós csigában, de Zsófival félreértettük egymást. Szerintem azt mondta, hogy neki semmit ne hozzak, szerinte meg valami egész mást.

Mire leültünk az asztalhoz már mindketten kiabáltunk egy-egy sort a két kölyökkel, mert csesztek szót fogadni, de gyorsan mondtunk egymásra is ezt-azt, ha már volt közös témánk bevásárlás ügyileg. Mire idáig jutottunk már elég késő volt, ahhoz képest, hogy mennyi programot terveztünk és bennem erős ellenszenvet keltett, hogy ezek hárman pizsamában vannak, lopják a napot és láthatóan nem fókuszálnak a fontos dolgokra. Közben úgy tűnt, hogy a másik háromnak meg velem és egymással is vannak bajai, de szerintem ha megkínoznak se tudtuk volna megmondani, hogy igazából mi.

Az elkövetkező másfél óra úgy hussant el, mint egy vidám hét a kínzókamrában. Én elértem, hogy Cili felöltözzön, de valahogy Dávidra már nem terjedt ki a figyelmem. Ő vegzált engem, hogy Cili mesekönyve után neki is olvassam fel az autós könyvét, de volt egy csomó más dolgom, amik utánra ígértem be a felolvasást, amit igazából a hátam közepére nem kívántam. Inkább megjavítottam a Windowsomat, ami nem akart elindítani egy kártyajátékot (hogy miként oldottam meg azt még ma sem tudom, de örültem, hogy elindult). Közben Dávid letett rólam, kicsit rágta Zsófi fülét is, de ott sem ért el nagy eredményeket, aztán Cilivel elvonultak szétcsapni a lakást és egymás idegein táncolni.

Fél tíz előtt sikerült mindenkinek felöltöznie, hogy akkor indulunk karácsonyfát venni. Én ideges voltam, mert szerintem már rég túl kellett volna lenni az egészen, Zsófi ideges volt, mert attól félt, hogy a fontos orvosi dolgokra nem marad ideje, a gyerekek meg idegesek voltak, hogyha megvesszük a fát, akkor miért nem díszítjük fel. Másrészről meg az, hogy vegyünk karácsonyfát oké, de az, hogy aztán bemenjünk a szupermarketbe kaját venni, na az rohadtul nem tetszett nekik.

Nagyon ön- és Zsófi-kritikus vagyok, de az az igazság, hogy a két kölyökbe a kisördög bújt bele. Szófogadatlanok és dacosak voltak, amin az se segített, hogy  mi idegállapotunkban nem voltunk képesek tolerálni a dolgaikat.

Lényeg az, hogy mivel az időtényező szorított megállapodtunk abban, hogy kínait fogunk enni ebédre. Ez némileg kisimította a gyerekek kedélyét, bár a bevásárlás szükségességéről továbbra sem voltak meggyőződve.

Szupermarket adventkor

Az Auchan parkolója tömve volt, de a karácsonyfa vásárlást kb. 5 perc alatt elintéztük. Beszuszakoltam a kocsi hátuljába a fát és bevetettük magunkat a szupermarketbe. Azt feltételeztük, hogy egy csütörtök délelőtti időpontban nem lesz sok ember. Tévedtünk. Rengetegen voltak. Jó előre megmondtuk a gyerekeknek, hogy két bevásárlókocsi lesz, mindenki ücsöröghet majd kedvére. Sajnos Cili kinőtte a bevásárló kocsit, de a lehajtható tartón remekül elfért. Az így kialakult törékeny béke a bejáratig tartott, ahol megláttak egy autó alakú bevásárlókocsit. Ebbe Dávid belefért, de Cili már nem. Ő kapott egy gyerek bevásárlókocsit, de mit mondjak: el volt rontva a napja.

Az én fő bajom az volt, hogy Zsófi írt egy listát és én egy tételt sem ismertem róla. Úgy tűnt céltalanul csapongunk az áruházban, egyre több cucc halmozódott a háromra nőtt bevásárlókocsi számban (igen három: a kisautós, a Cilié és Zsófié). Utálom, ha nem tudom mi miért van.

