#Dávid hashtag


Cili stílusbeli hiányosságaival kapcsolatban tartunk a lánynak lelki fröccsött felváltva az apjával. Dávidot időnként el kell hajtani, mert odajön, és Cili bűnlajstromával kapcsolatban kiegészítésekkel él.
Cili lelkére veszi az egészet, pityereg, bűnbán (tart majd reggelig), mi pedig oktatva vígasztaljuk. Eközben Dávid ismét színrelép és egy hosszabb szónoklatba kezd arról, mit nem szabad csinálni úgy általában (verekedni, kiabálni, stb.), mire középtájt az apja rászól, hogy most ebbe ne szóljon bele. Erre Dávid feladja, elégedett, önelégült arccal kezdi kortyolni a kakóját, de még odaveti:
– Én tudom a szabályokat!

#davidmondta


Sokszor éri az a vád a fotómegosztó oldalakat, mint az Instagram vagy a közösségi média egyéb felületeit, hogy hamis képet közvetítenek. A "mosolyalbumba" nem töltjük fel azokat a pillanatokat, amikor tele van a tökünk a munkával, a szeretteinkkel, az életünkkel, úgy általában mindennel.

Ez bizonyos fokig igaz. De azért lássuk be, hogy az internet és a közösségi média feltalálása előtt sem volt ez másként. A családi fotóalbumban sehol nem voltak negatív pillanatok, csak azt örökítettük meg (illetve a szüleink), amire szívesen emlékeztünk. Persze a mai fotóalbumainkat akár olyanok is láthatják, akik egy régi családi albumunkhoz soha nem jutottak volna hozzá, de ez a lényegen nem változtat.

Itt szeretném hozzátenni, hogy egyre heroikusabb vállalkozás blogot írni a laptopomon, mivel a klaviatúra bal fele hajlamos nem reagálni. Ez azért is fájdalmas, mert itt találhatóak a magyar nyelv leggyakoribb hangjai. Ideje lesz egy új laptopot venni.

A kis kitérő után visszakanyarodnék oda, hogy a mosolyalbum mellett mint mindannyiunknak nekem is vannak vacak napjaim. A mai például egy tipikusan felesleges nap volt, miközben a legtöbb része alapján arra volt predesztinálva, hogy egy világ jó nap legyen.

Szabadnap, juhéj?

Kezdjük azzal, hogy az oviban nem volt ma gyerekfelügyelet, így Zsófi és én is szabadságot vettünk ki. Egy szabad csütörtök, el is határoztuk, hogy elmegyünk fenyőfát vásárolni és elintézünk egy csomó dolgot, ami vár ránk. Zsófi elugrik a dokihoz is, én elmegyek Attila kollégámmal a közös társasjátékunk elkészült prototípusáért, Cili Mikulás-kupára megy az uszodába.
Látszólag mindez egy csomó jó és életreszóló élmény.

A valóságban meg az volt, hogy hajnalban erős rikoltozásra ébredtem: Cili hívogatott. Kómásan támolyogtam be a sötét gyerekszobába, ingerülten mondtam a lányomnak, hogy felképelem, ha felébreszti az öccsét

kíváncsi lennék miért hat rá az, ha felképeléssel fenyegetem, az életben nem pofoztam még meg, szerintem

mire ő közölte, félhangosra váltva, hogy bepisilt. Szívem szerint olyanokat mondtam volna, hogy kurva jó, vagy az Isten bassza meg, de nem mondtam, mert egy apuka a sziszegős rohadt élet és a bús francba magasságán túl nem merészkedik. Pedig ez az elfojtás vezet a korai gutaütéshez.

Szóval átöltöztettem a gyereket, az ágyát kibontottam és átzavartam, hogy bújjon az anyja mellé, mindjárt megyek utána. A kisebb szerencsére nem ébredt fel, így nyugodt szívvel osontam vissza, útközben felkerestem a wc-t is, mert nem akartam úgy járni, mint a lányom. (Ez az öregedés egyik stádiuma, éjjel ki kell menni pisilni, lassan olyan leszek, mint a nagyapám volt.)

Visszaaludtam, jól és mélyen, amikor megszólalt a fejem mellett a mobilon az ébresztőóra: elfelejtettem kikapcsolni. Egy mozdulat lehalkítani és mázlimra újra el tudtam szenderedni, de rövid fél óra múlva valamiért felébredtünk. Cili is, én is, Zsófi is. Egy ideig igyekeztem küzdeni, de végül feladtam és kikászálódtam az ágyból.

