Dackorszak és elrontott nevelés

Gyereket nevelni az egyik legnagyobb kihívás, amivel az életemben eddig találkoztam. Ma este például a fiammal sikerült kölcsönösen bemattolnunk egymást.

Történt, hogy a vacsora után azt mondtam a két gyermeknek, amíg én előkészítem a fürdés utáni kakaókat, a fürdővizet és a többi ilyen technikai dolgot, addig legyenek oly kedvesek és rakjanak rendet. Ez nem irreális kérés, ha arról van szó kb. 10 perc alatt felszámolják a szobájukban található káoszt, normálisan, szépen, együtt. Azt is megígértem, hogy amint végzek az én részemmel segíteni fogok.

Mondták, hogy jó és elvonultak a szobájukba, aminek a padlóját ~10 cm vastagságban borították matchboxok, Duplo Legok és plüss állatok. Én a minden esti koreográfia szerint sürgölődtem és jól haladtam. A szobából néha aggasztó hangok szűrődtek ki: Cili szidta az öccsét, hogy miért nem pakol. Beléptem a szobába, épp abban a pillanatban, amikor Dávid egy újabb játékokkal teli dobozt igyekezett lerángatni a feje fölötti polcról. Látszólag egyesíteni akarta a tartalmát a földön kiöntött többi játékkal, de valójában helyből tudtam, hogy a kádba szeretné bevinni a műanyag Shrek babát, amit a doboz rejtett. Rövid szónoklatot intéztem a gyerekeimhez, hogy nem haladnak jóformán semmit és hogy ezzel elégedetlen vagyok. Megígértem, hogy hamarosan jövök segíteni, ha befejeztem a dolgomat, de azt szeretném ha az alatt jelentős előre haladást érnének el.

Ebben maradtunk.

Kicsit aggódtam, mert bár a Legok elég hangosan csörögtek, de közben a perlekedés folyamatos volt. Cili kárpálta Dávidot, hogy segítsen neki és ne a Shrek babával játsszon. Mire végeztem és a szobába értem alig valami változott. Cili ugyan elkezdte a Duplokat összeszedni, de nagyobb energiát ölt az öccse nevelésébe, mint a rendrakásba. Dávid meg éppen azon ügyködött, hogy a Shrek figurát rászerelje egy nagyobb matchbox-szállító kamionra.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy elmondjam a véleményemet a helyzet állásáról. Felhánytorgattam, hogy míg én előkészítettem

  • a kakaójukat,
  • a pelusukat,
  • a fürdővizüket
  • és elmosogattam a cuccaikat,

ők nem voltak képesek összehúzni legalább a nagyját a szobájuknak. Ultimátumot adtam – mert használni szokott – ha nem haladnak addig amíg, elteszem a mesekönyveket a helyükre (amit szétszórtak a nagyszobában), akkor a földön található játékokat egyszerűen kidobom  kukába.

Itt tennék egy kitérőt Dávid kommunikációs képességeiről: nem beszél. Még. De mond szavakat és rendkívül kifejező és vicces mimikája van. Amikor én éppen befejeztem a fentiek előadást és feltettem a kérdést, hogy megértették-e a dolgot, akkor a nővérével együtt biztosított róla, hogy: ühüm. Mire én enyhültebben azt mondtam, hogy na akkor lássam is, és nyomás pakolni. Cili szó nélkül nekikezdett, de Dávid annyit mondott egy szörnyű csücsörítés kíséretében, hogy: Nem.
Biztosítottam róla, hogy jobb lesz ha nekilát, mert komolyan gondoltam, amit ígértem (nem is), de lemenőben még hallottam, hogy: nem, nem.

Az elkövetkező percekben hagytam nekik időt, hogy magukra találjanak, de néha jeleztem, hogy pakolás van. Cili igazából pakolt is, de Dávidnak hiába beszéltem nem volt hajlandó. Azt hiszem Cili látta rajtam, hogy kezdek komolyan bepöccenni, mert figyelmeztette az öccsét, hogy ki fogom dobni a játékait, aztán egy idő után csak annyit kért, hogy az övéit válogassuk ki, mert ő pakol rendesen. Ezek a közbevetések nem segítettek a helyzet komolyságának a fenntartásában, de Dávid hozzám hasonlóan egyirányú utcába kormányozta magát.

Én elkövettem szülőként a legnagyobb hibát: olyannal fenyegetőztem, amit én se akartam megcsinálni. Dávid viszont elkövette a legnagyobb hibát, ami a dackorszakából adódott: elkötelezte magát a világgal és a saját jól felfogott érdekével szemben.