Zsófi legfőbb baja az volt, hogy idegesítette mindenki. A többi vásárló, meg a mi nyígásunk is. Gondolom így volt, mert pontosan nem tudhatom, de engem az ő helyében ezek biztos zavartak volna.

Az hab volt a tortán, hogy a különleges gyerek-bevásárlókocsiktól bejelzett a riasztó, kiderült, hogy ezeket nem lehet a pénztáron kivinni. Innen üzenném az Auchan illetékesinek, hogy hozzájuk képest a molylepke egy Albert Einstein. Veszel egy ilyen elcseszett bevásárlókocsit, kímélendő az idegeidet, ami aztán egy órán keresztül csak zajong, mert az egyik kereke törött és ennek következtében iránytani se egyszerű. Telepakolod minden vacakkal, aztán nem tolhatod ki a pénztáron. Miért? És akkor hova teszed belőle a cuccot? Úgy áltuljában, hol marad a természetes szelekció mainapság?

Annyit mondok, hogy kijutottunk és mindent beömlesztettünk a csomagtartóba, a fenyőfa mellé és a rolleremre amit lassan két hete lusta vagyok kiszedni a kocsiból. Ez sem könnyítette meg a helyzetet.

Elegánsan átugrom azt, hogy dugó volt, hogy ébren kellett volna tartani a gyerekeket (nem ment, így inkább betudtuk délutáni alvásnak a dolgot). Arról is csak címszavakban, hogy annyi időbe telt parkolót találni, hogy közben én a pirosnál kiszálltam az autóból, elmentem a kínaiba, majd otthagytam a sor miatt és átmentem a másik kínaiba és ott bevásároltam az ebédet és még mindig én értem előbb haza. Aztán volt egy dupla köröm az összes bevásárolt cuccal a kocsi és a lakás közt.

Délután Zsófi elintézte minden orvosi ügyét, amíg én a gyerekekkel voltam, majd ő elvitte Cilit a Mikulás kupára az uszodába, míg én összerántottam Dávidot, hogy induljunk a mesterhez a társasjáték prototípusért. Én felöltöztem, Dávidot felöltöztettem, amikor jelezte, hogy jaj jön a kaki, ami helyből becsusszant. Átöltöztettem, lemosdattam, újra felöltöztettem és elővigyázatosan pelenkát adtam rá, mert a szobatisztasággal még meccsek vannak, amit nem mindig a fiam nyer.

Ő igazából nem akart a hidegbe kimenni, de megegyeztünk, hogy villamosozunk is, amiben megnyugodott. Ez addig tartott, amíg le nem szálltunk a villamosról, akkor látványosan unatkozni kezdett. Megállapodtunk egy kései uzsonnában, betértünk a régi hentesemhez, akik épp zártak, de a kedvemért összedobtak egy sonkás-kovászos uborkás szendvicset a fiamnak. Mindezt 100 forintért. Elégedetten ette a nyakamba ülve a zsömlét, közben módszeresen morzsázta tele a hajamat.

Én még induláskor jeleztem a kollégámnak, hogy lehet, hogy késünk 10 percet. Mondta, hogy oké, ott fog várni a kapuban. Végül 5 perccel korábban érkeztünk meg és vártunk rá még 25-öt, mert komolyan vette, hogy késünk. Annyit mondok, hogy elég hideg volt.

A társasjátékkal az volt, hogy átvettük, de valószínűleg mindenki jobban el akart volna mélyedni az ügyben, csak engem Zsófi hívott, hogy végeztek az usziban és értünk jönnek. Nem tudtam lebeszélni, így aztán a legszükségesebbekre szorítkoztunk és elbúcsúztunk, miután kifizettük és átvettük a prototípusokat. Jó lett volna Attilával is átbeszélni a terméket, leülni, de ez kimaradt.