Már ekkor ideges voltam, pedig még igazából semmi nem történt. Zsófi is nyugtalan volt, ebben a lelkiállapotomban azt különösen ellenszenvesnek éreztem, hogy ő ott tud feküdni az ágyban, miközben én meg itt állok és azt se tudom mit csináljak. Végül elmentem öltözködni és közben úgy éreztem, hogy egy flakon ivójoghurt meg egy péksüti lenne az, ami rendbe tenné a hangulatomat. Így aztán felöltözve megkérdeztem az ágy környékén lézengő családtól, hogy ugyan mit hozzak nekik. A gyerekek gyorsan megegyeztek a mini kakaós csigában, de Zsófival félreértettük egymást. Szerintem azt mondta, hogy neki semmit ne hozzak, szerinte meg valami egész mást.

Mire leültünk az asztalhoz már mindketten kiabáltunk egy-egy sort a két kölyökkel, mert csesztek szót fogadni, de gyorsan mondtunk egymásra is ezt-azt, ha már volt közös témánk bevásárlás ügyileg. Mire idáig jutottunk már elég késő volt, ahhoz képest, hogy mennyi programot terveztünk és bennem erős ellenszenvet keltett, hogy ezek hárman pizsamában vannak, lopják a napot és láthatóan nem fókuszálnak a fontos dolgokra. Közben úgy tűnt, hogy a másik háromnak meg velem és egymással is vannak bajai, de szerintem ha megkínoznak se tudtuk volna megmondani, hogy igazából mi.

Az elkövetkező másfél óra úgy hussant el, mint egy vidám hét a kínzókamrában. Én elértem, hogy Cili felöltözzön, de valahogy Dávidra már nem terjedt ki a figyelmem. Ő vegzált engem, hogy Cili mesekönyve után neki is olvassam fel az autós könyvét, de volt egy csomó más dolgom, amik utánra ígértem be a felolvasást, amit igazából a hátam közepére nem kívántam. Inkább megjavítottam a Windowsomat, ami nem akart elindítani egy kártyajátékot (hogy miként oldottam meg azt még ma sem tudom, de örültem, hogy elindult). Közben Dávid letett rólam, kicsit rágta Zsófi fülét is, de ott sem ért el nagy eredményeket, aztán Cilivel elvonultak szétcsapni a lakást és egymás idegein táncolni.

Fél tíz előtt sikerült mindenkinek felöltöznie, hogy akkor indulunk karácsonyfát venni. Én ideges voltam, mert szerintem már rég túl kellett volna lenni az egészen, Zsófi ideges volt, mert attól félt, hogy a fontos orvosi dolgokra nem marad ideje, a gyerekek meg idegesek voltak, hogyha megvesszük a fát, akkor miért nem díszítjük fel. Másrészről meg az, hogy vegyünk karácsonyfát oké, de az, hogy aztán bemenjünk a szupermarketbe kaját venni, na az rohadtul nem tetszett nekik.

Nagyon ön- és Zsófi-kritikus vagyok, de az az igazság, hogy a két kölyökbe a kisördög bújt bele. Szófogadatlanok és dacosak voltak, amin az se segített, hogy  mi idegállapotunkban nem voltunk képesek tolerálni a dolgaikat.

Lényeg az, hogy mivel az időtényező szorított megállapodtunk abban, hogy kínait fogunk enni ebédre. Ez némileg kisimította a gyerekek kedélyét, bár a bevásárlás szükségességéről továbbra sem voltak meggyőződve.

Szupermarket adventkor

Az Auchan parkolója tömve volt, de a karácsonyfa vásárlást kb. 5 perc alatt elintéztük. Beszuszakoltam a kocsi hátuljába a fát és bevetettük magunkat a szupermarketbe. Azt feltételeztük, hogy egy csütörtök délelőtti időpontban nem lesz sok ember. Tévedtünk. Rengetegen voltak. Jó előre megmondtuk a gyerekeknek, hogy két bevásárlókocsi lesz, mindenki ücsöröghet majd kedvére. Sajnos Cili kinőtte a bevásárló kocsit, de a lehajtható tartón remekül elfért. Az így kialakult törékeny béke a bejáratig tartott, ahol megláttak egy autó alakú bevásárlókocsit. Ebbe Dávid belefért, de Cili már nem. Ő kapott egy gyerek bevásárlókocsit, de mit mondjak: el volt rontva a napja.

Az én fő bajom az volt, hogy Zsófi írt egy listát és én egy tételt sem ismertem róla. Úgy tűnt céltalanul csapongunk az áruházban, egyre több cucc halmozódott a háromra nőtt bevásárlókocsi számban (igen három: a kisautós, a Cilié és Zsófié). Utálom, ha nem tudom mi miért van.

