Dragomán György: Máglya

Máglya. Mágia. Milyen hasonlóan csengő szavak! Ebben a regényben talán nem is meglepő, hogy ilyen varázslatos hasonlóság van a szavak között.

Nekem ez a második Dragomán György könyvem és nyugodtan állíthatom, hogy új embert avathatok a kedvenc íróim (népes) táborában. Ha nagyon meg kéne magyaráznom a vonzalmamat, akkor a legsúlyosabb érvem mellette, hogy képes volt továbblépni a közelmúlt nyomorúságos ábrázolásán. Illetve ez sem igaz, a nyomorúság, az elrontott momentumok, a K und K kilátástalanság itt is megvan, de mégis: nála van feloldás. Nincs beletörődés. Ez nagyon kellett, nagyon hiányzott már. Legalábbis nekem.

Az Oroszlánkórus legjobb részei a fülesfotel sztorik voltak, ahol a nagypapa és unoka viszonya, saját képzeletviláguk jelent meg. Dragomán Györgynek nagyon megy a gyerekek szemszögébe illeszkedés, a Máglya főszereplője, Emma is egy tizenéves lány. Kamaszodik, érik, megismeri önmagát, a világot, a testét, miközben igyekszik beilleszkedni egy új környezetbe, egy új világban.

Hol ég a máglya?

Nincs leírva sehol, de azért elég egyértelmű az első pár oldal után, hogy a romániai forradalom után vagyunk, ahol valami szörnyű átmenetet él át éppen a társadalom, a diktatúrából az új, jobb világnak remélt demokráciába. Az egyik történetszál, ami szépen bujkál és szövi át alattomosan a többi, sokkal személyesebb történetet pont ezt az (elcsalt?) átmenetet mutatja be. A társadalom frusztrációját és félelmét az újtól.

De ha nem lett volna egyébként is egyértelmű, akkor a bevásárló központos rész végleg leleplezte volna a helyszínt.

Lekvárokról beszél, vécépapírról, halkonzervekről, csokoládékrémről, minden van, és minden lesz, most már mindig lesz minden, úgy mondja, mint egy imádságot, mintha nem hinné el, és saját magát is meg akarná győzni arról, hogy mégis igaz, rekedt hangon, károgva énekel a Kék Duna-keringő, dallamára a dobozos tejről és a vákuum csomagolt kávéról, amikről eddig el se tudta képzelni, hogy léteznek, a kakaóporról, amiben már benne van a tej is és a cukor is, épp csak víz kell hozzá és már kész is, azt kántálja, hogy mind csak arra gondol, hogy ez a sok minden nemcsak most lett, hanem mindig is volt, akkor is, amikor itt nekünk semmi se jutott belőlük, akkor is, amikor itt az üzletek mind egészen üresek voltak, amikor semmit se lehetett kapni, és az egyetlenegyféle szilvakompótért és a paradicsomos halkonzervért is ölték egymást az emberek, nem akar erre gondolni, de nem tud másra gondolni, ezért akarta, hogy eljöjjünk, hogy lássuk, mert ő már majdnem két hete itt van ezek között a polcok között, a saját kezével rakta tele őket, de mégse tudja felfogni ezt az egészet. Lehet, hogy már túl öreg hozzá, lehet, hogy túl késő neki, mert mind csak arra gondol, hogy milyen volt, amikor semmi nem volt, amikor lopni és csalni és hazudni kellett még a puliszkalisztért is, és ahogy ezt mondja, egyszerre zokogni kezd, hangosan, hüppögve sír, mint egy gyerek, a könnyektől gurgulázva mondja, hogy miattunk csinálta az egészet, csak miattunk csinálta, azért, hogy minekünk jusson, hogy minekünk legyen.

Aki volt valaha a rendszerváltás előtti Romániában és járt egy boltban, az pontosan tudja mit éltek át a regény hősei, amikor életükben első alkalommal beléptek a bevásárló központba.