Korcsolyázás

Siettünk, mert Cilinek ígértem egy korizást még akkor, amikor azt hittem ez egy normális nap lesz. Közben már elég este volt és megint nem volt parkolóhely sem. Ezen a ponton már tényleg mindenki nagyon nyűgös volt. Végül elindultunk Cilivel ketten a hideg estében és megtörtént a csoda. Hirtelen egy kellemes téli este volt, Cili feldobva mesélt az uszodai élményeiről, kapott egy érmet is. Mindannyian büszkék voltunk rá, de ő is nagyon elégedett volt.

Sok időnk nem volt korizni, de közel fél órát keringtünk és közben Cili csak egyszer dobott úgy meg hógolyóval, hogy az pont azt a zsebemet kapta telibe amiben a mobilom és az irataim voltak. Egy pillanat alatt elázott minden, de alig morogtam rá: már elfáradtam benne.

Miután kiszabadítottuk a lábunkat a szoros korcsolyákból két forró csokival erősítettük meg magunkat és tettünk 200 forintot a gitáros srác tokjába is, aki a Mad Worldöt gyilkolta a tér sarkán.

Kezd elveszni a lendületem, elmúlt éjfél, a lényeg az, hogy az este még nem ért véget: vacsora, fürdetés, altatás, satöbbi. Vannak ilyen napok is, de most ezt tényleg érdemes megjegyezni? Azt, hogy lehetett volna kurva jó is az egész, de sikerült közösen elcsesznünk az egészet és pluszban úgy, hogy igazából senki nem tudta végig, hogy mi a baja a másikkal? (Már azon kívül, hogy kéznél volt éppen.)

Bal lábbal keltünk és ezt kimaxoltuk. Legyen ennyi elég. Egy könyvben volt egy jó jelenet, minden este a családfő felhúzta a faliórát és azt mondta: Ez a nap elmúlt, holnap újra kezdjük.

Így lesz.


A munkából hazafelé bevásároltam és a villamostól félig futva igyekeztem haza, hogy el ne ázzak. Mire a kapuba értem az eső is abbahagyta, ilyen az én formám. Az ajtón belépve Cili futott felém, aggódó arccal, hogy

Apa, Apa segítened kell!

Éppen azt akartam mondani, hogy ugyan várja már meg, hogy letegyem a bevásárlást meg a cipőmet, de mögötte hüppögve érkezett Dávid is. Zsófi pedig elmagyarázta, hogy a gyerekek Kinder tojást kaptak és Dávid a tojásban egy borz mamát és kis borzot talált, de a játszótérről hazafelé beesett a kis borz a csatornarács alá. Nem tudták kiszedni, és holnap el kéne mennem kiszabadítani.

Mondtam, hogy inkább menjünk most, mert ha az éjjel vihar jön, akkor elmossa a borz gyereket és sosem találjuk meg. Dávid éppen vendéget várt, a bölcsis barátja jött hozzá játszani, így abban állapodtunk meg, hogy Cilivel ketten leszünk a büdi borz mentőcsapat tagjai.

Zsófi megadta a koordinátákat és azt javasolta vigyek imbuszkulcsot, mert olyannal van lezárva a rács. Mivel pontos méreteket nem tudtam meg csak annyit, hogy nagyobbnak tűnt mint az IKEAs, elvittem a teljes csavarhúzó készletet. Magamhoz vettem még egy extra hosszú és vékony csavarhúzót, majd isteni sugallatra egy csomag kínai evőpálcikát is. Cilire esőkabátot adtam és elindultunk.

A megadott koordináták pontosnak bizonyultak, Cili sem tudott eltéríteni, aki már az utca elején közölte, hogy szerinte abba a rácsba esett a borz. Én aggódtam kissé, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy simán kicsavarozok egy rácsot, aztán felemelem és ezzel megúszom. Az is eszembe jutott, hogy esetleg az Allee karbantartói nem fognak annak örülni, hogy nekilátok a járdájukon rácsot bontani.