Zsófi legfőbb baja az volt, hogy idegesítette mindenki. A többi vásárló, meg a mi nyígásunk is. Gondolom így volt, mert pontosan nem tudhatom, de engem az ő helyében ezek biztos zavartak volna.

Az hab volt a tortán, hogy a különleges gyerek-bevásárlókocsiktól bejelzett a riasztó, kiderült, hogy ezeket nem lehet a pénztáron kivinni. Innen üzenném az Auchan illetékesinek, hogy hozzájuk képest a molylepke egy Albert Einstein. Veszel egy ilyen elcseszett bevásárlókocsit, kímélendő az idegeidet, ami aztán egy órán keresztül csak zajong, mert az egyik kereke törött és ennek következtében iránytani se egyszerű. Telepakolod minden vacakkal, aztán nem tolhatod ki a pénztáron. Miért? És akkor hova teszed belőle a cuccot? Úgy áltuljában, hol marad a természetes szelekció mainapság?

Annyit mondok, hogy kijutottunk és mindent beömlesztettünk a csomagtartóba, a fenyőfa mellé és a rolleremre amit lassan két hete lusta vagyok kiszedni a kocsiból. Ez sem könnyítette meg a helyzetet.

Elegánsan átugrom azt, hogy dugó volt, hogy ébren kellett volna tartani a gyerekeket (nem ment, így inkább betudtuk délutáni alvásnak a dolgot). Arról is csak címszavakban, hogy annyi időbe telt parkolót találni, hogy közben én a pirosnál kiszálltam az autóból, elmentem a kínaiba, majd otthagytam a sor miatt és átmentem a másik kínaiba és ott bevásároltam az ebédet és még mindig én értem előbb haza. Aztán volt egy dupla köröm az összes bevásárolt cuccal a kocsi és a lakás közt.

Délután Zsófi elintézte minden orvosi ügyét, amíg én a gyerekekkel voltam, majd ő elvitte Cilit a Mikulás kupára az uszodába, míg én összerántottam Dávidot, hogy induljunk a mesterhez a társasjáték prototípusért. Én felöltöztem, Dávidot felöltöztettem, amikor jelezte, hogy jaj jön a kaki, ami helyből becsusszant. Átöltöztettem, lemosdattam, újra felöltöztettem és elővigyázatosan pelenkát adtam rá, mert a szobatisztasággal még meccsek vannak, amit nem mindig a fiam nyer.

Ő igazából nem akart a hidegbe kimenni, de megegyeztünk, hogy villamosozunk is, amiben megnyugodott. Ez addig tartott, amíg le nem szálltunk a villamosról, akkor látványosan unatkozni kezdett. Megállapodtunk egy kései uzsonnában, betértünk a régi hentesemhez, akik épp zártak, de a kedvemért összedobtak egy sonkás-kovászos uborkás szendvicset a fiamnak. Mindezt 100 forintért. Elégedetten ette a nyakamba ülve a zsömlét, közben módszeresen morzsázta tele a hajamat.

Én még induláskor jeleztem a kollégámnak, hogy lehet, hogy késünk 10 percet. Mondta, hogy oké, ott fog várni a kapuban. Végül 5 perccel korábban érkeztünk meg és vártunk rá még 25-öt, mert komolyan vette, hogy késünk. Annyit mondok, hogy elég hideg volt.

A társasjátékkal az volt, hogy átvettük, de valószínűleg mindenki jobban el akart volna mélyedni az ügyben, csak engem Zsófi hívott, hogy végeztek az usziban és értünk jönnek. Nem tudtam lebeszélni, így aztán a legszükségesebbekre szorítkoztunk és elbúcsúztunk, miután kifizettük és átvettük a prototípusokat. Jó lett volna Attilával is átbeszélni a terméket, leülni, de ez kimaradt.

Korcsolyázás

Siettünk, mert Cilinek ígértem egy korizást még akkor, amikor azt hittem ez egy normális nap lesz. Közben már elég este volt és megint nem volt parkolóhely sem. Ezen a ponton már tényleg mindenki nagyon nyűgös volt. Végül elindultunk Cilivel ketten a hideg estében és megtörtént a csoda. Hirtelen egy kellemes téli este volt, Cili feldobva mesélt az uszodai élményeiről, kapott egy érmet is. Mindannyian büszkék voltunk rá, de ő is nagyon elégedett volt.