Nem nyújtom tovább a sztorit, a rend nagyon lassan haladt és eljött az a pillanat, amikor vagy feladom és a gyerek nyert; vagy beváltom a fenyegetést. Hoztam egy nejlon zacskót, átlátszót, a konyhából és Cili aggódó kommentárjai közben elkezdtem módszeresen belepakolni a kis autók halmát. Addigra a Legoknál már segítettem, meg a plüssöknél is, így Dávid elsőre azt hitte, hogy nyert és elégedetten figyelte az események alakulását, sőt biztatott is kissé, hogy asztis asztis. Cili viszont értette mi történik és elkeseredetten igyekezett kimenteni azokat az autókat, amiket a magáénak tartott. Erre Dávid is rájött miről van szó és keserves sírásra fakadt.

Ez volt az utolsó lehetőségem, és az övé is. Mondtam neki, hogy ha most elkezd pakolni, akkor visszakapja az autóit. Abbahagyta a sírást, nagyon csúnyán nézett rám és közölte, hogy “Nem“.

A kör bezárult.
Éktelen ordítás és hiszti közepette gyűjtöttem be vagy 5 kiló játék autót, aztán közöltem, hogy ez most megy a kukába. Dávid dacosan tartotta magát miközben bőgött. Nem volt mit tenni, kimentem a konyhába és hálát adtam az égnek, hogy a papír szemetes éppen tök üres volt. Látványosan beledobtam a nejlon zacskót, rátettem a fedelét és betoltam a szemetes-fiókot. A fiamban egy világ omlott össze, ott előttem. És a szívem majd megszakadt érte.

Meg kell mondjam, hogy kemény kis legény, mert pár perc parttalan bánat után egyszerűen túltette magát a dolgon. Miközben a nővére próbálta kommentálni, hogy jaj most hogy lesz ezentúl kisautózás, mert nem kapja vissza őket, ő igazi férfiként előre tekintett és a múltat hátrahagyta. Ez volt az a pillanat, amikor komoly bajba kerültem. Azokat a nyüves kisautókat én nem akartam kidobni. Egyrészt Dávid kedvencei, másrészt több, mint két év gyűjteménye, sok ezer forint, satöbbi.
Meg egyébként is, baromság volt az egész, amiben legalább annyira felelős voltam, mint a kemény fejű fiam. A különbség csak annyi, hogy nekem volt 33,5 év előnyöm: lehetett volna több eszem is.

A fürdés,  kakaózás jó hangulatban telt el, de végig érezhető volt egy elkeseredett mellékíz az estében. Cili érdeklődött is, hogy mi van, haragszom-e  Dávidra. Mondtam, hogy bizony haragszom rá. Akkor miért nem kiabálok vele, kérdezte a lányom. Mondtam, hogy az nem oldana meg semmit, ha kiabálnék Dáviddal.

Végül a kakaózás és Cili segített. Ültünk hárman a tévé előtt, mindannyian túl voltunk a kakaó adagunkon, amikor Dávid hozzám bújt és kérdőn nézett rám, kicsit bánatosan kérdezte: nem nem? Jaj, de megkönnyebbültem! Végre egy kiskapu, amin elindulhattunk. Szépen, óvatosan megkérdeztem, hogy az autóit hiányolja-e, mire jött az ühüm. Elmondtam, hogy nagyon mérges vagyok rá a viselkedése miatt, satöbbi, satöbbi. Éppen azon töprengtem, hogy vezessem át a dolgot valami engedékenyebb terepre, amikor Cili kisegített: ígérje meg a Dávid, hogy jó lesz és adjam vissza neki az autóit. Ránéztem a fiamra, jobban szerettem őket abban a pillanatban, mint valaha, és megállapodtunk.

Ketten mentünk ki a konyhába, Dávid kiszedte a kukából a kisautóit és bevittük a helyére, a dobozba. Éppen nagyon elégedett voltam a világgal, amikor Cili megszólalt. Jaj, de jó, hogy itt vannak az ajutók, közte volt az én Vijjám Mcqueenem is.

Na ennyit a gyereknevelésről.

Szerző:

Őri András

38 éves webfejlesztő vagyok Budapestről. Két nevelendő gyerek büszke apukája és egy gyönyörű feleség szerencsés férje.

One thought on “Dackorszak és elrontott nevelés”

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.