A borz jó 20 centi mélységben feküdt egy nagyon vastag és nagyon kis lyukú ráccsal fedve. A csatorna alján büdös sár, sárga falevelek, egy rózsaszín gomb, egy gumicukor és a borz gyerek feküdtek. Kikerestem az imbuszkulcsok közül a megfelelő méretet és pillanatok alatt eltávolítottam a csavart. Ezzel ez a próbálkozás kútba is esett, a rácsot nem tudtam megmozdítani. Egy komoly emelőre lett volna szükség, de azt éppen nem hoztam magammal.

Így aztán megpróbálkoztam a hosszú csavarhúzóval. Aztán (Cili tiltakozása közepette, mert az evőpálcikákat ő szerezte be a munkahelyem melletti kínai büfében) a két fapálcikával próbálkoztam. Ez eredményesebbnek bizonyult, a borzot felemeltem velük  rácsig, de ott nem tudtam fogást találni rajta, Cili sem tudott segíteni a vékony ujjacskáival. Ő hamar elunta, úgy döntött, hogy ez az egész esélytelen és ennek egyre hangosabban adott hangot. Nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra, így csak arra hívtam fel a figyelmét, hogy az öccse állatkájáért kicsit megerőltethetjük magunkat.

Nem győztem meg.

Óráknak tűnő 10 perc után egy biciklis állt meg mellettünk, megérdeklődte mit bányászunk. Elmagyaráztam a szitut, mire mondta, hogy megoldja ő és adott két rágógumit, hogy tegyem a pálcika végére majd az segít. Megköszöntem a segítséget és ő elkerekezett. Cili azt javasolta, hogy inkább rágjuk el a zsákmányt és menjünk haza, de nem álltam kötélnek.

Kicsit nehéz volt megakadályozni, hogy ne egye meg a rágót, de végül én csócsáltam és az egyiket a pálcika végére applikáltam. A rágó helyből ráragadt a borzra és felemelte a rácsig. Eddig meglettünk volna, de a rácson csak erőltetve lehetett áthúzni a bábut, ehhez a rágó nem volt elég erős. Leesett egyszer, kétszer, sokszor. A rágó már nem ragadt. Megcsócsáltam hát a másikat és új tervet eszeltem ki. (Közben megígértem a lányomnak, hogyha kiszedjük a borzot veszünk egy csomag rágót.) A rágót az egyik lyukra ragasztottam, a két pálcikával beleemeltem a borzot, aztán a két szomszédos lyukból alulról – erős horzsolások árán – felszuszakoltam a büdös borzot a felszínre. Fenékkel előre érkezett, megragadtam és kiszabadítottam. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy megérdemlek egy önkéntes tűzoltó érdemrendet no meg egy korsó sört.

A borz nagyon mocskos volt és én is. A kezem enyhén mentolos szagú és ragadós volt máshol büdös fekete sár fedte. Besétáltunk az Alleeba és a trafikosnál vettünk egy csomag rágót. Sört is árultak, de elvi kifogásaim vannak az utcán sétálva sörözéssel kapcsolatban így erről letettem.

Otthon Dávid nagyon örült, de két perc múlva már mással játszott. Így megy ez.



Melegítettem az ebédemet az irodai teakonyhában ma délután és miközben kissé sziszegve-káromkodva kiszedtem a túlforrósodott tányért a mikróból azon töprengtem, hogy mennyi apróság van ami miatt két ember között jó a kapcsolat. Lehet hülyén hangzik, de például a mai ebédem (ami már a szombati és a vasárnapi is volt) jó példája ennek.

A tányérban az a bizalmatlan-sárga étel currys csicseriborsó. A feleségem készítette szombaton. Tele volt az illatával a lakás, kellemesen elkeveredett a tárkonyos csirkeragu levessel. Aztán amikor már az asztalnál ültünk és megkaptam az én adagomat és belekóstoltam Zsófi megkérdezte, hogy ízlik-e. Mondtam, hogy nagyon – és ez nem csak udvariasság volt – de milyen érdekes, kicsit tandoris utóíze van, peddig ugye ez curry. Mire Zsófi mondta, hogy igen, de azt gondolta, hogy egy kis tandori nem ártana neki.