Sok időnk nem volt korizni, de közel fél órát keringtünk és közben Cili csak egyszer dobott úgy meg hógolyóval, hogy az pont azt a zsebemet kapta telibe amiben a mobilom és az irataim voltak. Egy pillanat alatt elázott minden, de alig morogtam rá: már elfáradtam benne.

Miután kiszabadítottuk a lábunkat a szoros korcsolyákból két forró csokival erősítettük meg magunkat és tettünk 200 forintot a gitáros srác tokjába is, aki a Mad Worldöt gyilkolta a tér sarkán.

Kezd elveszni a lendületem, elmúlt éjfél, a lényeg az, hogy az este még nem ért véget: vacsora, fürdetés, altatás, satöbbi. Vannak ilyen napok is, de most ezt tényleg érdemes megjegyezni? Azt, hogy lehetett volna kurva jó is az egész, de sikerült közösen elcsesznünk az egészet és pluszban úgy, hogy igazából senki nem tudta végig, hogy mi a baja a másikkal? (Már azon kívül, hogy kéznél volt éppen.)

Bal lábbal keltünk és ezt kimaxoltuk. Legyen ennyi elég. Egy könyvben volt egy jó jelenet, minden este a családfő felhúzta a faliórát és azt mondta: Ez a nap elmúlt, holnap újra kezdjük.

Így lesz.


Reggel én vittem a gyerekeket az oviba, idén úgy alakult, hogy minden kedden és pénteken megyünk együtt. Ilyenkor korábban kell kelni és ők is nyűgösebbek. Én is nyűgös vagyok, mert sietni kéne a melóba és 100%, hogy ezeken a reggeleken késni fogok. Az ősz jelentős részében a keddi és pénteki reggelek az idegbeteg hangulat szinonimái voltak. Ezért most úgy döntöttem, hogy ennek véget vetek, ha kések, hát kések, ezzel nem tudok mit kezdeni, hiszen amikor idegbeteg módon hajtom a kölyköket, akkor is ez lesz a vége.

Így aztán hiába múlt el már hét óra, és még mindig kétszer öt perc volt a karácsonyt ellopó Grincs sztorijából én mégis blazírtan ültem a kanapén és igyekeztem Dávidot öltöztetni.

Végül jóval fél nyolc után értünk be az oviba, szokás szerint Cilit vittem előbb öltöztetni, mert ő sokkal macerásabb és lassabb, mint Dávid. A reggeleinket nehezíti az is, hogy kedden és pénteken reggel torna van, így teljesen át kell öltöztetni a lányt. Szóval beértünk az öltözőbe (miután a kiscsoportnál Dávid megbeszélte az óvónénikkel, hogy miként áll a favonat kiegészítők helyzete napjainkban) és ott egy komplett kis traccspartiba csöppentünk.

Cili barátnői öltözködtek nagy egyetértésben, miközben az egyikük szüleit vesézték ki, nevezzük ezt a kislányt I-nek, míg a másikat P-nek. Az öltözőben tartózkodott még egy kisfiú is az apjával, de ők rövid, kurta szavakkal kommunikáltak egymással és hamar eltávoztak, szóval hagyjuk ki őket a sztoriból.

Mikor beértünk P éppen azt fejtette ki, hogy I anyukája "kegyetlenül szigorú", ha így bánik a lányával. Mire I vehemensen védelmezni kezdte az anyukáját, hogy ő nem is szigorú, csak kissé fáradt és ideges, mert az apukáját elküldték a házból. Közben már Cili is öltözködni kezdett (mert presszionáltam rá, egyébként csak boldogan álldogált volna) és Dávid, szokása szerint keresztbe tett lábakkal üldögélt a padon, a lányokat hallgatva. P szerint olyan nem lehet, hogy valakit elküldenek a házból. Ehhez a véleményhez Cili is csatlakozott, szerinte mindenkinek laknia kell valahol.

Nehéz helyzetben voltam, egyrészt őszintén érdekelt, hogy mi kerekedik ebből a pletykából, I faterja az anyja alapján legendás fickó lehet, másrészt sietni is kellett volna és két kislány felett átnyúlva igyekeztem öltöztetni a saját, meglehetősen mozgékony lányomat.

I kissé sértődötten válaszolta, hogy dehogynem ki lehet valakit tiltani a házból, az ő apukáját már nem egyszer kitiltották, most azért mert sörözött. Sokat. A két másik lányon látszott, hogy ez kissé ingoványos talaj, de Dávid jelezte, hogy én is szoktam sörözni. Megnyugtattam, hogy én jól viselkedek és még nem tiltottak ki emiatt a házból.