És milyen igaza volt! Erről beszéltem, van két ember és ilyen apróságokban teljesen egyet tudnak érteni: egy kis tandori nem árt a currynek. Az ilyen egyezések a boldog házasság alapjai.

Legalábbis nálam.

Másrészről meg azt akartam írni, hogy már nem egyszer indulatoskodtam itt a blogon is a kézműves marketingről, de főleg a sörök terén tett pusztításáról. Minden kézműves-sör rajongónak ajánlom figyelmébe az IKEA saját sörét. Nem kézműves, én a világosat kóstoltam a hétvégén, nagyon ízlett. Az ára már-már a kézműves termékek magasságában van (350 a 3 decis üveg), szóval aki szerint a minőség az árban mutatkozik elégedetten hátradőlhet és kortyolhat. Az IKEA söre kellemesen keserű, szép aranysárga és hidegen igen kiváló ital. Pedig nem is kézműves (lehet pont ezért jó).

   Őri András - - hozzászólás




Az elmúlt években a munkám egyik legfontosabb része az éves Temofesztre készülés volt. Már a Creative Slave-en is írtam róla, de azóta is, minden évben fotózok és búsongok erről a vasútmodellező rendezvényről itt az oriandras.hu blogon is. Idén a Temofeszt már egyáltalán nem volt a munkám része, de érdekelt, hogy vajon milyen ha civilként mész oda, illetve tudtam, hogy Dávidnak tetszeni fog. (tovább…)



A The Night Of a nyár egyik nagy durranása a napokban már méltatott Stranger Things mellett. (Magyarul Aznap éjjel címen vetítik!) Nekem nem volt akkora élmény, mint amit a sajtó ígért, de valóban színvonalas nyolc epizódot kaptunk.

Nálam sokat rontott a fogadtatáson, hogy éppen elkezdtük nézni a Better Call Saul első évadát, amikor Zsófi rátalált a The Night Of-ra és ezzel a következő nyolc esténknek megvolt a programja. Én elvagyok a krimivel, de koránt sincs meg bennem a műfaj iránt az a fajta lelkesedés, ami a feleségemben megtalálható. Nekem a krimik jórészt teljesen egy-kaptafa és sablonos sztorik. Két kivétel világol ki, mint a Fárosz: Columbo és Poirot. Ők nekem az igaziak. (tovább…)


Ha ezt a képet feltölteném az egyik fotós közösségbe, bármelyikbe, amelyiknek tagja vagyok, akkor nem sok dicséretet kapna. Valószínűleg Dávid miatt egy pár like jönne, de egyébként csak az ugatás:

  • túl magas az ISO (valóban: 6400)
  • túl élesek a csúcsfények, sok helyen kiégett
  • a gyerek fejét félbevágja a háttér
  • zavaró a plusz fószer a háttérben

És ezek mind igazak. Miközben ez egy remek fotó, dicsérhetem bátran, hiszen nem én készítettem, hanem a feleségem. Én egy kicsit belenyúltam a RAW fájlba, hogy a pár fokkal kiigazítsam egyenesre a képet és eltologattam Photoshopban a színeket, hogy a legdurvább vöröseket elfakítsam. Az eredetileg inkább hideg tónusú fotót átkonvertáltam melegbe. És ennyi. Igazából már ezek nélkül is teljesen jó kép volt, így talán egy kicsit érdekesebb, de ezeket a fotós ott és akkor egyáltalán nem tudta volna korrigálni.

(Talán a dőlést, de elkapott pillanat, szóval az sem biztos.)

Lehet, hogy nem egy művész fotó, de remek családi fénykép. Nekem, aki ott volt, teljesen felidézi annak a meleg estének a hangulatát, amikor az egész napos fürdéstől teljesen fáradtan sétáltunk haza a nyár végi forgatagban. Dávid elfáradt már és a nyakamba ült, onnan kommentálta a nyüzsgést, a lépcsőket, a macskákat. Zsófi ekkor kattintotta el ezt a képet. Állvány nélkül, gyorsan, hiszen így is lehet.

Nagyon szeretem.