I erre mondta, hogy igen, de az ő apukája amikor sörözik, akkor azt szokta mondani az anyukájának, hogy elvágja a nyakát. Itt P közbeszúrta, hogy akkor tényleg szigorú szülő (ezzel egyetértettem) és azzal folytatta, hogy szigorúbb, mint az övéi, akik pedig most váltak el. (Ez volt egyben az a pont is, amikor azon töprengtem tisztában vannak-e a szigorú szó jelentésével.) Cili azt firtatta, hogy mivel vágná el az I apukája az I anyukájának a nyakát, mire I azt felelte, hogy az mindegy, de ha egyszer tényleg elvágná, akkor annyira, hogy az I anyukájának a feje pattogna a földön.

Éppen azon töprengtem, hogy miként reagáljak erre a fordulatra, ami felelős és előremutató lenne szülőként meg felnőttként is, de oltári mázlimra a gyerkőcök megoldották a problémát: a fenti képet igen viccesnek gondolták és vidáman nevetgéltek rajta. Annyit a kacaj csillapodtával megkockáztattam, hogy ez azért nagyon durva dolog lenne és senkit nem szabad bántani.

Kár volt beleavatkoznom, mert ezzel kizökkentettem a tárgyalást. P azzal zárta le a témát, hogy I szülei mégis nagyon szigorúak, mire I közölte, hogy jó az apukája az, de az anyukája nagyon kedves. Ebben maradtak mire én megkértem a lányomat, hogyha végzett a cipőhúzással és a pisiléssel, akkor jöjjön utánunk Dávid öltözőjébe. Elbúcsúztam a lányoktól és miközben a fiamat öltöztettem azon töprengtem, hogy lehet, hogy idegeskedek heti kétszer, ha késünk a reggeli rohanásban, de még így is ezerszer normálisabb apja vagyok a gyerekeimnek, mint amilyen I-nek jutott.



A gyerekek olyan mesét néznek, amiben a Mikulás karácsony este a kéményen át érkezik. Látom, hogy Dávid töpreng valamin.
– Anya, van ennek a háznak kéménye? – kérdezi aggodalmasan.
– Van.
– Jó. – bólint megkönnyebbülten.

#davidmondta

   László Zsófi - - hozzászólás

Dávid és Cili beszélgetnek arról, hogy ma nem találkoztak az ovi udvarán, mert Ciliéket kivitték egy játszótérre.

C.: – Amikor mentünk el a repülős játszótérre, láttam, hogy Dávid ott motorozik az udvaron. Odakiáltottam Neked Dávid, de nem figyeltél.
D.: (szemrehányóan) – Én integettem Neked, de Te nem integettél vissza!
C.: – Dehogynem! Még kacsintottam is, azt nem láttad?
D.: – De!

#sosetudommegazigazat #mostakkorhogyvolt #cilimondta #davidmondta


Dávid és Cili beszélgetnek arról, hogy ma nem találkoztak az ovi udvarán, mert Ciliéket kivitték egy játszótérre.

C.: – Amikor mentünk el a repülős játszótérre, láttam, hogy Dávid ott motorozik az udvaron. Odakiáltottam Neked Dávid, de nem figyeltél.
D.: (szemrehányóan) – Én integettem Neked, de Te nem integettél vissza!
C.: – Dehogynem! Még kacsintottam is, azt nem láttad?
D.: – De!

#sosetudommegazigazat #mostakkorhogyvolt #cilimondta #davidmondta

   László Zsófi - - hozzászólás


Dávidnak csöpögtetek a szemébe. Nem viseli olyan jól. Mondom neki, hogy tartsa csukva a szemét egy kicsit. Erre kétségbeesve, könnyek között:
– De akkoj neki fogok menni valaminek!

#davidmondta


Dávid az autó ablakából nézelődik:
– Az embejek mennek haza?
– Biztos nem mindenki, de a többség megy haza.
– Mét?
– Mert lassan esteledik. Megy le a Nap, látod?
– Hát akkoj fel kell hozni a Napot.

#davidmondta

” – A Dávid akkor már kisbaba volt, addigra már kikelt anya hasából.”

#cilimondta


Dávid az autó ablakából nézelődik:
– Az embejek mennek haza?
– Biztos nem mindenki, de a többség megy haza.
– Mét?
– Mert lassan esteledik. Megy le a Nap, látod?
– Hát akkoj fel kell hozni a Napot.

#davidmondta

” – A Dávid akkor már kisbaba volt, addigra már kikelt anya hasából.”

#cilimondta

   László Zsófi - - hozzászólás